A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-03-22 / 12. szám
Virág Barna | E k I o g a az élet és a halál között ott lappangtak tehetetlenül a fölösleges tettek. De mi lehet ma már számunkra fölösleges? És mennyire van rá időnk? Mikor az asztalon a kenyér mellett ott áll a munka. > Számomra már rég elmúlt az az idő, amikor csak egyedül voltam, tündöklő napjaimtól nem láttam, mennyire borús az ég, mikor csak önmagámnak világítottam és restelltem elfogadni az idegen fényt. A késen mindig marad valami a kenyér illatából Mint nem teljesült vágyak bennünk maradnak De ez még nem a vég Cj erő gyűlik tagjainkban Egyre új lelkesedés. Visszatérhetünk. A csillagok már táncra perdültek, pazarul szórják fényüket, mint azok az emberek, kik mindenütt elszórták, majd rádöbbennek, hogy már semmijük sincs, és kétségbeesetten siránkoznak, hogy hervadó csillagsorsra jutottak. De van-e okuk sírni? Nehezemre esik a beszéd. Érzem, hogy szavaim csikorognak, mint a kavics a talpunk alatt, mely monoton, kellemetlen zajával ellenszenvesen hat, mint az együgyű ok a váláshoz, melybe gyakran belekapaszkodunk, mert azt hisszük, hogy jobb lesz egyedül. Pedig nem. Mi már nem rejtőzhetünk a magány odújába. Hallottam, hogy a tengeren minden félórában egy pár percre elnémul a hajók rádióállomása, hogy figyelmesen belehallgasson az éterbe, nem kiált-e valaki segítségért. Tompítsuk hát mi is olykor-olykor szivünk zaját, és figyeljük, nem kiált-e valaki esdekelve megértésért. Elmégy. Egy kicsit fájni fog. Tudom. A megszokott dolgok még mindig ott virrasztanak az ujjaink között. 9 Menjünk. Sétáljunk egyet. Az est már hanyattfeküdni készü a hegyek ormain, s zárt szobánkban a sötétség csak nö yelné vergődésünket. Mondod, Itt hagysz. A döntés okát nem kutatom. Nem i. marasztallak. Itt hagysz. Ilyen lenne hát az az Idő, amikor szá momra gyászos süvegét ölti magára a Nap, ilyen időben kezde nek fulladozni a vágyak? Ez lenne az az idő, amikor cseppenkén fogyni kezd erőm és terveink bomlanak, mint a rossz alapokrt épített ház? Itt hagysz. Még nem tudjuk, milyen a válás, de már tudjuk hogy először meg kell csókolni a sőt, hogy megtanuljuk, milyet íze van könnynek. Itt hagysz. Bármikor jöttem volna la, bármikor léptem volns át küszöbödet, eljött volna ez a nap... Ne hidd, ez nem harc nélküli lemondás, különben is gyűlölöm az erőszakot, környörgést, mert hiszem: Hogy a kezeknek nem fohász a feladatuk Hogy a kezeknek nem kínzás a feladatuk Hogy a kezeknek nem öles a feladatuk Hogy a kezekbe rögzíteni kell a fegyelmet Hogy a kezekbe rögzíteni kell az ölelést Hogy a kezeket munkával oktatni kell a jóra Hiszem, hogy veled, vagy nélküled, bennem is érik az Idő-, Nem is tudom, miért mondom ezt. Elváláskor ez nem szokás, De ne haragudj, nem tudok sírni, nem tudok könyörögni. Mindez mintha nem is engem érintene. Érdekes, időn és téren kívüli lény? Nemi Érzem, hogy valami mást kell még elmondanom. Mert ki tudja, lesz-e még rá máskor alkalom? Apám 1944-ben a harctérre ment, csüggedten, mint a több! társa. S a dal is csak álcázás volt, jól előkészítve rumadaggal, ott az állomáson, utunkra koccintottak már az ütközők, s ekkor apám kilépett a marhavagonból és a komiszkenyérből egy tompa késsel, melyet megcsorbított az idő, levágta részünkre a kenyere felét. A késen örökre ottmaradt valami á kenyér illatából, az emlék, a búcsúzás, és anyám könnye, A