A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-10-04 / 40. szám

A föld parádés üzenete

őszi verő fény és a föld küldi üzenetét. Üzenet és egy realista költemény volt a budapesti Mezőgazdasági Kiállítás. Parádésan sorakoztak a különféle mezőgazdasági termékek, kézzelfogfiatóan Igazolva a Magyar Népköztársaság számokban kifejezett eredményeit. Mert lehet mutatós grafikonokat rajzolni, vagy képen, prototípusokban bemutatni a lehető legszebb elképzeléseket, de nem lehet ugyanezt megcselekedni egy mezőgazdasági kiállításon, ahol nem műanyagból van a dinnye húsz kilós példánya, hiszen megkocogtathatja az ember, és nem kirakati utánzat a gyümölcs, a hamvas szilva, a színgazdag alma, szőlő, a kóstolható bor, nemesített kalászosak, tengert, és az állatállomány fajtiszta példányát.

De talán nem Is ez volt a lényeg a kiállításon, hiszen a sok tízezer példányból lehet válogatni, hogy a legszebb kerüljön a pavilonokba. Mint minden korszerű kiállításon, Itt ts leglényegesebb volt az ember munkaeszköze, a gép. KI tudja hányféle, miféléi Hiszen nem egy vidéki szakmabeli kiáltott fel egy-egy gépnél, hogy ez Is, az ts, lám, már korszerűsítve van, és jó volna átszerelnt mielőbb a magukét.

További jelentős érdeme a kiállításnak, hogy a terméseredmények és a korszerű munkaeszközök mellett bemutatta a kémia, a vegyipar fontosságát, amely nélkül el sem lehet képzelni a mezőgazdasági termelés jövőjét. Mondhatnánk, hogy e tekintetben volt a 65. Magyar Mezőgazdasági Kiállítás több a szokványos kiállításnál. Több azért ts, mivel a kémia szerepe, a gépek működése, kezelése, majd. a termelés folyamatossága nem csak dekoratív részét képezte a kiállításnak, de minden szakaszon Ismeretterjesztő előadások keretében győződhetett meg az ember az eredményeket megvalósító, előidéző folyamatokról ts. Szakmai filmvetítés dokumentálta a valóságot a pavilonokban, hogy a gépkarbantartás, növénytermesztés, üzemszervezés legkorszerűbb módszereit Ismertessék. A Magyar Tudományos Akadémia pavilonjában szakelőadások hangzottak el a vetőmagnemesítésről, a fontosabb termelést körzetekről, talajvizsgálatról stb. A naponta két alkalommal Is megtartott, különböző témájú előadást úgy szervezték meg, hogy a vidéki szakembereknek módjukban legyen azokat meghallgatni, így jó néhány ezer ember a legjobb előadóktól szerezhette meg közvetlenül a valóban hasznos elméleti Ismereteket.

A szakmán túl pedig a tárgyi és szellemi szemlélődés, figyelem után a kitűnő szervezés szórakozásról is gondoskodott. A stattsztlkusOk blzo-A só

Már évszázadok öta vándorolnak a Szahara homoktengerén keresztül, Afrika egyik végéből a másikba a sókaravénok, az ún. ..azalalk". Szállítják a sót azokról a vidékekről, ahol termelik, oda, ahol nincs.

1352. februárjában Ibn Batuta, a nagy marokkói utazó útrakelt karavánjával a Mali Birodalomba. Olvassák el, mit írtTaghtazröl, a Szahara egyik ,,só-városáról“.

„A legszembetűnőbb dolog, ami az utazónak szemébe Otllk, hogy itt a házak és a mecsetek kősóból vagy hatalmas sóbálványokból épültek; tetejüket tevebőr fedi. Nincs Itt egyetlen fa, csupán mérhetetlen homoktenger, mely alatt a sóbánya húzódik. Ásás közben hatalmas kősó-lapokra bukkan az ember, melyek úgy vannak egymásra rakva, mintha valaki előzetesen darabokra vágta és rétegekbe rakta volna őket. A teve általában két Ilyen vastag sólapnál többet nem bír elvinni.“

Beszámolóját Ibn Batuta Így folytatja:

„Taghazban kizárólag rabszolgák élnek, akik a sófejtéssel foglalkoznak. Táplálékuk tevehús és anll, egy bizonyos kölesfajta, melyet a négerek országából szállítanak Ide. A négerek gyakran járnak Ide sóőrt. Egy teverákomány só ára loulatenben e tíz dukfttot Is eléri. Mai! városában a sót húsz, harminc, sőt néha negyven dukátért árulják ... A négerek a sót, az aranyhoz és ezüsthöz hasonlóan pénz helyett használják. A s(Hőmbőket darabokra vágják és úgy kereskednek vele. Noha Taghaz jelentéktelen település, nagymennyiségű szlnarany és aranypor található a városban. Itt csupán tíz napot töltöttünk, azt Is a legnagyobb nélkülözések közepette, mivel itt a víz félig

sós; egyetlen más vidéken sincs annyi légy.. “

Ez a „sóéhség“ azonban nemcsak Afrikára jellemző — ugyanez volt a helyzet akkoriban úgyszólván az egész világon.

