A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)
1964-02-09 / 6. szám
Far sang -búcsú % tat ó Megint divat a csipkéi Minden nőt előnyösen öltöztet ez a két részes cslpkeruha. A dekoltázs, karklvágás, a felsőrész és a szoknya alja a csipke mintái szerint van kivágva. Mell alatt a ruha színével egyező dtlsesz szalag díszíti. Fiatalos táncruha organzéből, bő, plisszfrozott szoknyával. Grosgraln-ből készül a nyakkivágás szegélye, valamint az öv, színe ugyanaz, mint a ruháé. Csillogő bizsutérla nem viselhető hozzá, csupán filigrán arany ékszer, vagy gyöngy. Egyszerű, mégis hatásos ez a táncruha, melynek felső részét tarka, apró üveggyönggyel, esetleg flitterrel hintjük ki, a ruhától elütő színű magas selyem derék keresztben ráncolt. Olcsó anyagból is mutatós, a varrni tudók otthon is elkészíthetik, mert szabása nem Igényes, de szigorúan csak karcsúaknak való. Ez a ruha Is egyszerű, de ehhez az egyszerűséghez finom selyem és kitűnő szabásznő szükséges. Akinek mindkettő rendelkezésére áll, nagyon elegáns lesz benne. A gyermek és a tél Prandl Sándor felvétele Egy csésze fekete mellett — A félévi szünetet odahaza, a szüleimnél töltöttem Pisti fiammal együtt. Nézzétek, hogy meghlzlaltak pár nap alatt, — panaszkodott félig tréfásan, félig komolyan Marika. — Pisti persze gondtalanul dúskálhatott a válogatott finomságokban, amit nagyanya és nagyapa elébe rakott, de nekem minden lenyelt Ínyenc falat lelkifurdalást is jelentett egyben. Mindig agyonkényeztotnek, agyonetetnek minket, ha ott járunk. A beszélgetés ezután természetszerűleg a szülői szeretetre, önfeláldozásra terelődött. Néhány Igazán megható példát hallottam, mégis szüntelenül arra kellett gondolnom, amit nemrégiben olvastam valahol. Falusi emberek ültek a vonatban. Egy hatvanöt körüli özvegyember, a lányával meg a vejével. Esküvőről tartottak hazafelé. Az öreg idősebbik lányának a kislánya — a legnagyobbik unoka — ment férjhez. A lakodalmi ebéd maradékaiból bőséges útravalóval látták el az apát és a sógorékat. Hosszú ideig tartott, mig a vicinális hazadöcögött, már csak unaloműzőnek is előszedték az elemózsiás csomagot. Falatozás közben egyszerre az asszony kenőmájas kenyeret tartó keze megáll a levegőben, félúton a szája felé. Igen elálmélkodlk valamin, aztán megkérdi: „Mit e;zik, apu?“ „Csirkecombot kirántva. Láthadd . . Az asszony nem hisz a szemének, úgy nézi ezt a természetes műveleltet, mintha előszűr életében látna ilyesmit. £s valóban! „Maga azelőtt csak a hátát kereste. Mióta szereti a combját? Gyerekkoromtól emlékszem, sose álhatta, meg nem ette.“ „Nem hát, lányom, mert volt, aki megegye. Te meg a nővéred a combért reszkettetek, öcséd a mellét, szárnyát kedvelte. A püspűkfalatot -neg a hátat mi ettük meg anyáddal. Hiába, a csirke úgy van teremtve, hogy nem áll csupa combból neg mellből. Aztán nem engedhettük meg magunknak, hogy anynylt öljünk, amennyiből mindenkinek jut combja. Amúgyis jeles ünnepnek kellett lennie, ha mi saját használatra csirkét vágtunk. Hát azért nem szerettem én akkor a combját.“ Nem tudom, mit érezhetett az asszony apja szavai alatt, de nekem ezt a cseppet sem érzelmes történetet olvasva könny szökött a szemembe, és forró, fájó szeretettel gondoltam arra a két sirhalomra, amelyek a térben távol vannak tőlem, de a szivemhez, mig dobog, mindig közel maradnak. B K.
