A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-28 / 26. szám
Az oktatógépek szerepe a laníldsbon A sajtóban egyre többet olvashatunk az oktatógépekről. Felkértük ezért Mózsi Ferencet, hogy tájékoztassa a Hét olvasóit a tanítógépekről és az ezzel kapcsolatos problémákról. Hogyan született meg az oktatógép gondolata? Az első automatikus tanító gépet dr. Disney L. Pressey, az Ohiói Állami Egyetem professzora szerkesztette még 1926-ban. Ez a kérdés-felelet rendszer alapján működő gép csakhamar feledésbe merült. A Spiegel című nyugatnémet lap az oktatógép gondolatának megszületését dr. Burrhus Frederic Skinnernek, a Harvard Egyetem professzorának tulajdonítja. Szószerint ezt írja a lap: „A professzor, a tanítógép atyja, ismert pszichológus, a galambok idomításában szerzett tapasztalatai alapján elhatározta, hogy forradalmasítja a pedagógiát“. Skinner ugyanis elhatározta, hogy galambjait „megtanítja" pingpongozni. Idotnítási programját apró részfeladatokra, lépésekre bontotta és amikor a galambok egy-egy ilyen feladatot megoldottak, megjutalmazta őket. Ezzel tulajdonképpen megszületett az oktatógép gondolata: a tananyagot is kis szakaszokra, logikusan egymásra épülő és egymásból eredő feladványsorozatra, úgynevezett „lépésekre“ kell felosztani. A tananyagnak ilyen feladványsorozattá való feldolgozását — s ez nagyon igényes, tudományos munka — nevezzük programnak. Egy-egy ilyen program 2—5 ezer „lépést“ is tartalmaz. 2. Mi annak az oka, hogy az első oktatógépek feledésbe kerültek és csupán az utóbbi négy öt éve foglalkoznak intenzíven a pedagógiában ilyen irányú kutatásokkal? A kérdés jobb megvilágítása céljából vessünk egy pillantást a munkások képzettségére irányuló igényekre. Az 1930-as években a szokványosán gépesített üzemekben foglalkoztatottak kvalifikációját illetően még az volt az általános, hogy a dolgozók mintegy 75—80%-ánál semmiféle előképzettségre nem tartottak igényt. Közömbös volt, hogy 2 elemivel tanyáról vagy középiskolából kerültek-e az üzembe. A termelőüzemeknek és a termelés szakértőinek ilyen felfogása mellett kielégítő volt az olyan köznevelési rendszer, amelyben egy nagyon vékony „elitréteg“ magasabb szintű kiképzése mellett a tömegek műveltsége és képzettsége nemcsak nem volt fontos, de kívánatos sem. így hát az összes igényeket kielégítették a „népiskolák“. Alig telt el 30 esztendő, és azóta lényegesen megváltozott a helyzet. A munkafolyamatokat szinte atomokra felosztó technika helyébe a komplex gépesítés és az automatizálás hatolt és hatol be napjainkban. Az automatizált üzemekben így lényegesen fokozódott az alkalmazottak előzetes rápzettsége és „értelmiségi“ minősítés Iránti igénye. A régebbi 1—2%-kal szemben 40—50(;ó-ra nőtt a jól képzett értelmiség aránya. A kialakult nézetek szerint kisebb területre korlátozódik a képzetlen emberek alkalmazási és munkalehetősége. Ugyanakkor számolni kell azzal, hogy a régi értelemben vett szakmák mindinkább kihalnak, a helyükbe lépő új szakmák pedig állandóan változtatják formájukat és tartalmukat. Tehát a tudományos-technikai forradalom két égetően fontos problémát vet fel: 1. a szakképzés minőségépek problémáját, — és 2. a technikai és tudományos káderszükséglet kielégítésének kérdését. Emellett természetesen felmerül az állandóan növekvő szabadidő hasznos eltöltésének — a művészetek élvezetére, megértésére és igénylésére való nevelés kérdéseinek megoldása, amely a jellemnevelés kérdéseivel függ össze szorosan. Az ideológiai élet időszerű kérdéseinek megoldása, a társadalom gyors átalakulása hazánkban és a többi szocialista államban megköveteli az iskolai munka, de a felnőttek permanens továbbképzésének Is formalizmus mentessé, alaposabbá, elmélyültebbé tételét a tudományosság és a szocialista humanizmus, a demokratizmus és a szocialista internacionalizmus szellemének megfelelően. Ezzel együtt a természettudományok és a technika rohamos fejlődése alapján folytonosan változó termelés is ugyanezt követeli. Ez utóbbi — tehát a műszaki és a tudományos haladás, a termelés általános gépesítése, a kemizálás, automatizálás stb. az, ami a szocialista országokban és a kapitalista világban egyaránt közös. Tehát a társadalmi igénynek a hiánya okozta, hogy már korábban nem figyeltek fel az oktatógépek adta lehetőségre. Az 1958-as, úgynevezett „szputnyik-válság“ óta, amikor az amerikaiak kénytelenek voltak tudomásul venni lemaradásukat, a rakétatechnika terén, rendkívül Intenziven keresik az oktatás hatékonysága emelésének lehetőségeit. Ez adta az oktatógépek fejlődésének a lökést. A Szovjetunióban is foglalkoznak az oktatógépek alkalmazásával? Igen, főleg az utóbbi 2—3 évben ért el a Szovjetunió rendkívül figyelemre méltó eredményeket ezen a téren is. 1963 őszén rendezték meg Moszkvában a Pedagógiai kibernetik.a című kiállítást, melyen nagyon sok tanítógépet mutattak be. A legtöbb gépet a főiskolai oktatásban alkalmazzák, és sorozatgyártásukat egy nemrégen alakult moszkvai üzem kezdi meg. Persze az oktatógépek nyújtotta nagyszerű lehetőségek teljes kiaknázása mellett nem lehet oktatási folyamatból a tanítót kivonni. Nem is ez a célja az oktatógépeknek, hanem az, hogy mentesítse a pedagógusokat a részletfeladatok megoldásától, a „tanítói robot-munkától“. így az oktatógép használata tulajdonképpen a számok, adatok, tények képességek szintjére való gyakoroltatásával, emelésével, a minden tanulóval való egyéni bánásmód, a különbözó tanulási tempó figyelembe vételével több időt biztosít a pedagógusnak olyan feladatok elvégzésére, amelyeket még a legtökéletesebb gép sem oldhat meg — véleményem szerint — sohasem. Hogyan működnek ezek az oktatógépek? A bratislavai Szlovák Műegyetemen Július Bajéi mérnök gépét volt alkalmam látni. Ez tulajdonképpen egy kérdés-felelet rendszer alapján működő vizsgáztató gép. A gép által felvetett kérdésre a válaszolónak egy kapcsoló elforditásával kell válaszolnia. Gallyas Ferenc a Köznevelés című pedagógiai folyóiratban közölt egyik tanulmányában a Tutor típusú nagy teljesítményű tanítógép működését így írja le: „Ez az elektronikus gép nemcsak tanítja az anyagot, hanem vizsgáztatja a tanulót, kijavítja a hibáját, ismétlőleg összefoglalja az egyes^ tanítási egységeket. E gépnek legfontosSbb része egy filmvetítő, amely 10 000 képet magában foglaló, 35 mm széles filmtekercsről elektronikus vezérléssel bármely képet a másodperc töredéke alatt a tanuló elé vetíti, függetlenül a kép sorrendjétől. A tanuló negyven kapcsoló gombbal dolgozik, s vörös meg zöld lámpácskák jelzik, hogy van-e ideje a gondolkodásra vagy az ismétlésre. A gép a kérdéseket egy lapra vetíti, a tanuló különféle gombok lenyomásával válaszol, ha a válasz helyes, a gép tovább halad, újabb kérdést ad fal, ha a felelet hibás, a gép ismét öszszefoglalja az addig tanított anyagot, s ennek alapján újra felteszi a kérdést. Közben egy papírszalagon feljegyzi, hány hibát ejtett a tanuló, s az ismétlés milyen hatással volt a hibák számára. Ha a tanuló »reménytelenül« hibás választ ad, a gép önműködően kikapcsolódik, a tanulónak újra kell kezdenie a kérdéses anyagot.“ Ezek a gépek állandó fejlődésben vannak. Ma már olyan oktatógépeket készítenek, amelyek egyszerre'Í20—30 tanulót is foglalkoztatnak. „A tanulás — írja előbb említett tanulmányában Gallyas Ferenc — egy olyan helyiségben történik, amelyeknek egyik falán vetítő vászon van. Minden tanuló előtt egy kis vezérlő tábla, s ezen 3—4 billentyű van. Az elektronikus vezérlésű filmvetítő kérdéseket, sőt problémákat vetít a vászonra, s a tanuló egy billentyű lenyomásával válaszol. Ezután a gép megmondja minden tanulónak, hogy válasza helyes volt-e, s papírszalagra jegyzi a hibákat, valamint a megoldásra szánt Időt.“ Mi az oktatógépek széleskörű alkalmazásának legnagyobb nehézsége? A pedagógiai kutatók véleménye szerint a tananyag programozása okozza a legtöbb gondot. Bratislavában a Pedagógiai Kutatóintézet három dolgozója, dr. Emil Stracár vezetésével fogott hozzá e munkához. Persze még csak a legelején tartanak. Az új tankönyvek — véleményem sze-/ rint — aránylag kis hibaponttal megközelítik az optimális tananyag közlésének feltételét. Ám annak elrendezése a progreszszivitás elvének logikai algoritmusok szerinti „lépésiekbe“ szedése Igen nagy feladat. A logikus és önálló gondolkodásra Ösztönző feladványrendszer kiépítésében egyelőre rendkívül nagyok még a hézagok. E munkából, úgy vélem minden gyakorló tanítónak ki kellene vennie részét. A kutatás kétségtelenül a kutató pedagógusok feladata. Ám, ha a gyakorló pedagógusok alkotó módon nyúlnak a tananyaghoz, úgy rengeteget tehetnek a pedagógiai tudomány előrelendítése érdekében. Gondolok itt például a szovjet tanítóknak a tanítás hatékonysága fokozását célzó mozgalmára. A „Lipecki-mozgalom“ra az USA-ban is felfigyeltek a pedagógusok, és az elért eredményeket világszerte elemzi a szaksajtó. Mi most elsősorban a tankönyvek anyagának minőségi javításával, azok Intenzív kihasználásának módszereivel és lehetőségeivel, a szaktantermes oktatás szélesebb körű bevezetésével foglalkozhatnánk. E kérdések pontosabb körvonalazása azonban meghaladná e tájékoztató jellegű beszélgetés keretét, de remélem, hogy rövidesen erre is sor kerül a pedagógiai szaklapokban, ahol az egyes szaktanárok majd vázolják a teendőket. Az iskolai hatóságok a tanítók ilyen irányú tevékenységét a lehető legmesszebbmenő támogatásban részesítik. 14
