A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)
1964-09-06 / 36. szám
Laetcóne E D 7 CI TeKmmei IBOLkia a sszo n y » A nótasző is szelídebben zengett itt a húron s a mulatság sohsem volt falakat döngető, reggelig cifrázó, bokázó szilajság. Táncban dübörgését, mártogatóst meg éppen nem jártak. Hanem azért itt is nagyszerűen tehetett táncolni, járni gráciásan, bókolni hajolva-fordulni. Erzsi ezt a divatot is hamar eltanulta. Meg aztán nem is volt kedve ellen ez a modoros tánclejtés, mint eleinte hitte. Közben elszemlélhetett jobbra ts, balra is, Ide is, arra is küldhetett egy mosolyt vagy intést a szemeszögletéből... A lassan lejtett táncfigurák közben, míg táncosa karján tovalebbent, felfoghatta a mellette elsuhanó gavallérok epedő sóhaját s viszonozhatta a r'áirányzott szemek villanását. Azt, hogy tetszik, kiérezte a körülötte forgolódó „arszlánok“ tekintetéből, lánytársai kényszeredett mosolyából s a görbén néző mamák suttogó beszédéből. Tudta, hogy szép s ez öntudatossá tette ... Az alispáhék meg elégedetten szemlélték kis húguk ünneplését. — Hamar főkötő alá kerül Erzsi, — súgta megelégedetten Klára asszony egy mulatságon az ura fülébe. — Nézd már, majd szétszedik a táncosai. — Az ám! — pödörte meg bajuszát az alispán úr. — Csak aztán szét ne szedjék, hagyják csak meg egynek. Ez a jurátus Bérczy tetszik nekem az udvarlók közt a legjobban. Derék, rendes ember, már az ügyvédi vizsgát is letette. Meglásd, ez a fiatalember még sokra fogja vinni. — Én Szontágh Pált szívesebben látnám Erzsi férjeurául. Meg aztán, bele is van a lányba habarpdva, el nem mozdulna az oldala mellől. Nem láttad? — Láttam, láttam, — szóit fanyalogva Fráter. — Nem mondom, komoly embernek tartom a szolgabírómat, de hát nem jó természet. Ogy élnének ők Erzsivel, mint a kutya-macska. Még karmolásznák is egymást.. . — Azt csak te gondolod ... Megpuhul a házasságban minden férj, — nevette el magát a tekintetes asszony,, az urára/ célozva. — Az ám, de az én húgomban dacos Fráter-vér csörgedez. Nem olyan kis szelíd virágszál ő, mint te voltál, lelkem, nem Plathy Klára ő! Az szeget-szeggel, fogat-foggal elveket vall, nem puhít ő, de ingerel... Aztán a Pali gyerek is hirtelen természet, két ilyen fellobbanó ember nem illik egymáshoz . . ... Erzsi pedig éppen Szontágh Palira gondolt, ha a férjhezmenés jutott eszébe. — Mókás, bohó fiú, — gondolta magában. — Visszatud vágni azonnal, ha a nyelvemre veszem, nem olyan mint az a másik, hogy is hívják csak? ... Hanzélyi, aki csak bámul, aztán táncra kérni nem mer . . Pali az más... Nem mulya, no az éppenséggel nem. Inkább még szemtelen. A múltkor is, hogy magához szorított! összegyűrte a fodrokat a ruhám derekán a gyalázatos. De rá is koppantottam a kezére úgy, hogy hangosan felszisszent. — Maga egy kis démon! — mondta a fülemhez hajolva s még közelebb szorított íjaagához, hogy éreztem a forró leheletét. Ha ki nem siklok gyorsan a karjából, talán mindenki láttára meg is csókolt volna Hát bizony a szolgablró úr kis híjjá, hogy meg nem felejtkezett magáról, mikor táncközben a mellére érezte slmúlni ezt a kis vadóclányt s arcába csapódott a fehér ruhából kiáradó csodálatos verbénaillat... Talán erősebben szorította magához a gyenge lánytestet, vagy mér arca bársonyát érintette? Nem emlékezett rá, mert elhomályosította szemét a fejébe tóduló vér — s csak akkor tért magáhoS, mikor kezére csapott a lány s hirtelen mozdulattal kisíklott karjából, hogy a következő pillanatban már más táncos oldaláról kacagjon rá vissza. — Hogy fújt ez a fiú dühében! Még talán a fogát is csikorgatta, — emlékezett rá vissza mosolyogva Erzsi. — El is illant rögtön köszönés nélkül s csak a mulatság utáni nap üzent vissza Klára nénémnek az illendőség kedvéért, hogy bocsássa meg a gyors távozást, de Horpácsról kapott üzenetet s még az éjjel oda kellett hajtania ... — Hazudott a szolgablró úr, — mondta magában Erzs*- Hiszen jól láttam én másnap délben, hogy a patikából leskelődött rám, mikor a gavallérjaimmal sétára indultam. Hát az szent igaz, hogy Szontágh Pál lesett is utána, mert izgatta képzeletét ez a hiú, kacér, kis teremtés Volt ebben a lányban valami titokzatosság, ami vonzotta is, taszította is egyszerre. Néha úgy érezte, hogy meg tudna halni érte, — máskor meg szerette volna alaposan elverni. — Soha ilyen csodálatos keverékét jónak-silánynak nőben még nem láttam, — panaszolta legjobb barátjának, a fiatal tiszteletbeli táblabírőnak, Madách Imrének, akivel miden benső ügyét megtárgyalta. — Van ebben a lányban valami, ami rejtély előttem. Se a közelében, se távol tőle nem érzem magam