A Hét 1964/2 (9. évfolyam, 27-52. szám)

1964-08-30 / 35. szám

Egyszerre jelébred, elhúzza a függönyt, és kibámul a kisablakon az éjszaka áttetszőén jeges ürességébe, a csillogó hidegbe, a repülőgép holdfényben szikrázó szárnyára. Szeretne vadul kiáltozni, hogy meneküljön ebből a végtelen és hideg térségből, és hátravetve magát a ülésen, szorosan behunyja a szemét. De már elkerüli az álom. Képekben gondolkozik, mint a kisgyerek, a vadember, vagy az író, és amint eszébe jut úticélja, maga előtt látja a havas moszkvai utcákat, a havat a fákon, a háztetőkön, a járókelők kabátján.

Szerjózsa szerette a havat, számtalan árnyalatot talált benne és kijelentette, hogy sajnálja azt, akt a havat csak fehérnek, az eget kéknek, a füvet zöldnek látja. 0 egyszer véletlenül megpillantotta Szerjőzsát, amint a fiú leguggolt és megsimogatta a havat, mint valami nagy állat puha bundáját.

Borongás tél volt, nagy, lusta pelyhekben hullott a hó, az útszéli oszlopok fehér kucsmát öltöttek, az öreg hársakon variak és csókák nyüzsögtek. Reggelenként sokáig félhomály uralkodott. Az Arbat mellékutcáiban ez a félhomály egészen különleges volt: nyugalmas ködösségét ékszerként díszítette a lámpák fakó sárga fénye. Szerjózsa szerint ez a félhomály egészen más volt, mint Moszkva többi kerületeiben, mert érződött rajta az érintetlen hó szaga, nem töltötték be a nagyváros éles zalai, egy régimódi hölgy minden reggel megjelent és kedves kiskutyáját sétáltatta, az ütött-kopott homlokzatú házak a múlt századot idézték. Olykor úgy tűnt, hogy a sarok mögül mindjárt kifordul egy bérkocsi, vagy csiiklyásan, nemezcsizmásan, összevont szemöldökkel Lev Tolsztoj siet el mellettük.

Ilyen illúziókba ringatva magukat sétáltak az utcákon, míg kiértek az Arbatra.

Ö már megszokta, hogy Szerjózsa szemével lássa a világot.

— Nézd ezt a varjút — mondta Szerjózsa. — Szürke mellénye van.

— Az ám! — helyeselt ő lelkesen.

A trolibuszról, a lecsüngő kötele láttán, kijelentette, hogy a cvlkkeres Csehovra emlékeztet.

Szerjózsa mellett nagyobbnak, vonzóbbnak és nyugodiabbnak tűnt a világ. A fiú sokoldalú volt és valahogy dilettáns módon tehetséges: énekelt. rajzolt és verseket is írt. Mindezt könnyedén, közvetlen módon, rendszertelenül és bőkezűen csinálta. Mi lett volna belőle?

„Ostoba és lényegében furcsa dolog, hogy nem lehetett belőle semmi“ — gondolja most magában. Szeretne elaludni, és elszakadni ettől a gondolattól, de nem jön a szemére álom, újságot kér a ste-.

wardesstől. Egy indiai közélet ti személyiségről írnak benne, aki ezen a repülőgépen tér vissza Szibériából Moszkvába. Előadásuk szünetében bejött a kulisszák mögé, és kezet csókolt neki, de most nem ismeri meg. Persze, kikészítés nélkül ő egészen másképp néz ki.

Mindig csúnyának tartotta magái, és azt mondogatta, hogy turcsi orra van. Szerjózsa nem ellenkezett vele, és néhány vonással karikatúrát rajzolt róla, hatalmas szempárral és turcsi orral ábrázolta.

Hány ilyen portré függ most a szobájában, mindegyiken egyegy tréfás vers is van!

