A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-10-18 / 42. szám

Mai számunk tartalmából Az űszt mező „fehér aranya“ . 4 Merre folyik a Jordán? .... 3 öreg ember és a szabadság . . B Élmény vagy tanulság .... 17 A három testőrről 300 év után 18 A békéscsabai Szlovák Kollégium 19 A gyilkosfa meg a többiek . . 20 Tarka hétvége............................22 A Czihsiloviklai Magyar Dolgosak Költő regyesflletinek halllapla. Megjelenik minden vasárnap. Fdszerkesztfi Major Agoelon SxerkeaxtOblxotttig: Egri Viktor, Oily Iván. Gy arcaik jósáét, Lőrinc* Qynla, Mice jós tói, Osavald Árpid, dr. Szabd Rezső. Sserkasxtflség: Bratislava, jasenxkiho S. Postatlők C-396, telelőn 533-M Terjesül a Posta Hlrlapoxolgilsta, előfize­tőseket elfogad minden postahivatal és le­­vélkéxbesftd. KIlMIdre sxőló előfizetőseket ellntix: PNS — Ostredni expedfola tlafie. Bratislava, Gott­­waldovo ním. 48/VII. Nyomja a PRAVDA nyomdavillalat, Bra­tislava, Stdrove 4. Eldtlxetisl dl) negyed évre 18.50 Kis, Ml dvre SS.— KSs, egész évre 78.— Kés. Kéziratokat nem drzttnk meg is nem kSldOnk vissza. K-21*41707 Csillagországban Csak a vadgesztenyefa levele olyan zöld, hogy zöldebb nem Is lehetne. Talán ezért létesítenek ilyen fák között zöldvendéglőt. Gesztenye- vagy vén diófa nélkül el sem képzelhető igazi kerthelyiség. Az évek során annyira megszoktam ezt a környezetet, mint egy vérbeli pincér. Jó­szomszédi viszonyban élek a színes kerti székekkel, a vendégekkel, zenekarral. Nem zavar, sőt hiányozna a lármás közönség. Csak fülledt nyári éfszakákon bámészko­dom él néha a bóbtskoló faleveleken: zöl­dek-e, vagy kékek? Kékek-e, vagy zöldek? Villanyfénynél azt hiszem határozottan kékek. Akár az éjbe boruló égbolt, mielőtt felragyognak a csillagok. — Ma cslllagfényes lesz az éfjel — gondoltam éppen magamban alkonyaikor, amikor egy szép szál férfi telepedett pöt­tömnyi kisfiával az ablakom alatti asz­talhoz: Minden szó felhallatszott szobám­ba. Az ember vacsorái rendelt a felszol­gáló leánynál. Magának marhaszeletet, lekváros palacsintát a gyereknek. Valahol egy tücsök drpelt bánatosan, kitartóan. Amíg panasza belevegyült a zenekar han­golásába. Majd felcsendült egy régi-régi nóta, mintha a gesztenyefák korhadt tör­zse mögül kéredzkedne elő a múltból: Este, ha megszólal a cigány S csókra vár már a lány, Este, ha kígyói a lámpafény. Téged szeretlek én, Csak te légy az enyém, Te csillogó-villogó tündért lény. Deres hajú, hajlott hátú prímás húzta, akt szinte kiegyenesedni látszott egykori fénykorának emlékein. Ki is gyúltak sor­ra a villanyégők, talán a vén cigány varázs­­vonójának intésére. A fiatal pincérleányok önkéntelenül lábujjhegyen kezdtek tipegni. — Álmos vagyok, apukai — szólalt meg a kisfiú még mindig csámcsogva. — Men­jünk már hazai Apja felrezzent merengéséből, és gya­korlatlan kézzel megtörölte fia porcukros szálszögletét. — Még van időnk a vonat indulásáig ... Azaz nemsokára megyünk... Igen, me­gyünk. — Hová megyünk? — tudakolta a csöpp­ség gyanút fogva — Hát nem megyünk haza? Apu, én haza akarok menni! — és sírásra görbült szája. — No ne sírj, kisftaml Nemsokára el­utazunk, nincs Itt mit keresnünk már. Nagymamánál majd lói klalszod magad. Addig is nézz fel az égre, milyen szépen ragyog ott mindent Arra van csillagország. Minden embernek van egy csillaga . — Nekem is van csillagom? Melyik az enyém? — Ott az a kiest, fényes. Látod? — Igeeen ... A csillagok ... a csillagok ts tudnak beszélni? — Nem tudom. Vagyis... alighanem tudnak. — Mit beszélnek a csillagok? — A csillagok? Hm... Cslllagország­­ban azt beszélik, hogy egyszer minden el­múlik. Minden. Hogy semmi se tart örök­kéi A legnagyobb bánat, bú, keserűség, amikor az ember üvölthetne fájdalmában, mind-mind elmúlik egyszer. Csak csillag­­ország marad meg mindvégig. Mert csil­lagok hullanak, új csillagok keletkeznek. Az is meg van írva csillagországban, hogy új szerlmek se születhetnek szenvedések nélkül. De a szenvedések elmúlnak, egé­szen biztosan elmúlnak ... Ä gésztenyefák koronája mögül ezüstös fénytengert árasztva kelt fel a hold. Su­gara szarkaszttkusan megvilágította a fér­fi fájdalomtól eltorzított vonásait, tejfe­­hérre mosta a gyermek arcocskáját, aki apja karjaiba dőlve már régen elszundított. Álmában bizonyára csillagországot járja, ahol százszorszép ptllangök szállnak, ahol gyönyörű tündérmeséket duruzsolnak a csilingelő harangvirágok ... Az öreg prímás meg csak nézte, nézte vizenyős szemével az álomképet. KI tudja, ml jutott az eszébe. Talán ő is így ma­radt egyszer magára hagyatva egy ilyen emberpalántával a nagyvilágban, akivel nem tudta, mihez fogjon ... Lassan áliához Illesztette hangszerét, remegő kezével fel­emelte vonóját és elindult az asztal felé. Majd hangfogót erősített a húrokra, hogy fel ne ébressze az átszellemülten álmodó csillagjáról. Leheletnél ts halkabban szó­laltatta meg a húrokat és — ugyanolyan halkan, reszkető hangon énekelt hozzá. Öregesen, ziháló mellel dudorászott, de rögtönzött szavat szíve legmélyéből fakad­tak. A vén cigány altatódalt faragott egy gyermeknek: Szép volt az anyukád, szebb, mint az álom, Ágyadnál ő virrasztón, De aztán ránk unt és elszállt a mámor, Anyukád cserbenhagyott. Elment a másikkal más világtájra, Itthagyta szöszke fiát. K. E. Tóth Gyula felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents