A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-06-21 / 25. szám
Tóth Tibor emlékezete Most is előttem van, ahogy jön az utcán, kissé nehézkesen, fáradtan, de azért derűs arccal. Szeme mindig érdek- lődve tekintett a világba, élénk szellemét nem tudta legyűrni a betegség. Néha beszélgetés közben hirtelen roszszul lett. — Engedd meg, hogy rád támaszkodjam — mondta ilyenkor. Később, amikor megszűnt a fájdalom, megint a régi lett, egyik pillanatról a másikra tudott átváltani, s mintha mi sem történt volna, tréfált, nevetett. Nem is tudtuk neki egészen elhinni, hogy annyira beteg, mert a rosszullét után már szívvel-lélékkel vitázott. A vitákba minden idcgszálával belekapcsolódott. Mindig szenvedélyesen védelmezte igazát, de sohasem úgy, hogy partnerét megsértse. A kis mókaságokon is nagyokat tudott nevetni, egész lényével élte az életet. jellemző rá, hogy mindenhez hozzá tudott szólni, minden érdekelte. Éppen olyan jártas volt a politikai életben, mint az irodalomban vagy a történelemben. Ha a botanika került szóba, órákig tudott'' beszélni a virágokról. Művelt volt és széles látókörű, mindenhez hozzá tudott adni valamit a sajátjából, s olyan energiával s annyit dolgozott, amennyit csak az erős akaratú, rugalmas szellemű emberek lrépesek végezni. Mondogattuk is neki: — Tibor, te a betegségeddel is túlélsz valamennyiünket. 0 legyintett, tiltakozott, de a lelke legmélyén maga sem hitte talán, hogy anynyira beteg. S íme, hirtelen és váratlanul elvesztettük őt. Szegényebbek lettünk egy íróval, aki sokat tett a szlovákiai magyar irodalom népszerűségéért, s még sokkal többet tudott volna tenni, ha fiatal életét el nem ragadja a halál. Tóth Tibor a legelsők sorában kapcsolódott be az elhallgattatás után meginduló magyar irodalmi életbe. A Magyar Könyvkiadó szerkesztőjeként kezdte munkáját $ csakhamar egyik legjelentősebb támasza lett. Figyelme a műfordítás felé irányult s nagyon sok cseh, szlovák regényt ültetett át magyar nyelvre. A klasszikusokat éppen olyan hozzáértő, művészi igénnyel fordította, mint az élő írók munkáit, felismerte és vállalta azt a szerepet, amely az itt élő népek irodalmának megismertetésével a baráti együttélés útjait egyengeti. Ugyanakkor szóban és írásban igyekezett népszerűsíteni hazai magyar irodalmunkat. Szlovák, magyar és cseh lapokba írt összefoglalókat, értékeléseket irodalmunk helyzetéről. Küzdött az egyoldalú megismerés ellen, szerette volna, ha a szlovák és cseh olvasók, irodalmi körök nagyobb érdeklődéssel fordultak volna hazai magyar irodalmunk felé. Már tíz évvel ezelőtt ezt írta a „Fáklyá“-ba: „...A csehszlovákiai magyar prózairodalom igenis megérdemli, hogy alkotásaival a szlovák olvasó is megismerkedhessék .. . Kölcsönös megismerés, kölcsönös megbecsülése mindannak, amit egymástól tanulhatunk, amivel a másik hozzájárult és hozzájárul közös életünk aranyalapjához. A csehszlovákiai irodalmat sokszólamú énekkarnak mondanám, és a sok hang benne egy hatalmas szimfóniában olvad össze. A szlovákiai magyar irodalom szintén e szólamok egyikét énekeli és együttes célunk az legyen, hogy hangját necsak hallassa, hanem minél többen meg is hallják.“ Tóth Tibor látta a célt és azt is tudta, hogy ha a híd szerepe egyoldalúan érvényesül, akkor megreked a szlovákiai magyar irodalom s menthetetlenül belesüpped a provincionalizmus ingoványába. Tudta, hogy a szlovák és cseh nyelvterületek meghódítása egyik erős létfeltétele a szlovákiai magyar irodalom fejlődésének s a nagyvilágra nyíló ablakot jelenti. Következetes író volt s tiz év múltán is ugyanabban látta elmaradottságunkat, s ugyanazon egyoldalúság ellen emelte fel szavát az- Üj Szóban: „Az irodalmi kölcsönhatás — irta — egyelőre nagyon egyoldalú: a csehszlovákiai magyar irodalomra hatnak a cseh és a szlovák írók művei, hisz ismerjük, olvassuk őket, ellenkező irányban a hatás minimális, szinte semmi. Pedig úgy hisszük, irodalmunk mondanivalója figyelmet érdemelne és keltene a szlovák közönségnél is, ha íróink szava nem sikkadna el visszhangtalanul az itteni magyar lakosság szűk körébe zárva.“ Ilyen őszinte szókimondással agitált Tóth Tibor hazai magyar irodalmunk népszerűsítéséért, felemelkedéséért, ilyen féltéssel, szeretettel, aggódással figyelte, kísérte fejlődésének útját. S ma döbbenten tudatosítjuk mindnyájan, akik ismertük és szerettük őt, hogy mindörökre itthagyott bennünket. Nem halljuk többé erőteljes, szenvedélyes szavát, nem látjuk feltűnni a megfáradt embert, aki friss szellemével új és új lendületet hozott a vitákba, aki tudott és mert küzdeni az emberi igazságért s mindig a gyengébbek oldalára állt. Emlékét megőrizzük, s látatlanul is itt lesz már közöttünk emberséges szavával, optimizmusával, életszeretetével, amelye-. két ránk hagyott örökségül. DÉNES GYÖRGY Egy kilencvenöt éves pedagógus ünneplése 1964. május 12-én Pesthidegkúton a Nyugalmazott Pedagógusok Otthonában ritka szép ünnepségre került sor. Az Otthon legidősebb lakója, Gömöry János ezen a napon töltötte be életének kilencvenötödik esztendejét. A szellemi erőit csodálatos frisseségben megőrzött agg pedagógust ebből az alkalomból több tisztelője, egykori tanítványa és munkatársa is felkereste. A megjelentek nevében Szalatnai Rezső mondott szívből fakadó szép köszöntőt. Az idős ünnepelt megilletődött hangú válaszában egy munkában gazdag élet kedves emlékei, színes epizódjai elevenedtek fel. Gömöry Jánost életének és munkásságának nagyobbik része a szlovákiai magyarsághoz és a szlovákiai magyar kultúrához fűzi. Éveken keresztül az eperjesi evangélikus kollégiumnak tanára, majd igazgatója volt. Később Kassára került, és ott élt egészen 1947-lg. A kassai Kazinczy Társaságnak hosszabb ideig főtitkára, illetve elnöke volt. A pedagógiai, közművelődési és kultúrpolitikai tevékenység mellett tudományős téren is dolgozott. Többek között megírta Eperjesnek, az' eperjesi Caraffa-mártíroknak és az eperjesi evangélikus kollégiumnak a történetét. Az írói tollat öreg korában sem tette 1«. Rövid idővel ezelőtt fejezte be emlékiratának az írását, amelyet Emlékeim címmel még ebben az évben kiad az egyik budapesti könyvkiadó. Reméljük, hogy ez a mű hozzánk is eljut, és rajta keresztül szélesebb közönségünk is megismerkedik kulturális hagyományunk érdemes képviselőjével, a pátríarka-kort elért Gömöry Jánossal. TURCZEL LAJOS 14
