A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-04-05 / 14. szám
Stanislav Wygodzki: Esőben Egyetlen kar^j kenyerem volt, parányi, fekete, ragacsos darabka. Titkon s mohón nézegettem, és valahányszor előszedtem, diadalérzettel állapítottam meg, hogy ismét erőt vettem az evés vágyán. Holnapra és holnaputánra tartogattam. Nem tudtam, mikor Jutok megint egy darabka ilyen fekete, rendszerint savanykás masszához, amit mi akkoriban kenyérnek neveztünk. Eltelt a nap, hideg volt, latyakos és borús, egyike a véget nem érő napoknak. Mintha az életben sose lett volna, s nem is lehetne más. Nem láttam a kialvó nappalt, reggel hunyt ki, még útközben, amint az éjszakából azon óra felé Igyekezett, melyet a pirkadat órájának, napkeltének, hajnalnak hívnak. A kifeszített sötétlő levegőróteg, akár valami szélringatta, esőverte burok, erősen ingadozott, a szél minden rohamára megdagadt, majd ismét alábukott. Miközben elmerülve figyeltem ezt az egyhangú lassú mozgást, csak erre a darabka kenyérre gondoltam, erre az egyetlen falatra, mellyel be kellett érnem. Nem volt nyugtom tőle, de ugyanakkor mégis^ visszaadta a nyugalmamat, nem tudtam elviselni látását, de tudatosan az asztal ama sarka felé pislantottam, ahol ott hevert ez a négyszögletes beleimet facsaró, szememet ingerlő kenyérdarab. Künn sötét volt, koromsötét, az utcák egészen elnéptelenedtek. Ebben a késői érában már régen érvényben volt a kijárási tilalom, senki sem mutatkozhatott az utcán. Minek is? Mi várt ott rám? De nemcsak rám. Háromszázezer ember tapadt a homályhoz, az éjszakához, ehhez a látszólagos csendhez, mely egyszerre tört ránk elölről s hátulról, tapogatózva kereste szívünket, s a félelem jeges markával a zsigereinkig hatolt. Ök vonultak át ekkor az utcákon. Mentek egyre csak mentek, teli gyomorral mentek s nevettek, csizmájuk a közös menetelés s egyöntetű kiáltás ütemét verte ki az úttesten Egyenruhában voltak. Mi pedig, úristen, micsoda ruhában jártunk? Háromszázezer féle gönc és rongy. A kenyér az asztalon hevert. Távolodó léptek visszhangját lestem, pontosan tudtam, merre tartanak — puszta területen, haladtak át, noha körös-körül csupa egymásra zsúfolt ház állt. A rengeteg ember, gyerek, öreg szinte szétfeszítette a falakat. Csak mentek, cigarettáztak, mentek és nevettek, mentek s hangosan kiabáltak, káromkodtak és énekeltek, s láttam, hogy az utca kövezetén ott marad vasalt csizmájuk nyoma. Itt-ott egy-egy utcai lámpa halvány fénye világította meg őket. Láthattam volna őket, de az én szobámon nem volt ablak, csak erkély. Ahhoz, hogy lássam őket, ki kellett volna mennem, ki kellett volna hajolnom, megláthattak volna. Nem akartam. y hát hallgattam menetelésüket. A járőr volt, talán fürkészett valakit vagy valamit az utcán. Ide jött, miután átlépte a kaput, mely onnan a gettóba vezetett. Bejárta a teljesen kihalt, homályba merült, nedves takaróba burkolt utcát. Hallottam lépteit, a patakokban zuhogó eső kopogását, amint elárasztotta az utca kövezetét. Aztán távolodtak a hangok, elnémultak a lépések, s magamra maradtam. A régi karosszékben gubbasztottam az asztal előtt, melyen a kenyérdarabka hevert. A ház csendes volt, de tudtam, hogy közvetlenül a fal mögött valaki suttogva szól a másikhoz, hogy hirtelen előbukkan a szál, mely összefűz bennünket, engem ezzel az egész területtel, azokkal, akik már születésükkör halálra ítéltettek. Nem, nem születésüktől fogva, csupán két vagy három esztendeje, magam sem tudom már, mióta. Hisz az elmúlt évek már nem számítottak, bár köztük kedvemre büntetlenül kóborolhattam. Már semmi sem számított, a szemben levő ház ablakai sötétek voltak, mesékre, képzelőerőre szomjaztak. Ezzel tán lelket önthetnék beléjük, ha akarnék. Ha akarnék, sok mindent mesélhetnénk azoknak az embereknek magamról, nem, nem magamról önmagunkról. Talán nem tudtak mindent önmagukról, vagy legalábbis nem annyit, amennyit én tudtam önmagámról. Éhes voltam, a kenyérdarab ott hevert az asztalon elég, ha kinyújtom a kezem. Ültem a régi karosszékben, s a fekete ablaküveget bámultam. Emlékezetemből kihullott a múlt, de Ismét visszaparancsoltam. Mindenestül ehhez a szobához tartozott, ahol valamikor húsz, harminc, ötven és hatvannégy éves voltam. Sok időbe telt, amíg ezt kiszámítottam. Az