A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-03-29 / 13. szám

VLADIMÍR MINffé

— Levelet írtam neked, — mondta a fiú. — Magamnál hordom. Megírtam mindent, amit mondani akartam. — Kivette a pénztárcájából az összehajtott levelet. A borítékján bélyeg Is volt.

— Igazán megírtál mindent?

— Nem, — mondta a fiú. — Szégyelltem megírni.

— Mit szégyeltél megírni?

A fiú mélyet sóhajtott. Két kezét nézte.

— Hogy nem tudok élni nélküled, — mondta — Nevetséges ugye? Azt akartam írni, hogy szeretlek. Kész komédia, ugye?

— Nem. — mondta Marina. — Igaz is lehet.

— Igaz, — mondta fiú. — csak megírni nem tudtam. Olyan nevetséges, ha leírja az ember.

Marina könnyedén megérintette a fiú csuklóját. Keze nem engedelmeskedett, még mindig remegett. Zsorzsík lehajtott fejjel ült mellette. Drága kisfiú! Egyszerre olyan jól érezte magát, hogy kishíján sírva fakadt.

— Zsorzsík, — mondta, — drága kisfiú. . Sohasem tudjuk pontosan, igaz-e valóban.

A fiú felemelte fejét. Hevesen elkapta Marina kezét, ráhajtotta homlokát. Kis Ideig úgy maradt. Marina megértette, kezébe adta magát.

— Egész biztosan tudom, — mondta. — Marina, Marina, nem érted?

— Idő kell hozzá, — mondta.

— Mennyi?

Marina elgondolkozott.

— Ha két hónap múlva is akarni fogod, elmegyek.

— Rendben van, — mondta a fiú. — Akarni fogom.

— 0, Zsorzsík, — mondta Marina. — Túlságosan biztos vagy magadban. Attól félek, túl fiatal vagy.

A fiú arca elborult.

— Hagyd abba. Csak egy évvel vagyok fiatalabb nálad. Felelős dolgozó vagyok. Semmiféle kisfiú.

— Rendben van, — mondta Marina. — Megegyeztünk. — Kezet fogtak az asztal fölött. Marina kissé megijedt. A dolog túl komolynak látszott. A világ minden kincséért sem akarta volna megbántani a fiút. Olyan príma fiú.

— Ezt meg kell ünnepelni, — mondta Zsorzsík. Felállt és bement a házba. Kis idő múlva a pincérrel együtt visszajött. Mindegyikük egy-egy palack bort hozott. A pincér udvariasan mosolygott.

— Csak nem eljegyzés lesz, — mondta.

— Most velünk iszol, — mondta a fiú. — Valóban eljegyzés.

— Gratulálok, — mondta a pincér. — Zsorzsík príma haver. Már három éve ismerem. Ki lehet bírni vele.

Marina a fiúra nézett.

— Ö, Zsorzsík, ne siess. Van időnk bőven. Az eljegyzés kötelezettséget jelent. Nem akarom lekötni magam.

— Én már lekötöttem magam. Akár így, akár úgy.

—_ Rendben van, — mondta Marina. — Már jó leszek.

Nem kell gyötörni magát. Minden egyszerű. Csupa öröm a világ. Mint valami nagy, csendes ünnepség. Az ember adja át magát az örömnek Zsorzsík príma fiú, szereti is őt. Legjobban szereti az egész világon. Talán ez nem igazi szerelem, de akkor mi a szerelem? Egyáltalán fontos, minek hívják? Fogták egymás kezét, a pincér töltött, aztán kezükbe vették a poharakat, a bor hideg és fanyar volt A fenyőfák illatoztak, halkan susogtak. Nagy, csendes ünnep. Emlékezz erre a percre. Őrizd meg ezt a pillanatot. Leheld magadba egészen, talán nem lesz többé ilyen pillanat, tele csendes örömmel. Fogj engem, Zsc.zsík, fogj, drága kisfiú. Gyönge nő vagyok, csak gyönge nő akarok lenni. Érzem, mennyire akarsz engem Én is akarlak téged, szeretni akarlak Nagyon akarlak szeretni, szeretni foglak Drága kisfiú, egyedül akarok lenni veled Veled sohasem leszek egyedül. Igen, egészségünkre. Igyunk az életre és a jövőre. Igyunk az örömre, amely megmarad Fiatalok vagyunk, mindent elérhetünk. Minden előttünk áll, drága kisfiú. Amikor a pincér kis időre elment, türelmetlenül összecsókólóztak. Alkonyodott A kerítés előtt autóbusz állt meg, kirándulók szálltak ki belőle. Limonádét és sört ittak. A fenyők már nem susogtak.

— Gyerünk, — mondta Zsorzsík.

Felkeltek az asztaltól, fogták egymás

kezét

— Egy pillanatra sem akarnálak elereszteni, — mondta Zsorzsík.

— Én sem, — mondta Marina.

— Igazán?

— Becsületszavamra, — mondta Marina. — Nagyon szeretlek.

Ű, Marina, kell ez a két hónap?

— Majd meglátjuk, — mondta Marina. — Lehet, hogy nem is lesz két hónap. — Zsorzsík megölelte. Csókolóztak a pallón, a kerítésen túl. A kirándulók rájuk kiabáltak.

