A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-06-21 / 25. szám

nyomta, önkéntelenül eszembe jutott az a simlédersapkás, munkás külsejű férfi, aki a bikási iskolában beszélt hozzánk. Nyert ügyem volna, ha ugyanolyan egyszerűen és meggyőzően szólhatnék. Emberek, mindmáig nem volt rózsás az életünk, ezentúl még keményebb és veszedelmesebb lesz. Rosszra fordult az ügyünk, de nem veszett el. A hegyek és erdők mellettünk vannak, minket védenek, de mi nem keresünk rejteket, hogy a bőrünket mentsük. A németnek érzenie kell, hogy még élünk és ütni is tudunk. Partizánmódra harcolunk tovább, és ti tudjátok, ez mit jelent, miféle áldozattal jár. Gondolja meg Jól, aki maradni akar, mert holnap már késő, a többiek, az öregek eredjenek haza, jó szívvel gondolunk majd rájuk.

Vecsera és Jévorka léptek ki legelőbb a sorból, utánuk jött a többi. Fátyolos lett a szemem, alig tudtam megszámolni őket. Közel százan jelentkeztek. A többiek leadták fegyverüket, búcsút vettek tőlünk, és amint a sötétség beállt, kisebb csoportokban szétszéledtek a szélrózsa minden irányába.

★

A németek Nagyrőce előtt álltak; páncélosokat, tankokat vonultattak fel, s egyre kilátástalanabbá lett, hogy könnyű fegyvereinkkel sikerrel felvegyük velük a harcot.

Benn jártunk már az őszben, október utolsó hetére úgy emlékszem vissza, mintha súlyos lázban éltem volna át a szenvedésnek és folyton fenyegető pusztulásnak ezt az időszakát. Voltak órák. amikor va' lámeíyest javult a helyzetünk, de egy újabb lökés megint futásra, visszavonulásra kényszerített. Osztagunk ketté szakadt, és hiába reménykedtem, ha megkerüljük Nagyrőcét, északabbra a hegyek védelmében újra egyesülhetünk.

Megtámadhatsz-e valakit puszta ököllel, aki talpig vasban, erős páncélzatban áll szemben veled? Egyenesen nem rohanhatod meg, mert túlerejével lehengerel, csak tüskét verhetsz belé, izgathatod jobbról-balra, hogy ne érezze a győztes fölényét és biztonságát.

Levertek a hírek is: Höfflex páncélos dandárjai gyűrűbe fogják Besztercét, és csak napok vagy órák kérdése, hogy a felkelés fellegvára a kezükbe kerül. Fogyott a küzdöképességünk, fogyott az én erőm is; a legborúsabb gondolatok marcangoltak.

Mit hoz a holnap: újabb megpróbáltatást, súlyosabb terheket vagy valami természetfeletti erő békéhez segít? Nem, csodák nincsenek és megváltás sincs, csak az van, amit kemény akarattal magad kiharcolsz a társaiddal, akik ugyanolyan kemények és elszántak, mint te vagy. Ez lesz a mi eljövendő életünk parancsa; aki elfogadja, velünk marad, aki nem meri vállalni, távozzék sorainkból, menjen isten hírével, nem gondolunk rá haraggal.

Számba vettem a gondjaimra bízott embereimet: százharmincán voltak — az ország minden részéből összeverődve, ki a legközelebbi szomszédságból vagy Árvából, ki a Vág mellől, a Csallóközből. Holnapi sorsukért felelni, vezetni őket, ellátni a távollévő komisszár feladatkörét, eleséget, lőszert szerezni — túl sok ez egy embernek.

Éjszaka eldöntöttem, hogy beszélek velük, és nyíltan feltárom előttük a helyzetet.

Azóta nem egy súlyos, sorsdöntő napot éltem át, gyötrelmek és kétségek közt, önmagámmal és másokkal hadakozva, túléltem, el is felejtettem őket, de ez valaminek a kezdete volt, terhek és válságok kezdete; talán azért vésődött annyira az emlékezetembe, ami akkor történt.

Reggel összehívtam az egész osztagot, és elmondtam mindent, ami a szivemet

Harmadnap egy húsz főből álló orosz partizáncsoportra bukkantunk. Kolodozsnij kapitány volt a vezetőjük. Csábított, hogy rádió adókészülékkel rendelkeznek, meg is egyeztünk hamar, hogy együtt maradunk és csoportunkat Kolodozsnij kapitányról neveztük el. Együtt folytattuk az utat Feketelehota (Cierna Lehota) irányában, onnan meg Restér (Rostár) felé. Itt egy kis csetepaténk támadt a németekkel, veszteségünk nem volt, de jobbnak láttuk, ha letérünk Nagyszabos felé.

Ezekben a napokban a miénkhez hasonló volt a legtöbb partizáncsoport élete: állandóan úton, jó helyet, menedéket és élelmet keresve, mindig ugrásra készen, hol egy hidat robbantva fel, hogy egy kisebb gépkocsi-oszlopot meglepve.

Nagyszabosra nem jutottunk el. Alig értünk a völgy közelébe, hatalmas detonációk reszkettették meg a levegőt. Alighanem a németek támadtak és felrobbantották a papírgyárat. Odaveszett az ottani osztag egész törzskara, de negyven ember kimenekült a gyűrűből és hozzánk csatlakozott.

Erősödtünk, a létszámunk nőtt, volt már tíz lovunk és két trénszekerünk, sebesíiljteinknek nem kell gyalogolniuk.

