A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-27 / 39. szám
nagy, bőrkötésű könyvbűi azt olvasta kt. hogy: Isten egy vérből csinálta a mindenféle embereket. .. — Ha ez így van, akkor mért érezzük mégis úgy az egymástól elválasztó, eltaszító rettenetes természetbeli különbséget? Miért? Egy darabig gondolkozott, de nem tudott magának feleletet adni. Akkor nagyot ásított, megszámolta a szoba négy sarkát s lekoppantva a gyertya pislogó lángját, mint egy didergő macska, hirtelen mozdulattal a tcvJlal töltött dunyha alá bújt. — Köszönöm, édes jó Istenem, hogy Csesztvén lakunk s nem Itt, Sztregován — mondta a Miatyánk u'tán. — Aztán a fal felé fordult s pár perc múlva aludta az igazak álmát ügy, mint a többi vele egykorú tizennyolcéves ... 20. A csesztvei csendes boldogságban röpült az idő, s észre sem vették, hogy már kétszer forrósodott nyárba a füvet zsendítő tavasz s változott dért szikrázó téllé a lombhullató ősz, mikor egy jégvirágos januári éjjel Erzsi szörnyű fájdalomra ébredt. Nem szólt egy szót sem, csak felült az ágyban és összeszorított fogakkal nyomta el magában a rémület kiáltását, mely bensejéböl kitörni készült. ^_Aztán valami szörnyű, csontjáig hasító szaggatás nyilallott testébe s elhomályosította szeme előtt kedves, kis szobájuk félhomályba burkolt bútorait... Aztán... Nem emlékezett semmire... Nem tudta, hogy a metsző, egész házon végigzúgó sikoltás az ő - hangja volt-e, mely felriasztotta minden lakóját a háznak, nem látta a feléje hajló, csitító, vigasztaló szavakat suttogó férjet; öntudata a tagjait tépő, marcangoló fájdalomra összpontosult, mely percnyi szünet nélkül kínozta görcsökben vonagló testét. .. . Fráter Erzsébet fiúgyermeknek adott életet... S mikor ott feküdt verejtéktől nedves párnáján, félholtan az átélt fájdalomtól s megpillantotta férje szemében az öröm félreismerhetetlen könnyeit, sírná kezdett. — Emi — nyújtotta feléje színtelenné vált karját. — Emi... Apává tettelek. A te fiad, az én fiam. Az ő vére a mi vérünk, a tied és az enyém. Aztán,' mint az esőfelhők közül kibukkanó felragyogó nap, halkan felkacagott: — Ö az én hozományom, Emi... Remélem, már nem fogja állítani az anyád, hogy nem járultam hozzá a vagyon gyarapításához... A családodnak névutódot, fiúörököst adtam... Madách átkarolta hitvesét s megcsókolta jéghideg homlokát. Szeretett volna most valami nagyot, gyönyörűt mondani, de nem bírt megszólalni. Szíve a torkában lüktetett, szeme elé a boldogság vont reszkető könnyfátyolt... S amint ott állt Erzsi ágya mellett, valami sohsem sejtett érzés kezdte feszíteni mellét, eddig nem érzett fajtája a boldogságnak, amelyet úgy neveznek hogy: „apai büszkeség“. Mámorosán a boldog büszkeségtől odabotorkált a csipkekendővel letakart bölcsőhöz, amelyben a fia — az ő fia! — aludta első földi álmát. Óvatosan félrehajtotta a bölcsőről a csipketakarót s ügyetlen mozdulattal megfogva a pólya két szélét, magához emelte alvó gyermekét. — Vigyázz! — Az istenért, Emi... Még el találod ejteni — szaladt ki Erzsiből az ijedt kiáltás. — Hogy ejthetném el én a fiamat? — kérdezte mosolyogva, aztán magához szorította a pólyát, s a gyermek arcát magához vonta. Madách Imre megcsókolta Madách Aladár arcát. 21. A boldogság Csesztvén tanyát ütött... Befészkelte magát a csendes kúriába, fogva tartotta annak lakóit, s úgy látszott, hogy már örökre 'ott maradt. Nemsokára megszületett a második gyermek is, akit Jolánkának kereszteltek. Az ország felett azonban sűrűsödtek a felhők. Kitört a szabadságharc. 