A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-05-10 / 19. szám
SZIRQTYÄK DEZSŰ RAJZA MIHAIL ISZAKOVSZKIJ Egy vöröskatona sírjánál Vándor! mindegy, hová sietsz, pár percig áll] meg itt: hős nyugszik itt, hullasd reá a hála könnyeit. Mindegy, mi vagy: bányász, halász« földmíves vagy művész: legjobb barátod nyugszik itt, így gondolj rá, mig élsz. Teérted s értem adta ő életét, mind ;nét: meghalt, hogy élhessen tovább a haza és a nép. A béke első napja A réteken vadvizek tükre fénylett. A bunkósfejű fűzfák derékig álltak a vízben és árnyékuk úgy dőlt a síma tengerre, mint hatalmas buzogány. A tankok nyoma élesen kirajzolódott a puha földben. Áttetsző szürke pára lebegett az ugar felett. Az árokparton kettétört puska feküdt, sárga kácsavirág hajolt kíváncsian a rozsdásodó csövére, mellette döglött darazsakként hevertek a szétszórt töltényhüvelyek. Egy fiatal cseresznyefa csonka ágán repedt kenyérzsák lógott. A kátyús úton ketten bandukoltak: egy tízéves gyerek és egy hajlotthátú öregember. A gyerek mezítláb aprózott az öreg szélesorrú bakancsa mellett. Néha előreszaladt, kiugrott az árokpartra, hogy felszedje a csillogó hüvelyeket, de az öreg leintette. — Semmihez se nyúlj! A golyó nem játék. — Ugyan, nagyapa — mosolygott a gyerek — hiszen ezek csak üres hüvely ekl — Akkor is — és az öregember arcán felhő futott keresztül. Eres, bütykös kezét a fiú borzas fejére tette. Ősz bajusza mellet mély ráncok húzódtak, széles szemöldöke mögött két apró szem kémlelt előre. — Mindjárt otthon leszünk — mondta halkan inkább magának, és a kiserdő ritkás, most fakadó lombjai között már látni lehetett a piroscserepes háztetőket. A gyerek szeme felcsillant, meggyorsította lépteit. — Lassabban a csikókkal — nyugtatta az öreg, de az ő szeméből is nyugtalanság, izgalom áradt. A falu szélén laktak, nagy csönd fogadta őket. Az elmenekült emberek közül még senki sem érkezett meg. Ök voltak az első fecskék. Az utcaajtó, mint a madár tört szárnya, bénán csüngött az aknavágta oszlopon. Az udvart felverte a gyom s a kert végében egy géppuskafészek köralakú árka húzódott. Az ember súlyos bakancsa átlépte a kiszakított ajtó kormos küszöbét. A döngölt földön tollú és szalma keveréke, egy háromlábú szék s leszakadt ágy a sarokban. Ez volt minden. Az öreg csak állt szótlanul a szoba közepén, torkát a sírás és a felszálló por fojtogatta. A tört ablakok keretét ezüstös pókháló fonta be. Ügy botladozott a házban, mint egy idegen, pedig ismerte minden zugát, itt élte le dolgos, gondokkal teli éveit. Érdemes tovább élni? — tekintett körül kétségbeesve. Az asszony meghalt, a lánya meghalt, a veje ki tudta haza kerül-e valaha. Es itt e ház, vajon lesz-e még elég ereje hozzá, hogy otthont teremtsen belőle az unokának? Kibotorkált a házból és leült a fal alá. Ősz fejét felhúzott, csontos térdeire hajtotta. A gyerek megérintette a vállát: — Nagyapa, éhes vagyok! Az öregember belenyúlt foltos vászontarisznyájába. Fekete kenyérdarab és pár szem töpörtyű maradt egy kis kendőbe kötve. Letette a földre. — Te nem eszel? — kérdezte a gyerek. . — Nem, — megeheted az egészet. Az öreg először a gyereket nézte, amint jóízűen tömte magába a töpörtyűt. Torkában érezte az éhség kaparását, aztán szemét a kertre vetette, ahol a csersznyefa már virágbontásra készülődött. Nagy csend ereszkedett a falura. A gyereknek is feltűnt a csendesség. — Nagyapa nem fognak már többet lőni? — Nem, fiam. — Holnap sem? — Soha. Vége a háborúnak. — Es az a sok katona mit csinál majd? — Dolgozik — felelte szűkszavúan az öreg s lassan feltápászkodotl. A kertbe ment, lehajolt a széttaposotl ágyasok felett, eres kezét a nedves fekete földbe túrta. Ráncos, szélfútta arcán könnyek peregtek. OZSVALD ÁRPÁD 9