De minden farsangnak böjtje is van. Az oroszok közt akadt három garázda, akik minduntalan belénk kötöttek. Türelemre intettem a fiúkat, ne vegyék anynyira szivükre, selejt mindenütt akad, még a legtisztábbak közt is. Megfogadták tanácsomat, nem is lett volna baj, ha a faluban, ahol két napra megpihenünk, nem jönnek a gazdák sorra panasszal: adnak ők mindent, csak kérjék és ne vigyenek el tőlük más holmit. Kérdem miféle holmit? Nem kaptam rá egyenes választ, mert hát nem váddal jöttek, csak panaszszal.

Mentem mindjárt a kapitányhoz és megkértem mossa meg az emberei fejét, ne hozzanak szégyent ránk. Elvörösödött és magából kikelve rám ordított, ne merjem piszkolni az embereit, szlovák fasiszta vagyok, egy húron pendiilök az ellenséggel, lelövet, ha niég egyszer ilyet merek állítani.

Azt hittem, hogy rossz orosz beszédemet érti félre, csitítottám, cSöndesítettem, de erre még jobban megdühödött Nem értettem, miért védi a tolvajt? Ügy hagytam ott, mintha fejbe vágtak és arcul ütöttek volna. A csupaszív Riabikin és ez a kapitány, mintha egy másik égitestről pottyant volna, közénk.

Vecsera tanúja volt, hogyan alázott meg, és ő mondta ki, ami akkor már-már megfogant a fejemben!

— Ne maradjunk velük, parancsnok. Senki sem kényszeríthet rá, hogy együtt maradjunk.

Igaz volt, hogy önként léptünk szövetségre, jó volt ez a kis fegyverbarátság, kétszer is megállta már a próbát. Lebeszéltem ezért Vecserát, ne kerítsen ilyen nagy feneket az esetnek, vigyázunk majd a garázdákra, ha a kapitányuk nem fékezi meg őket. De este újabb panaszok jöttek, s ha ezt most újból jelentem, nem úszom meg simán, haragjában még rámsüti revolverét.

— Menjünk, parancsnok — sürgette Jávorka is. — Az emberek mind akarják.

Az éjszaka csöndjében váltunk el, búcsú és harag nélkül, de tüske maradt bennem^ fájt, hogy ezek a garázdák foltot ejtettek az orosz katona becsületén. Egyikünk sem sejtette ekkor, miféle sors vár a fegyelem megbontóira, hogy hamarosan eléri őket a méltó büntetés.

Csavarogtunk, kóborultunk, hol a németek hátában, hol két vonal között, mindig ugrásra készen; nappal nem tudtuk, hol állunk meg éjszaka, melyik falu határában hálunk a kertek alatti szérűkben és pajtákban. És naponta az örök gond: abrak és széna a lovaknak, nekünk meg, hogy éhünket elverjük, egy csajka meleg levers, vagy feketekávé. Én ekkor tanultam meg, milyen kevés kell a jőllakáshóz, a nyugtalan élet nem tűr teli gyomrot. Riabikin mondotta egyszer, elég néhány morzsa kenyér, ha több van belőle, csak teher, légy könnyű, mint a pehely, hogy futni tudj, ha a nyakadban vannak, de erős is, mint a vas, hogy visszaüthess!

Itt az Érchegységben, a vashegyi (2elez-. nik) völgyben a véletlen összehozott Heimler doktorral. Heimler, a Jánosík-brigád ötödik osztagának orvosa és komisszáriusa volt, melyről úgy tudtam, hogy a német áttörésnél szétforgácsolódott.

Az efféle váratlan találkozás olyan, mintha valami feltámadásnak lenne részese az ember. Holtnak hittek elevenné válnak, futó ismeretségből mély barátság szövődik, amit a távolság nem törhet össze többé, így voltam ezzel a kopasz, pápaszemes doktorral, akiről nem tudtam, mi kergette a partizánok közé: a fajtája mondhatatlan nyomorúsága, a gondolat, hogy köztünk megmentheti életét — vagy a hite, a kommunista ember eszmevilága. Bárhogy volfi én talpig embernek tudtam, és későbbi halála — a németek kezébe került és kivégezték — mély sebet ütött rajtam.

Heimler doktor harmadmagával vergődött el idáig, és ez arra figyelmeztetett, hogy osztagából mások hasonló szerencsével járhattak, itt lehetnek a közelben. Meg kellene keresni őket, hogy vad kóborlás helyett hozzánk csatlakozzanak; Heimler újra átvehetiié komisszáriusi tisztségét.

Szerencsével jártunk, majd mindennap rábukkantunk egy-két ismerősre, így erősödtünk, szinte napjában rátörhettünk a németekre, hol Nagyrőce, hol Körtvélyes (Hrugov), hói Kudluba tanya határában csaptunk le rájuk.

Rendszerint' kora hajnalban, pitymallat előtt jöttünk le a hegyekből, villámként ütöttünk rájuk, és mire kivilágosodott, túl voltunk árkon-bokron. Veszteségünk alig akadt, halott egy sem, az idő is kedvezett, megszűntek az esők, nem áztunk többé, az éjszakai fagyokat fel se vettük.

Egy nap osztagom tizenöt emberével indultam portyára, ezúttal nyugatra, Tiszolc irányába. A szokott óvatossággal haladtunk előre és úgy látszott, olyan sávra akadtunk, ahol a német nem fészkelte be magát. Már-már arra gondoltam, kiadom a parancsot; forduljunk vissza, fiúk, holnap több szerencsével járunk — amikor egy kisebb csoport katonát láttunk közeledni az úton.

Tiszolc felől jöttek, jól felszerelve, csaknem valamennyinek a vállán géppuska.

12