A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-25 / 43. szám
S hogy mennyire áldott itt a kenyér, azt csak a kérges kezű paraszt tudja. Mert nem vezet ide se vasút, se gyár nincs a közelben Csak föld van itt, s az sem akármilyen. Agyagos, kemény, lejtés, dombos, erdés vidék. De évszázadok óta itt lakik az ember, megismerte ezt a földet, s megtanulta, hogyan kell belőle kicsikarni a termést. Munkával, verejtékes munkával. Mert vetni és aratni kell még ma Is, hogy kenyeret ehessen az ember. Igaz, azzal a különbséggel, hogy a munka nehezét ma már gép végzi el. Meg azzal, hogy ma a mezé úgy fest, mint egy nagy kert, mely mindenkié és mindenkinek terem. Egymásért a munkában és nem egymás ellen — ez az elv hatja át ma az embereket. S ez az, ami újjá tette az életet, mosolygóssá az arcokat. Ez az új élet ül most itt a nézőtéren. Selyembe, bársonyba, gyapjúba öltözve. S csak úgy mosolyog azon, ami a színpadon látható, a bőszáxú gatyán, csizmán és tarisznyán, mely az ember keserves múltját idézte fel. De az emberek a mának örülnek. Annak, ami a csűrökben van, új házaiknak, a soksok autónak és kerékpárnak, mely itt seregük a közelben (valamikor egy kisebb országnak nem volt ennyi motoros Járműve), meg a szép fürtöknek, melyektől roskadoznak a tőkék a szőlőben, s aztán az igazi magyar nótának, vérpezsdítő táncnak. íme, hogy megtanul a komoly arc nevetni és a szem beszélni, hogy megérti egymást az ember, ha közös célja és munkavágya van. Hogy megtisztul és megszépül az egész világ és milyen kimondhatatlan széppé vélik az ember, ha a közös munka és a megértés vezérli. S mennyivel szebb lenne még életünk, ha kitárulnának az emberi lelkek és mint nyitott könyvből olvasni lehetne belőle. Bizonyára sokkalta szebb lenne — fonom tovább gondolataimat, elmerülve a vidék szépségében és a vidám muzsikaszóban. Eközben a műsor végéhez közeledett. Az emberek le-le néztek a pincékbe is egy kis bátorítóra, vagy csak úgy szomjukat eloltani. A ptncegágyorokban hússal, süteménynyel s természetesen borral megrakott asztalok fogadták az embereket." Jöjjön már beljebb, igyon velünk is egy csöppet, minket se kerüljön ki" — hívogatják nyájasan a szőlősgazdák az Idegent. így van ez rendjén, Így kellene ennek lenni mindig az életben; ilyen barátságban, megértésben élni és dolgozni az embereknek. Így kellene kocclntgatni is az embereknek, innunk kell, ha megismertük az életet, s bele kell nézni a szakadék mélyéibe, hogy lássuk az élet forrását. Inni mosolyogva, és járni utunkat emelt fővel. Fenékig a poharat! S itt most nevetnek, vígadnak az emberek. Ogy, ahogy egy szüreti ünnephez illő. Míg a színpadon a műsor befejezéséhez közeledett, a pincékben és lacikonyhákban a hangulat tetőfokára hágott. így fejezték ki legbensőségesebb érzelmeiket az emberek. Dalban és nótában. Aztán vérpezsdítő szilaj magyar táncban. Mert hajnalig szólt a dal, ropták a táncot a csábi szőlőhegyen. így fejeződött be a múlt és jelen randevúja, a környék legszebb szüreti mulatsága. Búcsúzóul azzal a kívánsággal fogtak kezet, hogy jövőre ismét itt adnak egymásnak randevút a csábi szőlőhegyen. A szerző felvételét 7