— Ú, Marina. Szeretnélek megenni. Érted?

— Igen.

— Szeretném, ha semmi sem maradna belőled Ha egészen magamban hordozhatnálak.

Marina gyengéden eltolta magától.

— Kannibál ösztönök, Zsorzsík. Ez nem a legalkalmasabb hely hozzá.

— Mindig okos vagy. Miért vagy mindig okos? Olyan vagy, mint egy óvatos szűz.

Marina megölelte. Fülébe súgta:

— Nem vagyok okos. Nem vagyok szűz.

— Olyan vagy, akár a váltóáram.

Megint feltámadt a szél. Keresztül száguldottak a sötétedő tájon. Marina valóban úgy érezte, mintha magasfeszültség bizseregne benne. Ez az élet. Az élet bizsereg benne, a csupaöröm élet. Milyen jó élni. Harmattól illatoztak a rétek. Hűvös volt a szél. Odasimult a fiú hátához. Könynyű ruháján keresztül érezte a testét. Egyek voltak. Soha többé nem lesz egyedül. Milyen gyönyörű élni. Milyen közel van a boldogság: kezét sem kell kinyújtani érte. Keresztül száguldottak hegyeken, völgyeken. A reflektor fénye rá-rátapintott a fenyőfák törzsére, mintha esztelenszaporán meg akarná jelölni őket. A telepen zene szólt. A szabad ég alatt táncoltak. Megálltak, táncolni mentek. Aztán lihegve pihentek, mint nehéz tusakodás után. A levegőben sült kolbász szaga érzett. Rájöttek, hogy megéheztek. Megéheztem a szerelemtől, mondta Marina. Mentek a szag után, a kioszknál Nádját találták a fotóriporterrel. A fotós teli szájjal nevetett.

— Nézzék csak, — mutatott Nadjára. — Győzelem az egész vonalon. Mohamedán nő létére disznóhússal tömi magát.

— Ide gyere, te lány, — mondta Nadja. Figyelmesen szemügyre vette. — Egész bolond a szemed.

Megölelte. #

— 0, Nadja. Igazán bolond vagyok.

— Maga tipus, — mondta Nadja a fiúnak. — jól vigyázzon rá. Különben kikaparom a szemét.

— Nem lesz baj, — mondta a fiú. — Vigyázok rá, mint a szemem világára.

Marina kézenfogta a fiút, maga után húzta. Eltűntek a másik kettő szeme elől. Nem volt szükség senkire, egyedül voltak az egész világon. Nem volt szükségük sem muzsikára, sem táncra, sem csillagokra. Csak egymásra volt szükségük A fiú elvit-, te motorján a közeli faluba, ahol lakott. Csendes volt a falu, aludt már. A kertekből érlelődő szilva szaga szállt. Illatoznak a szilvafák, nem, nem is volt Igaz Más lánnyal történt. Szegény kislány Szinte elrontotta az életét. Most már nem szegény kislány. Nincs többé. Most egész más lány van. Berendezi a házat, amelyben lakni fog. Mindennek tisztának és világosnak kell lennie benne. Átlátszónak, amilyen a zöld és ezüst színű folyó. Olyan lány, akit szeretnek, akibe szerelmesek Megálltak a hosszú, alacsony ház előtt.

— Itt lakom, — mondta Marina.

Egyszerre elfogódottak lettek. Kezdő

szerelmesek. Zavartan álltak egymás mellett, mintha először találkoztak volna. Marina besurrant a kapun, a fiú kinn maradt. Alacsony volt a sövény, a sövény fölött ölelték meg egymást.

— Megint kislány vagyok, — mondta Marina. — Megint tizenhat éves. — A fiú simogatta haját, nyakát. — Amikor tizenhat éves voltam, mindig a sövény fölött csókolóztam.

— Semmit sem tudok rólad, — mondta a fiú.

— Mit akarsz tudni?

— Mindent, — mondta a fiú.

— Az nagyon sok, — mondta Marina. — Annyit még én se tudok. — Aztán hozzátette: — Szeretlek. Ez nem elég?

— De igen, — mondta a fiú. — Egyelőre elég.

Tízszer is elbúcsúztak egymástól. Nem bírt elszakadni tőle. A fiú nagyon gyengéd, nagyon alázatos volt. Mintha messziről zene szólna. Fakultak a csillagok, s ők ketten még mindig egymás kezét fogták.

— El ne felejtsd, — mondta a fiú. —■ Nem akarom, hogy két hónapig tartson.

— Ö, Zsorzsík. Mindenre emlékezni fogok. Mindenre, mindenre.

— Csao, Marina.

— Csao, kisfiú.

Feldübörgött a motor. Marina két kezével az alacsony sövénybe kapaszkodott, úgy nézett utána. Már csak a távolodó zakatolást hallotta. El-elhalt, majd megint hallatszott, mindig gyöngébben és gyöngébben. Akár a szív, amelyből szökik az élet. Nem, nem, ostobaság. Az élet csak most kezdődik, t'érhetetlen, végtelen élet.

— Vége —

12