késen mindig marad valami a kenyér illatából A bombázókon a szörnyű pusztulásból A kardokon ottmarad a vér Fegyver torkán a rémsíkoly A késen mindig nyomot hagy a kenyér. Megérettem arra, hogy itt hagyj. Hogy állni tudjak saját lábamon. Felmérjem á távolságot a küszöbödtől a veszteségig, S már nincs kedvem magyarázni dolgokat, miket elfeledtél. Megettük már a tavalyi gyümölcsöt, és a tavalyi szavak is ósdi beszédbe fúltak, és a hangok, melyeket most hallunk, a jövőbe paskolják az Időt. Igen, számunkra a késen mindig marad valami a kenyér illatából, az apai gondból, mezőből, a vérrel áztatott búzából — hamuból, porból, a krematóriumok szagából, teremtő fáradságból. Mi most egyszerre szeretnénk megszökni a kötelék alól. A késen mindig marad valami a kenyér illatából, az utolsó csókból, a késett szerelemből. Ha visszaemlékezem a halál torkába vezető sínekre, vagonokra, mennyire fájt akkor, hogy apámmal nem mehettem, semmit sem tehettem, csak sírtam, mert anyám is sírt, mert apám is sírt. A közeli malomból felrebbent, perzselt szárnyú galambok hirdették, hogy más is van, mint tűz, kiömlött vér, hogy más is van, mint gyilkoló ké?. De ki parancsolhatta, hogy kínozzuk egymást, vakító homályát mi öntötte ránk, s mi bénította meg karjainkat, hogy vetkőzni belőle még'most sincs erőnk elég? Miért bújhat magába az ember, és honnan indul, míg elér önmagába? Hol a kezdet — mely gyakran csak folytatás — és hol a vég? (Nem tudom, érted-e? Számodra talán fontosabb, hogy tudjad, mit teszek, ha itt hagysz. Untatlak? Megértelek.) A kezdet talán az, ahonnan kiindul az ember, mint az első mondat, mely először csak gubbaszt kuporogva, de aztán egy áradatban ömlik és folyik, gátakat nem ismerve, és eláraszt bennünket, mint a duzzadó folyó. Minden mondat egy vég és egy újabb kezdet, ahogy új egy tett és új marad, míg el nem érkezik egy másik, mely magába temeti az előbbi tettet. Szavakból, tettekből, munkából áll az élet, melyet nem törölhet el végítélet, mert születünk újonnan' újra, ahányszor kell, és ez is egy kezdet. Nézd, alattunk már gyulladoznak az ablakok. Az otthon fénye őrtoronyként világít az éjben, melyre ha figyelsz, bajmentesen haza vezényel. Az otthon mindig egy kicsit távol esik tőlünk, kóborlóktól; de az utcák dübörgése a mi szívünk verése, a városok dübörgése a mi érverésünk. Ha néha becsukom a szemem és azt gondolom, hogy alszom — látom, hogy suhannak az épületek felett az emberek, akiknek vágyai szétfoszlottak nyugtalanul. Mi már szerencsésebbek vagyunk. Figyelj! Minden ember egyedül igyekszik a szerelemért, a terveiért, a megértésért. Az utunk összefolyik, mint gondosan szőtt háló, melyet megszőtt az emberi szív és mehetnénk rajtí nyugodtan, tudva, hogy elérünk oda, ahol egybe fut az út, csak ml vagyunk mindig olyanok, hogy lemondunk néha, ha nehéz a teher, nem érdemes, hogy fölösleges az egész, aztán mégis lépünk, törünk előre ... A késen mindig marad valami a kenyér illatából, mint bennünk maradt nagyapánk s apánk hajlongásából. A késen mindig marad valami a kenyér illatából Mint bennem véletlen érintésed Bárhova is mégy el Emlékedet örökké magammal viszem Látni foglak az új negyedek jánosbogári fényében A villamosok csörömpölésében Mindenben látni foglak és Sohasem vesztelek el Tudom, már elmúlt az az idő, amikor a születés és a halál kfizntt .számunkra is ntt lihppp.tt a hiznnvtalansáp miknr
