A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-25 / 43. szám
ZS. NAGY LAJOS: rr Oszt reggel Körfűrész visít kétségbeesetten. Atyámfiái atomreaktor híján felaprítják tűzrevalónak az őszi verőfényt. A fákról kövér verejtékcseppek hullnak, ráncos húgaim füles kososakba szórják s elrakják télire. Ablakom alatt bővérű ludak rekedt gágogása ájtatos falusi zsoltár. Biciklis fekete angyalok röpködnek álmosan. Égő csipkebokrokban kék kötényes istenek gyűjtik a lekvárt. Mózes bátyám pálinkát főz a pince mélyén. A kőtáblákat jónéhány éve összetörte s kikövezte az udvarát velük. S most részegen, gyanútlanul, de némileg bandzsítva új törvényekre oktatgatja, szilvóriummal itatgatja vendégét: a költőt. SZITÁSI FERENC: Mikor a zápor hasogatja Elmondom a fájdalmad mely madarak kínja is lehet mikor zápor hasogatja a roskatag csipkésszélű kerteket Fáj a zaj mikor kőtenyerű munkások motoznak a járdák fénytűzében vagy mikor a virágok sziromszemükbe zárják a rétet este de a dübörgésnek is van szíve talán mikor belehasít a csendbe Sokasodunk a nap alatt s pillanatonként szétdarabolják testünk a cikcakkozó sugarak Szemünk fénytavában izmosodik a világ s pályánk ellipszise az értelem mely tiszta örömforrásokat fakaszt ha józan és végtelen Elmondom a fájdalmad mely madarak kínja is lehet mikor zápor hasogatja a roskatag csipkésszélű kerteket. ZS. NAGY LAJOS: Készülünk a télre Befőzzük az édes ringlót, az őszibarackot meg a körtet. Könnyen romló vágyainkat is megszórjuk szalicillal. Kissé keserűvé vált szerelmünket lekötözzük celofánnal, megdunsztoljuk s felrakjuk a legfelső polcokra. Gondolatainkat kimagvazzuk, átnyomkcdjuk finom szitákon, s déli harangszóig főni hagyjuk. FARKAS JENŐ: Novemberi almavirág Melegre, napsugaras vénasszonyok nyarára, becézgető, tompa-aranyszínű, verébperlekedéssel teli őszre vágyik a kóró szára. Talán nem költői e kép. De, iertek ide! Küszöbömhöz, s egymást csitítva várjátok ki az alkonyt, egy éjszaka dérrel ezüstözött útját s utána reggelek ősz szakálla között babráljon forró kezetek tíz ujja remegve. Tudom, hogy sírni és szeretni fogtok. S talán nevetni is a kései bimbón, a krizantémok kócos fején s a hulló levelek irigyen sárga színén. Csupaszon, dideregve, csalón és megcsalva önmagunkat - kései szerelemtől reszketve, tavaszi méhdöngésre várnak megcsalva az ágak. Ó, milyen furcsa ez is! öreg szívek virulása, csupasz ágak rügyezése, eres lábak rugaszkodása, lomha vérnek iramlása . . . Ez a vers is őszi virágok íze. S mégis, kertemben kivirágzott az alvó almafa ága. November elején! Szél szabadult fel valahonnét s a szirmok viharok kerekébe törve, lehulltak rózsaszínűén, ifjan s elkésve mégis — félve, de merészen s dacosan s bekiáltottak az ajtóm hasadékán: A költő fiatal örökké! Nemcsak a színek ízeiben! f Nemcsak akkor, ha merész, nemcsak akkor, ha nem értik, mint ahogy nem értik a kamaszt. Igaz. A kései almaviFÓg sem érti az őszt, s nem érti őt sem az ősz s mégis fiatal! Szép így. Szép. Szép ez az őszi virágzás. Cipőm talpa nyomot hagy a sárban, gyér hajam lucskos lesz a ködtől, jércéim megereszkedett szárnya, a macska összetapadt szőre, s az álmok hajnal elé futó üde színe be szép mai Akárhogy forgatom ezt az őszi hangulatot, - mégis így szép, mert szép az egész. így, tarkán, nevetve, vígan. És úgy, hogy örömünket értse a kínjában kivirágzott novemberi almafa-ág is! No lám csak! Reggelre az éjjeli dér fagyos ujja elől menekülve küszöbömön aludtak az elkésett őszi virágok. 11