Az emberek a legnagyobb nélkülözéseket •ts elviselték, sőt gyakran az életüket Is kockáztatták, hogy sóhoz juthassanak. Sokszor figyelmen kívül hagyjuk, hogy a só ez egyik legfontosabb életszükségletünk; ugyanolyan fontos, mlrtt a víz, és pontosan abból az okból. Az emberi testben végbemenő vegyi folyamatok megkövetelik, hogy a vérben lévő sómennyiség állandó legyen. Ha a testünkből hiányzik a só, szervezetünk ezt az elégtelenséget hormonális folyamatokkal Igyekszik egyensúlyba hozni, mely csökkenti a ső-klválasztást a vizeletben és az lzzadás alkalmával. A söklválasztást azonban teljes mértékben nem lehet kiküszöbölni,

Ott, ahol az alapvető élelmiszereket a hal és a hús képezi, a só jelenléte nem nagy probléma. Ezzel ellentétben, ha az élelem főként növényi eredetű, a só hiánya Igen veszélyes lehet a szervezet számára. Ilyen esetben egy ember napi sószükséglete 2—5 gramm ásványi só. Egyes afrikai vidékek lakossága csakis úgy tud életben maradni, hogy kénytelen az állatok vérét és vizeletét inni. I

Éppen az ásványi só jelenléte tette lehetővé, hogy az emberek a Nílus völgyében, a Tigris és Eufrátesz, a kínai Sárga folyó, vagy az arlzónai Sós folyó mentén letelepedtek. Ugyanez volt a helyzet a mexikói és perui alföldeken és a római birodalom számos vidékén.

Napjainkban földünk három milliárd lakosa (az ipari felhasználást Is Ide számítva) évente nyolcvan milliárd tonna sót fogyaszt. Az egy fóré eső sófogyasztás azonban különböző. Egyes nemzetek éppen csak a minimumot (két gramm) fogyasztják. Mások viszont megengedhetik maguknak azt a fényűzést. hogy a sót különböző vegyi anyagok

gyártására Is felhasználják. Az USA-ban az egy főre eső sőfogyasztás 280 gramm naponta, ami a világ átlagfogyasztásának négyszerese.

Ezzel kapcsolatban érdekes lenne tanulmányozni a sógazdálkodás történetét, és ennek befolyását a civilizációra. Először azonban nézzük meg, hogy akadt az ember létének kezdeti Időszakában gazdag sólelőhelyekre.

Itt elsősorban a Holt-tengerre gondolunk, melynek vize a legsósabb a világon. Partjaitól nem messze emelkedik a Dzsebel Uszdun, Szodoma hegye. A sófejtés Itt már a legrégibb időkben Ismeretes volt. Az ókorban azonban más sólelőhelyek Is Ismeretessek voltak. Hérodotosz megemlíti az Észak-Afrikéban levő sóbányákat, általában Ismert tény, hogy a föníciaiak nagymennyiségű sót bányásztak a spanyolországi sóbányákból. Nagyon elterjedt volt abban az időben a sós vízből elpárologtatós útján való sónyerés, mivel ez sokkal egyszerűbb, mint a sóbányákból történő sófejtés. Kínába főként még mindig így termelik a sót a Sárga folyó torkolatvidékén. Hasonló sóforrások voltak Perzsiában és az egyiptomi sivatagban. A Szaharáiban is meglehetősen sok az ilyen sótermelőhely. Ezeken a vidékeken a sóval az ún. „csendes kereskedelem“ elvei alapján kereskedtek, mint ahogy azt Hérodotosz a kartágőiak hadműveleteivel kapcsolatban említi. Az eladó kirakja az áruját és aztán valahol elrejtőzik. Az esetleges vásárló odajön, mellé teszi, amit cserébe kínál. Az elárusító Ismét megjelenik és ha a cserébe beleegyezik, elviszi az árut, ha pedig nem, alkudni kezd ...

Az ember hamar megtanulta a vörösszlnü sóoázlsoket megkülönböztetni a többi területtől, Mindez azért van, mivel a sekély pocsolyában rengeteg vörös mikroorganizmus ól. Minél vörösebb színű a víz, annál sósatob. A víznek a vérhez hasonlóan vörös