emlékezet nekem dolgozott, de ellenem fordultak — a képek, néhol élesek, világosak, máshol elmosódok, felismerhetetlenek, de mind a régi helyükre tódultak, e négy fal közé, oda, ahol olvastam, írtam, ahonnan elutaztam és ahová mindig visszatértem. Az üres fal, ahonnan már eltűntek a könyvespolcok, most egészen más színű volt. Csak akkor vettem észre, mikor sorban eladogattam a könyveket, felaprítottam és eltüzeltem a polcokat, nyugodtan, rendületlenül végeztem ezt a munkát. Csalódtam a könyvekben, de nem csalódtam a régi, kiszikkadt fában, mely halkan, suttogva beszélgetett el velem, miközben pattogva égett, s meleget árasztott. Leheletében melengettem a kezem, én, a gettó legszerencsésebb embereinek egyike, mert sohasem volt feleségem, gyermekem, közeli hozzátartozóm. Még emlékeztem apámra, amint anyámmal beszélgetett, de mindketten már régen nagyon régen elköltöztek az élők sorából. Milyen boldogok! Felkészültem. Az akciók és kitelepítések idején azt mondtam magamban: Felkészültem, jöhettek, felkészültem!“ Elvitték a szomszédokat, mások, Idegen, Ismeretlen emberek költöztek a lakásokba. Azokat is elvitték a szemközti házból, most idegen emberek mutatkoztak ablakukban. Állandóan cserélődtek. Egyeseket elhurcoltak, helyükbe mások jöttek, s mindnyájan együtt tovább várakoztunk. Talán kevés volt a vonat. A járőr visszafordult, szétszaggatta a csendet, fellebbentette, és tovább haladt a sötétben, melyet még a ház közelében álló lámpás fénye is alighogy felhorzsolt. A németek lassan mentek, hallottam csizmájuk kopogását, nem álltak meg sem az én házam sem a többi előtt, azután bezárult mögöttük a csend, akár a bokor hátrahajlított ága, mely suhogva csapódik vissza: egy kicsit még remeg, s azután már nem mozdul. Akkor csapódott fülembe az a kiáltás. Alig hallatszott, először azt hittem, megragadt egy helyen meg is feledkeztem volna róla, de csakhamar újra jelentkezett. Hosszú csend után hangzott fel ismét. Még nem értettem a szavakat, de ebben a kiáltásban biztosan voltak szavak, tudom, hogy voltak, újra meg újra ismétlődtek, bár még nem fogtam fel értelmüket. Hosszú szünet után tértek vissza, egyre hosszabb szünet után, mintha a kiáltó kissé megállna, s valami jelre, saját hangjának visszhangjára várna. Mert kit szólongatott, kinek a szavára várt az, ki éjnek idején járta a gettót és kiáltott? Semmitől sem félt, már semmivel sem tödődött, hisz ebben a késői órában halál várt rá, a cirkáló járőr előbbutóbb biztosan beléje ütközik. Hallgatóztam. Ismét elhalkult, s ismét felhangzott kiáltása, melyet elnyomott az eső. Felálltam s az erkélyajtóhoz léptem. Az ablakokra sötétség borult, de tudom, ott a sötét ablakok mögött is emberek álltak, s egymásra néztek. Lehajtották fejüket, mint én, homlokukat az ablaküveghez szorították, csakúgy mint én, s mindnyájuk elé ugyanaz a kép tárult: éjszaka, eső, csend. -Tudom, jól tudom, a csendet nem lehet látni, mégis hozzátartozott a képhez. Az, aki kiáltott, nagyon lassan haladhatott előre, mert hihetetlenül sokáig tartott, amíg az erőtlen hanggal tusakodó esőtől megértettem, mit kiált. Felhangzó szava annyira összeegyeztethetetlen volt e késői órával, mely mindnyájunkat tömlőébe zárt: ez az erőtlen, el-elakadő hang kenyérért rimánkodott. Most! Késő éjjel, mikor senki sem teheti ki a lábát a házból, senki sem nyithatja ki az ablakot, hogy kihajoljon. Micsoda szívettépő kiáltásl Pedig ezek a könyörgések már hónapok óta senkinek sem hatolnak a szívéig, nem törtek át semmiféle falat, nem Indítottak meg senkit — a hallgatás ennél nagyobb dolgokat művelt. A kiáltó ábrándot kergetett, beleszédült, csak belőle élt. Oly nagy volt ennek az ábrándnak a hatalma, hogy az utcára kergette. Ebben az órában! — Gibt a stikele brojti“ Azután ismét csend támadt, de "éreztem, hogy amaz ott, az utcán, benne rejlik ebben az éjszakával egybefonódó esőben. Csak egyszer kellett tudomásul venni jelenlétét, hogy elhiggye az ember, többé sosgm távozik, 'itt, az ablakok alatt, húzódott annak az áthatolhatatlan birodalom határa, melyet nappal nem mert átlépni. Most egyedül volt, nappal — egy a sokezer kolduló között. — Gibt a stikele brojt! Egész közelről, úgy tetszett, a szomszédos fal mögül hallatszott most ez a hang. * Adj egy darab kenyeretI (Jiddis] 12
