A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-09-13 / 37. szám

a>Z4»2&Vet> tO

U

W

fo

Az öreg bátyöval való selmeci találkozásomat egy páskaházl élményemmel szeretném kezdeni. Igaz, tán sokan nehézményeznl fogják, hogy kitérővel kezdem beszámolómat, de monddnivalóm szempontjából mégiscsak megbocsátható látszólagos elkalandozásom.

A pelsőci fennsík alatt, a esetnek! völgyben a Nagy- és a Kishegy közt vezet a gyümölcsfáktól szegélvzett országút Páskaházára, Gömör egyik iegbájosabb kis falujába. A község egyik gyümölcsösében akadtam rá Mécs Jóskára. Hoszszú órákat töltöttünk együtt a kertben s míg mi ketten beszélgettünk, az asszonyok az illatos szénát teregették. Köztük a kedves, őszhajú nagymama, Bélukács Pálné is. Aztán, hogy a sok újdonsággal már beteltünk, az asszonyokhoz léptünk, gereblyét fogni. Julis néni nevetve utasította el kérésemet, hogy adja kölcsön szerszámát:

— Nem áll jól a városi ember kezében a gereblye, hagyja azt csak rám — akadékoskodott, majd kis szünet múlva hozzátette. Igaz, lassacskán az öregség már az én kezemből Is kiveszi.

— Nem olyan öreg még a néni — próbálkoztam kedvét vidítani.

— Nem-e? A hetvenet már rég elhagytam. És régen voltam én iskolás is ...

Bélukács Pálnénak ez az utolsó mondata anra ösztönzött, hogy vitába szálljak korával.

— Julis néni — mondtam — én tegnap 'egy százesztendős tanítóval találkoztam Selmeoen. Ügy mondta, Itt kezdte Gömörben a tanítást, kerek nyolcvan esztendővel ezelőtt... Még a régi gömöri nótákra is emlékezett. Miűhalovics Emil a neve.

— Mlcöalovics ... Michalovlcs Emil — ismételgette a nevét, aztán egy rövidke idő múlma újból megszólalt — Nem olyan magas, derék ember, szőke, kék szemű?

— Hát magasnak magas, kékszemű Is, de a haja bizony nem

szőke. Galambősz már a bácsika.

— Bajsza meg olyan kackiás? Meg jobb kezével állandóan simogatja azt a bajuszt?

Elmosolyodtam, mert az én száeesztendős tanítóm, a Selmecbányán élő Emil bácsi bajsza olyan kackiás volt, hogy nem győztem csodálni. Meg azon is mosolyognom kellett, hogy együttlétünk alatt jobb kezével unos-untalan hófehér bajszát igazgatta.

— Jól mondja, Julis néni — hagytam helyben az idős néni szavait — hát ismeri Michalovics bácsit?

— Hogyne. Itt tanított nem messze a szomszéd faluban. Jártam is a keze alá, vagy hetven esztendeje ... Meg aztán az én anyám főzött neki legénykorában, Jó ember volt, jó mester, amolyan igazi, vígkedélyű, mindig mosolyt és derűt sugárzó ember.

E véletlen beszélgetés miatt akartam a százesztendős tanítóról szóló beszámolómat páskaházi élményemmel kezdeni. Hisz Michalovics Emil emberi profilját semmi szebbé, érdemesebbé nem tudná formálni, mint az idős Julis néni visszaemlékezése. A pedagógusra, aki már kerek negyven esztendeje él nyugdíjban. Nagyobb ajándékot, szebb elismerést élete munkásságáról nem kaphatott volna, mint a több mint fél évszázaddal ezelőtti növendékének kedves visszaemlékezését.

Michalovics Emil ma Selmecbánya egyik modern épületének kétszobás, összkomfortos lakásában él, ugyancsak nyugdíjas fiával és gondos házvezetőnőjével. A magas, még ma Is egyenes derekú, szikár emher állva nyújtotta felém jobbját s barátságosan intett, üljek le mellé.

— Gratulálni jöttem, Emil bácsi, a centenárium alkalmából, kezdtem meghatódva. A rádióbél muzsika szólt.

