A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-11-10 / 45. szám

_ _ - 1 a p a 55

A Kultúrny ii>ot 41. számában Iror\ dalom szemtől szemben az idővel

címen P. Stevcek elemzi a szlovák irodalom 1956 előtti és utáni eredményeit, a

III. kongresszus utáni fejlődés néhány mozzanatát. Ha számba vesszük, hogy mi állt ellen az idő vasfogának az 1956 előtti irodalmi termékekből, nehéz szívvel kell megállapítanunk, hogy a művészi alkotások „tízei és százai enyésztek el... ís ez egyáltalán nem túlzás, mert az az esetleges ellenvetés, hogy valami mégis csak maradt, nem hullott ki az idő rostá-Íán, csaknem kivétel nélkül szentimentaizmusből ered.“ Ezután a megállapítás után a cikk írója sürgeti a szlovák irodalom átértékelését és leszögezi: az a tény, hogy 1956 óta mindmáig nem értékelhettük út sem behatóan, sem hozzávetőleg az elmúlt időszakot, arról tanúskodik, hogy volt itt még visszahúzó eiő, és még van is fékező erő, amely akadályozza az irodalom újjászülető fejlődését.“ Néhányat megemlít ezekből az erőkből (adminisztratív beavatkozások, a III. kongresszus pozitív irányvonalának elferdítése stb.), majd hangsúlyozza: „A művészi megismerés folyamatának is a kritika, az elvetés és az ideál érdekében kifejtett új megoldási lehetőség a magja. Ha így fogjuk fel a dolgokat, meg kell mondanunk, hogy a realista esztétika sarkköve a kritikus magatartás...“ Alkotó szellemben élünk, de hiányoznak a művészi tettek. Aggasztó a szlovák költészet gondolati szegénysége, passzív magatartása. A költők vagy esztetizálnak, vagy hallgatnak. A prózairodalom terén sem különb a helyzet. Felvázolta a mai ember képét, de nem festette meg korunk társadalmi képét. „Az a meggyőződésem — hangoztatja Stevcek •—, hogy jó szocialista irodalmat csak a világgal, a szocialista és nem szocialista világgal szoros kapcsolatban lehet teremteni.“ A tapasztalatok mutatják, hogy a szlovák Irodalom mindmáig a nemzeti öntudatra ébredés folyamatából él, és hazai küldertésének nagyrészt eleget tesz. Most az á feladat, hogy a nemzetközi kritériumoknak is eleget tegyen. „Nem vagyunk különlegesek, egyenrangúak vagyunk, és azt akarjuk, hogy az irodalmunk is ilyen legyen“ — fejezi be idevágó fejtegetését Stevcek

Eugen Lobi: Dogmatizmus az ökonó“ raiai gondolkodásunkban című cikkének befejező része a közgazdaságtan szakkifejezéseinek használatáról tesz néhány érdekes megállapítást. Hangsúlyozza, hogy ezek a szakkifejezések ma sok ban más lényeget fednek, mint száz évvel ezelőtt. Marx idejében. Azóta alapvető változásokon ment át a termelés. Ha ezt figyelembe vesszük, sok tévedést kerülhetünk el Példaként ezzel kapcsolatban a munka termelékenysége fogalmának téves értelmezését említi. „1948-ban a viták során a Nemzetgazdasági Bizottságból néhány elvtárs azzal a megállapítással állott elő, hogy a munka termelékenysége iparukban négyszer magasabb, mint a mezőgazdaságban. Ebből azt a végkövetkeztetést vonták le, hogy hasznos lesz a mezőgazdaságból a munkaerőket átvonni az iparba Az egyes fejlett országokban szinte az egész világon megfigyelhető jelenség. hogy a mezőgazdasái munkaerők átvándorolnak az iparba Mindenütt harcolnak az ellen a jelenség ellen, de mi támogattuk, sőt sokszor kényszerítettük az embereket, hogy faluról az iparba menjenek. Természetesen a munkaerőhiány a mezőgazdaságban nem az egyetlen oka az ezen a területen mutatkozó nehézségeinknek, de a munkaerők erőszakos elvonása

