A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-27 / 39. szám
meg egyszer ■■ a pokolról Nem fogjátok hangszórókon szerteüvölteni, születések s alig kezdett szerelmek narancsvirágos éjszakáján, hogy a hidrogén a jog nevében tűzzel emészti el a földet. A pusztulás Bárkájában szétolvadnak az állatok meg az erdők, a tűz mint fagyöngy virágzik ki lovak koponyáján és emberek szemében. Aztán nekünk, holtaknak ti, holtak új törvénytáblákat Irtok. Ősi nyelven, más jeleket, tőrrel vésett alakzatokat. Dadog majd valaki a salak-táj fölött, mindent kitalál újra vagy semmit — a közös sors őrületében, patakok mormolását, a fény zizegését. Nem a reményt hirdetitek majd halálunknak, ti, holtak, a fortyogó iszap tölcséreiben, itt a pokolban. ^ marathon Marathoni anyák sírását, a nép zsigereinek kiáltását senki nem hallotta meg. Görögország szabad volt. Görögország szabad. Marathon katonák szálláshelye, nem mágusoké, itt sem templomot, sem oltárt nem emelnek. Sírja érintetlen, a magasból idelátszik Eubea. A történelem férge mindent összebékít idelent, íme az emlékoszlopok s a földben sisasok és kardok; még ha Marathon többé nem is Marathon, Argosz síkságának lakója úgy él a falak közt mint őrtoronyba zárva. Az 1959-ben Nobel-díjjal kitüntetett Salvatore Quasimodo első verseiben sejtelmes, a próza nyelvén alig megfogalmazható hangulatok, egymásra rétegeződé, sokszorosan összetett érzések, emlékfoszlányok vágyódások, a lélek belső tájaiba átolvadó világ énekeseként jelentkezett. A szorongató külvilág elől a szépség nagy műgonddal, ihletett erővel megépített kristályvilágába menekül. De még ez az önmagába zárkózó költészet is mennyi mindent tud elmondani az emberi lélekről, a tájról, a világról! Am a háború riasztó élményei, a kor fenyegető kérdései többet követelnek a költőtől. És Quasimodo vállalja a küldetést: félelmes látomásaiban milliók gyásza és tiltakozása, az emberivé nemesűlő világba, az emberbe vetett hitében milliók hite szólal meg izzó költői szenvedéllyel. Az itt közölt költeményeket Képes Géza ültette át magyar nyelvre. jóslatok Holdbéli cédrusok között, aranyjelre felordított az oroszlán. Előjel volt a földi üyöltés. Kirajzolódott a szirom-ér a halántékon, mely álomra hajolt, hangod sötéten zúgott, mint a tenger. Szívemből az ősanyag kicsapódik, mint vízből a só Szétmállik a babér korszaka és a nyugtalan lobogás és az igaztalan kegyesség. Semmivé foszlik az álom leleménye a te meztelen váltadon, mely mézillatot áraszt. Hozzád futok, ó bűvölet fészke, mely nem vagy emberi már. Holdfényes, esős meleg éjszaka titka szunnyad szemedben: ettől az égi nyugalomtól romba dől a nemlétezö gyerekkor. Csillag-magányok moccanásaiban, szétnyílásában a búzaszemeknek, szándékában a faleveleknek: vágyam kiáltása leszel. az édes domb Távoli madarak, szárnyuk az estébe kitárva, reszketnek a folyón. És nem hagy alább az eső, és süvöltenek a nyárfák, amiket megvilágít a szél. Mint minden, mi a távol ködébe hullt, visszatérsz emlékezetembe te is. Ruhád könnyű zöldje itt van előttem a villámok fényében figyelő növények közt, ott, ahol az Ardennek édes dombja emelkedik, s hallani a cirok-legyezők fölött: hogy rikácsol a kánya. Talán e madár röptének zárt csigavonalai ráznak fel: nem érzem már a hazatérés csalódásait, a keserűséget s a legyőzött keresztény könyörületet és a fájdalomnak ezt a meztelen kínját. Hajadban most korall-virág. De arcod árnyék, mely nem változik; [a halál műve ez). Városod sötét házai közül hallgatom az Addát és az esőt vagy talán az emberi léptek tompa zaját a partok zsenge nádjai közt. láthatóan, láthatatlanul Láthatóan, láthatatlanul a taligás a láthatáron az út karjai közt rikongat, a sziget hangjaival felesel. Én sem úszom a hullámok sodrában, körülöttem forog a világ, s úgy olvasom saját történetemet, mint az eső óráit az éjjeliőr. A titoknak Szerencsés határai, cselfogásai vannak, nehéz vonzásai. Ó, útjaim s tájaim kegyetlen és mosolygó lakói, az életem kilincs nélkül szomorkodó ajtók előtt áll. Nem készülődöm a halálra, tudom a dolgok kezdetét, a vég: partszegély, melyre az árnyam mint elszánt katona, felkúszik. Nem ismerem az árnyakat. 11