— Szeretem ezt a masinát. Jóbarát — int felé az ünnepelt.

A muzsika hangja felerősödik s a zene szárnyán Michalovics Emil figyelme is elkalandozik mellőlünk. Tengerkék szeme mint nemes zafír csillog. Jobb kezével időnként hófehér bajszát simogatja s ahogy a kéz lesiklik, mintha taktust verne a muzsikának.

Mindig is szerette édesapám a zenét — mondja a fiatalabbik Michalovics. Nemrégen esténként még együtt dúdoltuk a dalokat. Ma már ritkábban. Hiába a száz esztendő! Néhány éve történt, hogy utoljára járt Pesten — egyedül utazott a húgomhoz. Bejelentés nélkül ment hozzájuk, így hát nem várták az állomáson. Apa fel sem vette a dolgot, villamosra ült s utazott be a városba. A lakásajtó előtt letáborozott s most már ő várta lányát meg unokáit. Friss, mozgékony ember volt, örök életében, no meg ragyogó adomázó.

Michalovics bácsi most közbeszól. Megismétli az előb abbahagyott mondatát. A rádiót dicséri. Lassan, szakadozva, botladozva jönnek a mondatok, mégis tisztán, szabatosan.

— Sajnos, olvasni már nem tudok, nem bírja a szemem.

— A televízióról mi a véleménye? — teszem fel a kérdést.

— Nagy dolog, igen nagy dolog, de én már csak a hangját tudom élvezni, a képet nem. Kár! Nagy kár! A szemem — érti kedves — a szemem már nem vállalja.

Mivel magyarázza Emil bácsi ezt a matuzsálemi kort? kérdem bátortalanul.

Michalovics Emil szájaszélót mosoly üli meg. Kedvesen, motyog, de mintha csak magának tenné. Nem is próbálkozom megismételtetni szavait. Lehet, azon mosolyog, hogy a Matuzsálemet emlegettem. Az öreg bárkás Noé nagyatyját, aki a monda szerint majd ezer évig élt. Hol van ő, Michalovics Emil ettől. De száz esztendőt

megélt. Bizony igen, hisz nemrég ünnepelték századik születésnapját. Rokonok, ismerősök jöttek hozzá, még a város vezetősége is. Poharat emeltek egészségére.

— Mit is kérdezett? — szél most váratlanul, de már teljesen érthetően — hogy hogyan értem el a száz esztendőt? Hát józan voltam ... Mindenben, Még nem voltam húsz esztendős, amikor diplomával a kezemben beléptem az életbe. Akkor 1884-et írtak. Viharos idők voltak. S 1924-ben mentem nyugdíjba... Az én diákjaim,

akik még élnek, nagy vagy dédnagyapák. Furcsa, nem? De diákjaim nagy többsége már rég elment. Tanítójuk meg még itt van.

Kopognak a szobában a csöndes szavak. A százéves tanító, az élő történelemkönyv, emlékezik. Néhol, mint a kitépett könyviből a lapok, az emlékező Is elveszti szavainak fonalát, hogy később egy kis pihenő után elkapja újból, vagy a gondolatűrt átugorva másutt folytatta.

— ... itt vagyok s rádiót hallgatok, muzsikát, olykor meg még futballmeccset is.

A fiatalabbik Michalovics nevetve toldja meg édesapja szavait.

— Gél... gól... — kiáltja ilyenkor a papa, ha véletlenül a másik szobában vagyok.

— Koccintanék vendégünkkel — akar véget vetni Emil bácsi gyerekes kedvességgel fia pletykálkodásának s az asztalra borosüveg és poharak kerülnek.

— A maga egészségére, mondja Emil bácsi s remegő kezével szájához emeli a törékeny poharat. Majd ismét elkezdi:

— Jé Ize van ennek a szőlőiének, de csak mértékkel, ha ... — huncutul nevet. Legalábbis a kék szemek erről árulkodnak amikor kiböki — ... ha a százévet maga is el akarja érni.

NAGY JENŐ