Szerjózsa szobájának falait szintén a rajzai borították. Amikor nyílt az ajtó, a falak zizegtek és megmozdultak. Egyébként ezeken a rajzokon, egy széken egy keskeny összehajtható bambuszágyon kívül nem volt semmije.

Reggel elbúcsúztak egymástól az Arbaton, és aztán ebbe a szobába tértek vissza: Szerjózsa az orvosi egyetemről, ő a zeneakadémiáról. Néha itt maradt éjszakára is, és mielőtt lefeküdtek aludni, vacsorázni mentek egy kis kávéházba, ahol vajastészta és pörkölt kávé szaga terjengett. Egy fiatal spanyol nő szolgálta ki őket, aki Szerjózsára kiváltképpen udvariasan mosolygott.

— No pasaran! — üdvözölte Szerjózsa a nőt, amikor beléptek.

És a nő, kis barna öklét a magasba emelve, mosollyal válászolt.

ö egyszer félig tréfásan, félig komolyan féltékenykedett erre a nőre.

— Ugyan — tiltakozott Szerjózsa. — Csak tisztelt engem azért, mert a karéliai földszorosban harcoltam. Jól emlékszik a náluk, Spanyolországban vívott háborúra, és tiszteli azokat, akik a fasiszták ellen harcoltak.

ö sokáig nézett Szerjózsa arcába, aztán görcsösen megremegett.

— De hiszen ott meg is ölhettek volna téged!

— Engem még százszor megölhetnek — válaszolta.

Igen, Moszkvában már tél van. Tiszta, fehér reggel fogadja a repülőgépet. Az utasok felhajtják kabátjuk gallérját, megmozgatják a földtől elszokott lábukat és bizonytalan léptekkel indulnak a repülőtéri épület felé. Ennek a teteje is havas, akárcsak a fák ágai: a levegő éles, fagyos.

Hogy ne vesztegesse az időt sebtében megreggelizik a repülőtér büféjében. Azután beutazik Moszkvába. Útközben, az állomás felé tartva, betér egy virágüzletbe és vásárol egy nagy csokrot. Redszerint őszirózsát vesz, most azonban csak kissé már hervadó gladióluszt kap.

— Kérem, jól becsomagolni —- mondja.

Szerjózsa nem szerette ezt a virágot, kijelentette, hogy olyan, mintha lazacból lenne, Még a nevét se tudta.

— Virágoskertben úgy járokkelek, mint valami néma — állapította meg. — Mindent látok, de megnevezni nem tudok semmit.

Viszont ismert minden mezei virágot, minden fűszálat.

Nyár elején, két vizsga között elutaztak egy Moszkvakörnyéki kisvárosba ... Kertek, templomkupolák, tarka macskaköves utcák ... Szerjózsa nénikéjénél laktak, egy magas, ösztövér öregasszonynál, aki Sztanyiszlavszkijra hasonlított. A néni nemrég temette el az urát, és egyre róla beszélt.

— Alkalmatlan volt, amíg élt, alkalmatlan időben halt meg — mondta. — Ha tíz esztendővel korábban hal meg, még férjhez mehetettem volna, ha még tíz esztendőt elél, nyugdíjat kapok utána. Kicsapongó, részeges ember volt.

Kert tartozott a házhoz. Az ágas-bogas almafák között keskeny ösvény kanyargóit, a fészer düledező falához hozzátámasztották a gereblyéket, ásókat. lapátokat, vasvillákat, karókat.

— Hát így éltem gyerekkoromban — mondta Szerjózsa. — Nyáron tücsökcirpelés, télen behavazott háztető.

Szerjózsa apa nélkül nőtt fel. Édesanyja minden reggel, amikor munkába ment, elhozta ide a nénihez. Néha itt is aludt, reggel pedig álmosan a folyóhoz bandukolt horgászni: vagy a nagynéniével a piacra ment, ahol fürge kínaiak sípos és riasztópisztolyt árultak, útközben betértek a templomba, ott elosont a néni mellől, belebámult az imádkozó emberek arcába és azt gondolta: „Félnek az istentől" — és lassanként félni kezdett az úr szigorú szemétől. amely a nagy Ikonról egyenesen őrá tekintett, a templomnak bármeluik sarkába húzódott is előle; akkor térdreereszkedett a nagynénje mellett és áitatosan suttogta: „Az égi madár nem ismeri a gondot, a munkát...“

— Milyen szépen meséled —> szakította ő félbe. — mindent látok, érzek, megértek.