s m 1 m — - —

a mezőgazdaságból mégis milliárdos károkat okozott. Az ok a munkatermelékenység fogalmának helytelen, dogmatikus értelmezése ... A munkatermelékenység fogalmát ugyanis kettős értelemben használjuk: .. . Először: A munkatermelékenység fogalma kifejezi, hogy az idő bizonyos egysége alatt hány terméket készít egy munkás... Itt a fogalmat statisztikai értelemben használjuk, és ennek rendkívül nagy a jelentősége minden nemzetgazdász számára. Másodszor: A munkatermelékenység fogalma kifejezi a munka effektivitását. Ebben az értelemben tehát ökonómiai kategória, amely a dolgozó fizikai munkájának effektivitását fejezi ki. Ennek viszont az aránya a technika fejlődésével, a munka szervezettségével, a nyersanyag minőségével stb. folyton csökken, habár a munkatermelékenység ugyanakkor állandóan emelkedik. Tehát a munka termelékenysége sok tényezőtől függ, s nem csupán a munkás munkájától, mint ahogy azt egyes dogmatikus közgazdászok képzelik.

A Kultúrny iivot 42. számában Ján

E* Bodnár tollából érdekes beszámolót olvashattunk a Mexikóban megtartott XIII. nemzetközi filozófus kongresszusról, amely Az ember problematikája és Korunk kritikája kérdésekkel foglalkozott. A filozófusok világnézetre való tekintet nélkül megállapították, hogy az ember problematikája korunk rendkívül komoly és figyelemre méltó kérdése. Ezzel kapcsolatban rengeteg bizonyítékot idéztek. A nyugati országok filozófusai a modern ember válságáról beszéltek, mert:

1. A tudomány, a technika és az ipar fejlődése a fejlett országokban az élet gyors megváltozását eredményezi, amelyhez az ember biológailag és pszichológiailag képtelen Igazodni. Ez komolyan befolyásolja az ember lelki egészségét, veszedelmesen emeli a lelki betegségek számát, öngyilkosságokat stb.

2. Különösen az utóbbi évszázadban az ember fokozott erővel munkálkodik a tudomány és technika fejlődésén, hogy megjavíthassa életkörülményeit, és alaposabban megismerhesse az élet titkait. Az atomenergia feltalálásával az emberiség megteremtette az önmaga megsemmisítésének reális lehetőségét. Mindmáig azonban nem létezik biztosíték e katasztrófa megakadályozására.

3. Az ember modern ipart teremtett, amely megváltoztatja a föld felszínét. A gépek és a gépi mechanizmusok kora azonban nagy veszedelemmé válik az ember életére: az ember maga is valamiféle gépi alkatrésszé lesz... Életéből eltűnik a szépség, spontán öröm, játékosság, meglepetés.

4. Az ember sok helyen komoly harcot vívott a tökéletesebb társadalmi szervezettségért, az emberibb szociális viszonyokért. És mégis: a társadalom igazgatásának rendszere és intézményei, amelyeknek az emberi fejlődés eredményeit kellene védeni, feltartóztathatatlanul öncélúakká, uraihatatlan mechanizmussá válnak.

Elmagányosulásra, elidegenedésre és hontalanságra hivatkozva a nyugati filozófusok a modern ember válságáról beszélnek. Habár a marxista filozófusok nagyon is érzik a. marxista filozófia fejlesztésének szükségét (ezen a téren rengeteg kárt pkozott a személyi kultuszl, az ember problématikáját azonban nem látják tragikusnak. Mitin szovjet filozófus kijelentette, hogy a marxizmus nem tagadja a lelki élet létezését, de állítja, hogy a lelki kategóriák alapja az objektív, anyagi lét.