nyugodtnak, egyszer azt hiszem, hogy angyal, máskor megesküdnék rá, hogy kiszámított még a hanglejtése is... Most például, hogy nem láttam két napja, úgy érzem, hogy alapjában véve mégis csak jő. — A nő addig .jő, míg rossz nem lehet, — jegyezte meg fanyar mosollyal a fiatal Madách s érdektelenül hallgatta tovább a barátját, akivel csak nem rég fogadták meg, hogy egyazon, lánynak nem fognak udvarolni. — Pali nyugodt lehet — gondolta mosolyogva, — hogy-'erre a lányra aztán igazán nem emelem a szemem... Arra azonban nem számított, hogy a sors könyvében át találják húzni a tiszteletbeli táblablró úr határozatát. Az ott hozott végzésekre pedig földi ember számára nincs fellebbezésnek helye... 11. Az Or születésétől számított 1844-1 esztendőben rövid időre szabták a farsangot a kalendáriumkészítők. A nógrádi fiatalság eleget Is bosszankodott miatta, de nem volt mást tenni, bele kellett nyugodni a változtathatatlanba, hogy februárius hó utolsó napján a megyebállal befejeződik az alig elkezdődött dáridózások muzsikaszótól hangos ideje... Erre a bálra azonban minden meghívott épkézláb ember készülődött ám. Már a koradélutáni órákban olyan csilingelős verte fel a hóval borított Gyarmat puha, téli csendjét, mintha karácsonyfát szállító angyalkák csilingeltek volna szakadatlanul égi csengőjkkkel, nem a meszsze falvakból érkező, bundákba burkolódzó bálozók szánkója... A szánkók csilingeltek, a hó sziporkázott s a gyarmati úriházak vendégszobái megteltek hidegtől pirosra csípett arcú, csillogó szemű lányokkal, sopánkodó, frizurájukat igazgató asszonyságokkal s a farsang végét már szürkület beálltakor pohárürítéssel köszöntő apákkal ... A farsang utolsó ünnepére a fiatal, tiszteletbeli táblabírő is készülődött. Nem érezte ugyan még teljesen egészségesnek magát, mert az ízületeit hasogató.csúz, mely az ősz óta annyi éjszakáját változtatta át gyötrelmes nappallá — még ott lappangott benne. Hol a kisujja perecében, hol meg bnkafordulóban jelezte velőig ható nyilalással, hogy ott van még, alattomosan ott bujkál benne... A gyakori mellfájást is fokozta a szokatlanul rideg, hosszan tartó tél s egy reggel kínzó köhögés között vér serkent a szája szélére. A halál sejtelme ekkor lopakodott először szívébe, hogy aztán sötét szárnyaival állandóan körülötte lebegjen és soha többé ne hagyja el ^. — Mutatja mellem s egészségem, hogy nem oly hosszú lesz földi pályám, — írta Sztregovára édesanyjának, aki az ősi, családi birtokukon gazdálkodott. A megyebálra azonban Madách Imre is elment, hiszen feljebbvalója, Fráter Pál alispán megkívánta, hogy a vármegyei hivatalnoki kar ne csak a munkában, de a mulatságokban is megállja a helyét. A bál napján különben is jól érezte magát, mintha a mulatságra járó készülődéssel búcsút mondott volna a fájdalom és betegségtől megviselt testének. — Táncolni azonban nem fogok —, határozta el, mikor a muzsikaszótól hangos, gyertyalángok fényétől ragyogó terembe lépett, melyben már javában állt a bál. Egy oszlop mellé húzódva szemlélte a vidám, tarka képet. A fiatalság éppen mazurkát táncolt. A zene ritmusa szerint hol gyorsabb, hol lassúbb tempóban suhantak el a táncoló párok mellette s ez az ütemesen mozgó, színekben ragyogó kép felélénkítette. Olyan szépnek találta most ezt a feldíszített termet, mint egy virágzó rétet, melynek hjmbóba pattant virágjait jobbra-balra hajlítgatja a zsenge, tavaszi .szél. Tánc táncot követett, új nótát egy másik s ő csak állt mosolyogva az oszlopnak' dőlve, megfeledkezve magáról és a sok bajáról, Mindenkit ismert itt. A táncosok barátai voltak, a lányok jó ismerősei. „Bátyámuramnak“ szólította az asztalnál iddogálókat s csak kevés volt számára a „tekint tetességed ...“ A muzsikaszó és lánybeszéd édes zsongással töltötte be a termet, melyben mint fehér és rózsaszínű felhők lebbentek tova táncosaik karján a lányok ... Egyszer csak a szeme megakadt egy fehér ruhás lányon. Sohse látta eddig. A lányka kacagott, búgógalamb hangja a fülébe hatolt — s tovább rezgett benne ... — Ki lehet ez a lány, aki úgy kacag, mint a gerle? A táncoló lány a keringő párok között most eltűnt előle s neki lábujjhegyre kellett ágaskodnia, hogy újra felfedezze. A lány egyszerű fehér ruhát viselt. A kontyába nyíló piros és fehér rózsa volt tűzve, homlokán a haját felfésülve hordta... S még most Is jracagott és jobbrabalra lépve járta a mazurkát. — Mint egy lidércke, — mondta magában Madách. — Lidérc, mely bolyong s örvény íölibe csal... De a szemét a lányról többé nem tudta levenni. ... Erzsi pedig boldogan lejtette a táncot. Egész sereg táncos tolongott mellette, 12