Fogták a tankönyveiket és lementek a folyóhoz. Száraz, forró napok jártak, a homok csillámlott. a hullámos víztükör fölött lágy szellő lengedezett. Nagy volt a kísértés, hogy a víz csobogását hallgatva elaludjanak a parton. A kísértés ellen küzdve, pálcikát szúrtak a homokba és cédulát tűztek rá ezzel a szöveggel: „Elvtárs, ne haladj el! Kelts föl!“

Az esték súlyos, íbolyaszínü Homályba burkolóztak, pattogott a lehűlő vastető.

Egy ilyen estén elénekelte neki a „Grúzia halmain" kezdetű románcot. Szerjózsa egy öreg fa törzséhez dőlve hallgatta,

azután hátravetette a fejét és azt mondta:

— Ha az amberi lelket zenei mottóval lehetne kifejezni, én ezt a románcot választanám ., s „Bánatom oly fénylő, bánato-. mat te töltőd be,,Ö milyen csodálatos!

Elmélázó és gyengéd volt ezen az estén, nem viccelt, mint máskor, s amikor késő éj-, jel aludni tértek, Szerjózsermég hosszan álldogált az ablaknál és cigarettázott.

— Mi van veled? — kérdezte ő,

— Nem tudom — válaszolta. ' — Valami nyugtalanság telepedett a világra. Amikor kinyi-, tóm az ablakot és látom a sötét bokrokat, meg a könnyű ködtől fátyolos holdfényt, ak-. kor úgy rémlik, hogy minden-i nek rövidesen vége.

Az állomástól a temetőig vagy két kilométert kell gya-. logolni. Szűz havon jár, még senki sem taposott benne utat A temetőben hosszú, vékony fenyők sorakoznak, sűrű, bokros aljnövényzet húzódik. r

A virágot a hóra teszi, a sír-, kő elé, jéghideg kezét a kabát-i ujjába dugja, és száraz szem-, mel sokáig áll ott.

Mindennek vége lett azon a nyáron. Nem százszor ölték meg, hanem csak egyszer: 1941 november 18-án.

Ö akkor egy kis művészbri-. gáddal kórházakban énekelt. Akkor sem sírt, de a hideg vasúti kocsiban, vagy az épp oly hideg szállodai szobában gyakran beszélt társnőinek arról a borongás télről, meg a nagy-, néni elvadult kertjéről.

Valahogy hirtelen és közöm-. bösen férjhez ment, vagy a salát. kissé cinikus kifejezése szerint „férjhez szaladt egy perce" egy idegesen kapkodó, szeszélyes emberhez, akiből még akkor is lárma áradt, ha a díványon hevert és nem csinált semmit. És mintha valami dermesztő ködből lépne ki, egyszerre rádöbbent: „Ki ez? És minek kell 6 nekem?"

Azután sokáig egyedül élt, amíg csak a magános öregségen nem kezdett töprengeni. Akkor ismét férjhez ment, ez volt a nyugodt és gondoskodó férj: hűvösen udvarias kapcso-. latban állt vele.

A novemberi korai alkony kékes homállyal tölti be a levegőt. Szél kerekedik, a fenyőié törzséről leszaggatja az áttetsző kérget.

Jéggé dermedt lábait egy-, máshoz ütögeti, még néhány percig álldogál, megigazítja a lekókadt virágokat, azután meg-• indul a helyiérdekű villamos felé, s közben igyekszik, hogy az előtte haladó ember lábnyo-. maiba lépjen.

SZIRMAI MARIANNE fordítása

10

\