ényegében ugyanezen kérdésekkel foglalkozik a Kultúrna tvorba hasábjain Radovan Richta Az „emberi tényezők“ kérdőjelei című cikkében. „Az anyagi világ önállósulása annál időszerűbb kérdés lett, mert most már nem csupán az ember által nem érintett természeti környezetről van sző, hanem az emberi munka anyagiasult hatalmáról is, az emberi társadalom erejéről, amely kiesett a társadalmi ellenőrzés alól, tehát nemcsak az ember számára idegen világról, hanem az elidegenült világról is. ..“ Az ember ugyanis felszabadult a természet rabsága alól, de önmaga alkotásainak rabja lett. A kapitalizmus az ember szerepét a munkaerő szerepére korlátozta, és kilátástalanul elmélyítette az „emberi tényezők“ és a technikai rendszer tényezői közt levő szakadékot. A kommunista forradalom azonban szabad utat nyit az anyagi civilizációnak, és ezzel szabaddá teszi az emberi erq kibontakozását. A tudományostechnikai forradalom szükségszerűen megköveteli az összes termelőerők fejlődését. A technikai jellegű termelési felszereléssel együtt alapjában változik meg az ember részvétele és munkájának jellege a termelésben. Az eddigi egyszerű munka elvont arculata komoly korlátokat jelentett. Mellette az ember nem élt, hanem csak keresett az életre, amely valahol a munka után kezdődött. A szocializmus azonban a munka társadalma. Itt a munka ökonőmiailag felszabadul a kizsákmányolás alól. Ez döntő lépést jelent a munka és a technika elidegenülésének leküzdésében. Egymagában azonban ez sem változtat a termelés anyagi arculatán, amelyből az elidegenedés ered, és vele a technika az ember ellensége lett. Marx és Engels a kommunista forradalom lényegének tartották, hogy megváltoztatták a munka társadalmi és életkörülményeit és így lehetőség nyílik a munka általános megváltoztatására, amely a társadalmi fejlődés központi kérdésévé válik.

A dolgozó tömegek évszázadokon keresztül a gyárakban csak mint a gépek kiszolgálói szerepeltek. Az elidegenedés azonban a modern ipari termelésben nem abban rejlik, hogy a termelés feltételeit elkülönítették az egyéntől, hanem hogy társadalmi termelőerőket hoztak létre a munka társadalma és a dolgozók uralma nélkül A technikával is úgy vagyunk, mint minden egyéb emberi művel A korlátolt technika akadályozza az embert. A hatalmas, minden irányú technika azonban szárnyakat ad neki. Ami ma a szocializmus talaján akadályoz bennünket az nem a túlfejlett technika hanem a technika gyöngesége, hiányossága. Ezzel végre eljutottunk a kommunista humanizmus anyagi alapjának kérdéséhez: a technika ugyanis egy bizonyos fokon kiszorítja az embert a termelésben az „emberi tényező“ szerepéből, és megteremti, sőt elkerülhetetlenné teszi az ember fejlődését Éppen ezért az az elképzelés hogy az ember életét, társaihoz való viszonyát átalakíthatjuk, emberibbé tehetjük a régi technika mellett, a jelenlegi munka megváltoztatása nélkül, csupán a munka utáni magánélet kultiválásával, a szórakozás átalakításával — ez az elképzelés a dogmatikus szocializmus kilátástalan illúziója. Marx erre vonatkozó fiatalkori megállapításai nem lázálmok, mint ahogy ezt a dogmatikusok nevezik Hiszen a szocializmus a munkához való viszonyon áll és bukik. Csakis ebben a társadalomban teremtődhet belső kapcsolat az ember és műve között. Ez teszi lehetővé, hogy a saját munkaterületén minden ember felfedezővé. feltalálóvá váliék. a tudomány úttörőjévé, a technika fejlesztőiévé és új emberi kapcsolatok kovácsolójává.

(szk)

10