1849-et írtak akkor, s negyvennyolc márciusából már csak a bánat és könny maradt... Az országban felgyújtott falvak pernyéjének kesernyés szagát hordta a szél, jajt sóhajtott a rét, s a nap estén kint vérrel öntözött tarlók mögé bukott... Csesztvén az eddig vidám szemek elé könny eresztett fátyolt. Elhalkult a derűs beszédre nyíló száj, s jó időre meghalt a nevetés. Már tudták, teljes biztonsággal, hogy a szabadságharcnak vége... A szabadság zászlaja, melyre egy nemzet szebb jövőjének csillagát álmodták — szétszaggatva a földön hevert, s a kezek, melyek a vértől, könnytől patyolattá mosták volna, valahol Erdély földjében porladtak, vagy Kufstein börtönében sorvadtak a rá— jaj, azt ne bántsd! Ahhoz hozzá n« nyúlj. Még el találod rontani... Az szép abban a formában, ahogy te először leírtad. — Az első versszak jó ... De a többiek. — Gyönyörűek ... Azok is, mind. — Ebben a formájában azt hiszem jobb — s elkezdte a kijavított helyeket olvasni. — Nagyon szép — mondta meghatottan Erzsi. — Tetszik a múzsámnak? — Nekem írtad? — Neked ... Erzsi ráemelte dióbarna szemét. — A verssel meg vagyok elégedve, Emi, de veled nem... Mert te nagyobbra vagy hivatva, nem apró versek írására... Én ezt érzem... Tudom, s ezt senki nem vitathatja el tőlem... Nézd, ma ezt a kis papírlapocskát találtam itt, leesve a föl-: dön. — A varrókosárból papírdarabot keresett elő. — Te írtad rá a sorokat: „Kiben erő van s Isten lakik, az szónokolni fog, jttk rakott bilincs súlya alatt. Nem, Csesztvén senkinek sem volt oka a vigasságra... Este volt, kinn denevér csapkodta bordás szárnyaival az ámbitus korlátját, benn meggyújtott gyertya sugározta szét barátságos, sárga fényét. Madách az asztal mellett írt, s félfülle! a szomszéd szobába figyelt, hol Erzsi dúdolt altatódalt a gyermekeinek... A szobában csak a lúdtoll percegése hallatszott — csend és béke áradt el a házon. Egyszerre a kisfiú panaszosan felsírt. — Hol van apa? — hallatszott sírásnak induló hangja- —, még nem muzsikáltatta az órát és meg sem csókolt. — Psszt! — csitította Erzsi. — Hallgass. Fel ne ébresszed Jolánkát... Ám a gyermek acsarkodni kezdett. — Én apát akarom ... apát! Madách mosolyogva tette le a tollat. Felkelt, elindította az óra szerkezetét s a szomszéd szobába lépett. — Szépen szól az óra — mondta a kisfiú. — És te jó vagy. Az apa homlokon csókolta a fiát, karjába emelte s álomba ringatta. Erzsi azonban duzzogni kezdett: — Elrontod a gyerekeket... Már el sem alszik Aladár a csókjaid nélkül. — Féltékeny vagy? — Az... Mert te csak kényezteted őket s nekem kell helyetted is szigorúnak lennem. Persze, aztán tőlem félnek, téged meg imádnak. — Csak ők imádnak? —- évődött Madách, s átkarolta az asszonyát. — Csak. — felelte durcásan Erzsi. Akart még valamit mondani, de nem bírt, mert száján érezte férje bajuszos ajkának csiklandozó, vért bizsergető csókját.. Aztán átmentek a dolgozószobába. Madách újra íróasztalához ült. Erzsi pedig színes selyemfonalat fűzött egy tű fokába és elkezdett hímezni. De nem sokáig bírta a csendben szótlanul, érdeklődni kezdett: — Mit dolgozol, Emi? — Egyik versemet javítom. — Melyiket? — „Az otthon“-t. , Szirotvák Dezső rajza vés, vagy dalol...“ Emi! Hát mért nem valósítod meg a leírt gondolatot? Hiszen benned is az Isten lakik! Madách lehajtotta fejét, zavarba jött... Különös, különös teremtés a felesége, gon-dolta magában, mintha ösztönösen megérezné legtitkosabb gondolatát is, még mielőtt azok vággyá, tervvé formálódnának. — Bevallom neked ... Néha, álmatlan éjszakákon, felvillan előttem egy gondolat... Nem látom még mi az. Olyan, mint egy ködgombolyag. Csak itt-ott rémlik fel előttem egy körvonala ... Egy .mű..Egy hatalmas alkotás körvonala. — És? — kérdezte szívdobogva Erzsi s a férje háta mögé állva, átkarolta. Folytatjuk
