A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-07-12 / 28. szám

Mélyből feltörő fekete virágok „Naiv művészet“ képkiállítás az ostravai „Művészek Házáéban Érdeklődők a Jeremenko és a Pékműhelv előtt — Még nem voltam 16 éves, mikof Jeremenko generális tárnájába kerültem csllletologaténak. Két műszakot dolgoztaim. A mélyben mint vájár, a felszínen mint egészségügy) szolgálatos, 44 esztendőn keresztül — emlékszik vissza Viktor Reha. — De hát hány éves tulajdonképpen? — kérdezem hitetlenül, htsz olyan fiatalos, fürge. • — Hatvanhét vagyok. Öt éve vonultam nyugalomba. — És mióta festeget? — Amióta az eszemet tudom. Iskolás koromban telerajzoltam a házak falait, később a bányamélyben, amíg a többiek falatoztak, én krétával rárajzoltam őket a szénfalra. Karikatúráimon jót nevettek, amiben örömöm tellett. A felszabadulás után egy vltkovicel pince­­helyiségben klubot nyitottunk, ahová néhanapján meghívtunk egy­­egy akadémiai festőt, hogy valamit ellessünk tudományukból. Sokan közülünk jó diáknak mutatkoztak, nagyszerűen tudtak másolni. Engem lenéztek, nagyokat röhögtek rajtam, csúfoltak, mert meg­maradtam saját elképzeléseim mellett. Úgyis mondhatnám, hogy az álmaimat festettem. A dolgokat először úgy festettem amilyenek voltak, aztán úgyis, ahogy én szerettem volna látni őket. Az álmaimat festettem, amelyeket életemben nem tudtam elérni. Sokszor tértem vissza gyermekkori emlékeimhez. Például volt a falunkban egy vén malom, a malom alatti vízmosásban úgy beszélték, kísértet jár. Évtizedeken át tartotta riadalomban a falu népét. A malomba alig jártak őrölni. Végül búcsút rendeztek, megszentelték a helyet, hogy elriadjon a kísértet. A papokon kívül ott volt a jegyző, a bíró s nemcsak az egész falu, de az egész környék is, s persze néhány Dr. Arsen Pohflbny megnyitja a kiállítást J. Pazdyk felvételei csendőr. Csakhogy mi történt? A „kisértet“ riasztotta meg őke. Amikor egészen közel voltak a vízmosáshoz, egy zöld fej buk­kant fel belőle és vizet okádott a népre. Fejvesztetten menekült, ki imerre látott, mindennemű kegytárgyat és lobogót széjjel­­aobálva. Babonás félelem szállta meg a falut. A vén malmos be­csukta a malmát, mert az egész környék rémülten elkerülte. Egy­szer aztán lecsapolták a malom­árok vizét és egy hatalmas, 80 ki­lós halban rátaláltak a „kísértei­re“, melyből jót lakmározott a fa­lu. A búcsút, amely nagyon is elevenen maradt meg emlékeze­teimben, megfestettem. Most egy prágai fró, név szerint dr. Arsen Pohflbny, a kiállítás értelmi szer­zője regénnyé dolgozza képemet. De ott hagytam abba, hogy ki­nevettek a társaim. 1951-ben egy felhívásra valamennyien felküld­­tük képeinket Prágába kiállításra. Én is elküldtem a Jeremenkót és a Pékműhelyt. Meg is bántam abban a pillanatban, mert az volt az érzésem, hogy most már aztán még többen fognak rajtam röhögni, hisz titokban magam is szégyellem valamennyit. Egy napon aztán személyesen értesítettek róla, hogy megnyertem a kiállítás első diját. El is szédültem volna, de nem volt rá időm, mert egy­úttal húszezer koronát is a kezembe nyomtak. Tízezret a feremen­­kóért, a másik tizet a Pékműhelyért. A társaim képeit ki sem állították, mivel (másolatok voltak. Sajnáltam őket, mert úgy elké­pedtek, hogy azóta sohasem nevettek rajtam. Képeimet az opavai múzeum vette meg, de megjárták Kínát Is, ahol három év alatt 300 kiállításon szerepeltek, — fejezi be szavait az öreg bányász. Művészete a bánya fekete mélyéből fekete virágként nőtt a fel­színre. Rehának és a többi kiállítónak képei Osztraváról elindulnak, hogy Brnón, Bratlslaván keresztül eljussanak Salzburgba, Rotter­damba, hogy tudomást vegyen róluk Európa. MOYZES ILONA Viktor Reha a Művészek Háza előtt • • Ot év után*.* Ezerkilencszázötvenkilencben lépték át utoljára az iskola kü­szöbét a bratislaval Kereskedelmi Iskola magyar osztályának diák­jai, hogy az érettségi után elfog­lalják helyüket az életben. Öt éve, hogy osztályunknak utoljára szólt az órát befejező csengő s kissé szorongva gondoltunk az elkövetkező évekre, az új kőr­­nyeeztre. Öt év után a régi iskola épületben újra összejött az osz­tály. Nagy volt az örvendezés, hiszen néhányan az érettségi óta nem látták egymást és bizony volt mondanivalónk mindannyiunknak. Az osztályelnök üdvözlő beszé­de után következett a találkozás legfontosabb része, az összegyűl­tek beszámolója életükről. A leg­(Jjra együtt az osztály, Tallóczy Károly felvétele többnek netm volt könnyű bele­illeszkedni az új környezetbe, de bebizonyosodott, hogy eddig min­denki jól megállta a helyét. Van­nak akik tanulmányaikat még folytatják: Takács Zoltán, a Slov­­naft könyvelője és tévúton végzi a főiskolát. Horváth Margit Is munkája mellett folytat főiskolai tanulmányokat. A lányok közül persze többen férjhez mentek, né­­hányuknak családja Is van már. Madarász Katalin titkárnői állása mellett a múzsáknak is hódol. Számos versét és novelláját közve­títették a rádióban. Ratimorszky Erika pályát változtatott, jelenleg az egészségügyi Iskolán tanul. Mészáros Piroska volt a találkozó meglepetése. Ű, aki a négy év alatt sem tndta megkedvelni a ma­tematikát, mezőgazdasági mester­iskolán tanltja ezt a tantárgyat. A találkozón négyen nem vet­tek részt családi körülményeik miatt. Horváth Ilonka például je­lenleg családot vár. Élénken, égve a közlés vágyától, egymás szavába vágva meséltük el a letelt öt év élményeit és a diákmúltunkat idéző vidám dél­után végén elhatároztuk, hogy öt év múlva megint találkozunk és így nem veszítjük el egymást továbbra sem egészen szem elől, mert szép élet a diákélet, s ha már visszavonhatatlanul véget ért, jól esik legalább öt évenként felidézni. Este a közös vacsorán már Jelen voltak a férjek, vőlegények is, akik velünk együtt kitűnően szó­rakoztak a kora hajnali órákig. Mészáros Erzsébet Felhívjuk a komáromi magyar tannyelvű ttzenegyéves iskola XI. a—b oszt. 1954-ben végzett növendékeinek figyelmét, hogy a tízéves találkozónkat 1904. IX. 12-én tartjuk. Kérjük az érdeklődőket, hogy címüket legkésőbb 1964. VII. 30-ig küldjék el Nagy Györgyné (Rarkó Edit) elmére: Komárno, Molotova 29.

Next

/
Thumbnails
Contents