A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-10-11 / 41. szám
KARINTHY FRIGYES: A kobra és o monoúz Marija Pavlovna Csehova emlékirataiban olvasható, hogy bátyja. Csehov az író távol-keleti útjáról két kis mongúzt hozott. Az apró négylábúak hamar megszelídültek, a vendégek térdére ugráltak, kíváncsian kiforgatták zsebeiket, összetúrták a hölgyek frizuráját, kiszedegették a hajtűket, fésűket. Éjjel az ágyon aludtak, mindenhová bekűkucskáltak, átlapozták a könyveket, még a tintatartóba is bemásztak, lábnyomokkal szórva teli a lakást. Ha magára hagyták, a mongúz szinte sírt. s amikor gazdája visszatért, hízelegve körülugrándozta. akár egy kutya. A mongúz vagy másként nningó Elő-indiában és Ceylon szigetén honos: később Jamaicában is megtelepítették az elszaporodott patkányok kiirtására. Ez a kecses mozgású, játékos kis emlős ugyanis kitűnő vadász, még a nála jóval nagyobb és félelmesebb kígyókkal is megmérkőzik ... Brüsszelben, a cinerama moziban láttam egy jelenetet, egy kobra és egy mongúz párbaját valahol Indiában: ez ott úgy látszik kedvelt produkció. Számomra sokkal több volt: lecke és példázat oly világos értelmű, mint egy véglegesen letisztított matematikai képlet. A kobra maga az eleven rettent, szívdermesztő fenyegetés. Jó két méter hoszszú. bőre pikkelyes, csupa-izom teste fönt korongszerűen pajzzsá szélesedik, mely, ha a kígyó felágaskodik lecsapásra kész feszültségben mered a kiszemelt áldozat fölé. Nyakszirtjén ijesztő rajzolat, csúf rémpofa, amilyenné a sámánok festik magukat — gyilkos mérgesfoga mellett talán ezért is övezik ott olyan babonás riadt tisztelettel. Cövek-mereven nyúlik a magasba csak vékony nyelvét öltögeti sziszegve: élő, ütésre emelt kalapács, felajzott íj, pattanásig feszült rugó, roppant injekciós tű, gyorsan ölő méreggel... A picike mongúz alig látszik mellette, ahogy óvatosan sasszézik-kering a kígyó körül, épp a lőtávol határán, se távolabb, se közelebb, csak körbe-körbe, laza könnyed léptekkel nem is túl izgatottan, de azért folyvást arrafelé sandítva. A fölágaskodott kobra vele forog a kör tengelyében, egy század másodpercre le nem veszi róla szemét, bűvöli, hipnotizálja: tudja, hogy halálos ellenségére akadt. Mindig a kígyó támad. Nem kellene neki: ha így fölébe magasodik, a mongúz talán ugorva sem érne fel a nyakáig, fejéig. De a kobra nem bír tovább várni, ingerli ez a vég nélküli körben forgás, ellenfelének leszer-konok türelme, feszültsége levelezetést keres: hirtelen lecsap a mongűzra, mint egy bunkó, fújtatva, nyitott szájából kivillan nagy, fehér mérges agyara. Épp csak egy ujjnyira véti el a célt, feje a földön koppan, a mongúz kecsesen félrelép előle ... Aztán ismét tovább forognak-keringenek, ugyanolyan ritmusban újabb támadás és újabb könnyedjátékos kitérés, még kétszer vagy háromszor. Akkor, a legközelebbi lecsapásnál a mongúz a táncos oldallépésből váratlanul viszszavág, oly hirtelen, ahogy a szikra pattan, ráveti magát a kígyóra. Egy pillanat, az egész, a feje alatt kapta el, a kobra föltekeredik, farkával csapkod, de már nem szabadulhat, zűrzavar, kavarodás valami piros csillan föl s néhány lassúdó vonaglás után a kígyó mozdulatlanul nyúlik el, legyőzője még egyszer megszagolja ... Ez soha nincs másképp, törvényszerű kimenetele a viadalának. Mindig a kobra támad, és mindig a mongúz győz. Nagyaoám A köszönésem sem fogadja, Pattant a tőkén nyurga ágat, így ismerem a nagyapámat. Ha megsimítnám görbe vállát, Amit hetven év majd kettétör, Kivenném a fejszét kezéből, Biztos megütne. Tar fejében Csontnál keményebb átkok hálnak, Ellensége lett a világnak. Elaggott karja rég nem ismer. Vagyont gyűjtött, nem léha verset, Ütött, mikor ölelni kellett. He háborúzz eres kezeddel, Mielőtt életed kiszárad, Fogd kézen a dédunokádat! Különben mi marad utánad? Nyom se, csak egy keserű lecke, Az az ütésre lendült fejsze. Állok az ócska kerítésnél... A fal mentén, amerre nézek, Frissen ragasztott fecskefészkek. Kiss Anna (Magyarország) Esik Hej, sivár járdák szépei, Boldog esernyő-virágok, Mészféhérek, Gyöngykékek, Pirosak! Nyíljatok csak! Ti ablakok homályosodt ok, Felejtitek a csodát, m Hogy a lilatrikós suhanc Tótágast áll a háztetőkön. — Hopplá! Ámul a csorba eresz, Es az öngyilkos cserepek Átlátszanak az utolsó pillanatban Só, víz és kenyér Felhúzott térdem átnyalábolom, Hátadat érzem a meleg falon, Tüzes arcomra rápereg a mész, S verssé fonódik bennem az egész. De egyszerű is minden a világon! Só, víz, kenyér. Gyökértelen az álom, Nekem mégis a tegnapokat hozza, Nyújtózom mégis, mint a napra vágyó bodza, S nem tör ketté a józan ébredés. Valóság vagy, mint kenyérben a kés, Torkomban a szó, és vállamon Négy fog helye. A boldogság tudom Egyetlen lélegzetbe belefér Oly egyszerű: Csak só, víz és kenyér. 11
