A Hét 1964/1 (9. évfolyam, 1-26. szám)

1964-02-02 / 5. szám

Az I<10, fél három. Vége az elsű műszaknak

sohasem lesz annyi s?abad ideje, hogy kultúrával ki ne tudná tölteni, S ez itt most nem szólam, hanem lelkesítő felismerés.

S. Eliáka, a IV. Lányotthon nevelőnője a múlt évből csak egyetlen komolyabb kihágást tud említeni, s ez is csak Így szól: C. Paula hetenként váltogatta fiú ismerőseit, fara, Vlasta és Sláva nincsenek egyedül, s a kávéházi sarokasztaí nem a IV. Lányotthon kirakata, Poternkin-faluja.

2.

Nincs Szerencsétlenebb figura á gyárcsarnokban ténfergő szerkesztőnél. Mindenki siet, mindenki keres valakit vagy valamit, de ha tőle megkérdeznék, hogy kit keres, á légnágyóbb igyekezete niellett se tudna mást mondani, mint hogy a göttwaldovl cipőgyárat keresi, s benne Manont vágy inkább a jnanonokat. Mert számáré minden gyár egyforma, mindegyikben gépek zúgnak, csak a gépeken dolgozó emberek nem egyformák, csak a Manon-ok különbözők. Még szerencse, hogy kísérője jobban tudja, hogy mi kell az újságíróknak, mint ő sajátmaga, hallgathatja hát kábult fejjel, hogy ez a „tűző részleg", Itt tűzik vagy állítják össze a már kész Cipő felső- és alsórészt, itt ragasztják fel a karcsú női cipőkre a talpat s ütik fel a sarkat, s hogy a legtöbb panasz éppen a talpakra van, mert nem tart jól a ragasztás, sok a reklamáció. — Izzadó homlokát törülgetve meghallgatja még, hogy körülbelül hatvan műhelyben készítenek cipőket, de a Svithez tulajdonképpen nyolc üzem tartozik, amelyekben harisnyától gumicsizmáig mindent készítenek, s tudomásul veszi, hogy 77 országban ismerik a göttwaldovl cipőt — de aztán egy dacos „csak azért is“-sel otthagyja kísérőjét és Manón keresésére indul. S felragyog az arca, mikor megtalálja. Nem, ez nem azonos a „Moszkva“-bell Manonnal, de ugyanúgy mosolyog, ugyanúgy csacsog:

— A munkapadnál nem vagyunk Manonok: engem M. Mariának hívnak, de a költészetét itt sem tagadjuk meg, mert minden tökéletes munka költészet, s minden szép munkadarabban van valami a versből. Vagy nem olyan ez a „gondola" mint egy szép vers? — nyom az álmélkodó szerkesztő kezéke egy pehelykönnyű női cipőt, amelynek az orra valóban enyhén felfelé kunkorodó, mint a velencei gondoláké. — Látja, még a neve is költői: gondola, ötvenhét ember kezén megy keresztül egy ilyen „gondola“ mig hozzám kerül, s mindenki alakít, formál rajta valamit. Úgy készül, mint a népdal, a kollektív vers, csak olvasni, érteni kell tudni.

S a szerkesztő boldogan viszi a zsákmányát. Gondola, gondola ... örül a szónak, ízlelgeti, forgatja. A párbeszéd szövegében nemi biztos. Neon tudja, mennyit mondott belőle Marie, s mennyit tett hozzá az ő fantáziája, de a gondolában biztos. Megtalálta a költészetet, megtalálta Manont.

S megtalálja az elhagyott kísérőjét is, aki a műhelyvezetővel, Hvázda Kamillái beszélget. A fiatal műhelyvezető híres ember, s nemcsak azért, mert az export-osztály legfiatalabb s legjobb képességű műhelyvezetője, hanem azért is, mert — férfi. A műhelyben ugyanis többnyire nők dolgoznak. De nemcsak ebben a műhelyben, az egész gyárban. Az itt dolgozó húszezer munkásnak több mint a fele nő. Sőt lány -- sóhajt a szőke szerkesztő, míg a műl}§}yvgzetőtől búcsúzik,

3,

Szerkesztők mindenek felett

A cím nem elvont jelentőségű, nem a költészetet jelenti, amelyet mindenek fölöttinek tudunk, hanem a Svit ún. „adminisztrációs épületét", amely tizenkét emeletével valóban mindenek fölé nyúlik. Három feltúrt gallérú férfi áll a tetőteraszon. Három szerkesztő. Harmadiknak a Svit c. üzemi lap munkatársa csatlakozott ismerőseinkhez s most olyan lendülettel magyaráz a gyár múltjáról, Jelenéről, mintha hetven évvel ezelőtt ő alapította volna a göttwaldovl cipőgyárat s nem Bala Tomáá és testvérei. Hja, Bata! A húszas és harmincas években nemigen volt ismertebb név Csehszlovákiában az övénél. S ha egy külföldit akkor meg. kérdeznek, vajon ki Csehszlovákia miniszterelnöke — száz közül kjlencvetl azt mondja,

Fiók-Manonok a Svit ntánpótl ásképzfi szakiskolájában

hogy Baía. kunyhóból indult s végül várost épített.

—■ Amott az a zöld villa a hegyoldalban* az volt az övé! — lendíti karját egy irányba a Svit szerkesztője. — ö építettette ezeket a piros emeletes épületeket Is, nézzék, a Nyári-negyedet. Ideiglenes lakóházaknak szánté, kb. húsz évre. Azóta már negyven év teit el; de ihég most is lakják éket. En iS ott lakóm. Ma már kényeimátlen, korszerűtlen lakások. Dé mér épülnek az új, kényelmes lakónegyedek, a Lazy, a Lesná, a Barto- Sová, a Havlíőkové stb ...

Valóban, aki ismert egész Csehországot, annak Gottwaldov mesterségesen modernnek hat. Szinte nincsen cseh város, amelyik árkádjaival, romén, gótikus, reneszánsz és barokk falaival középkori levegőt ne lehelne, de Gottwaldovban hiába keresed már a 19. századot is. Amerre a szem ellát, modern háztömbök kapaszkodnak az égbe: Gottwaldov modern város. Fél száz évvel ezelőtt itt még csak falu volt, mint ahogy a környező települések még ma is azok. Nem sokkal délebbre még népviseletben járnak, a házfalat kívülről is csodálatos népi ornamentikával díszítik; északra a sűrű erdők, legelők világa, a „valachok" birodalma kezdődik. S mindez még csak jobban kiemeli a középen pompázó Gottwaldov modernségét

Állnak a szerkesztők a felhőkarcoló tetőteraszán s töprengenek. A hetven évvel ezelőtti s a tegnapi dolgokról. Baléról és Manonról. Arról a Báláról, aki elindult hetven évvel ezelőtt, hogy elnyelje az egész országot, s végülis a fejlődés őt nyelte el menthetetlenül, s csak egy darab történelem, egy város s egy gyár maradt utána, amely halála óta olyan nagyot fejlődött, hogy ma már évente 35 millió cipőt szállít a világ piacaira. S azokról az aranykedélyü Manónokról godolkodnak, akik ezt a teméntelen cipőt készítik, s hetvenhét ország előtt szavalnak a legnemesebb költészet, a munka nyelvén. Gondolkodnak, töprengenek, méláznak, fújja a szél őket minden oldalról. Végül beljebb húzzák fejüket a kabát felhajtott gallérjába, s indulnak vissza a valóságba. Liftbe ülnek s belehullanak a tizenkét emelet mélységébe.