A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-08-18 / 33. szám

TŰTH TIBOR:

Egy szemiélet s az utósematizmus ellen

(Folytatás a 9. oldalról)

A harmad virágzás első éveiben fiatal, kezdő íróink és elsősorban költőink fenntartás nélküli lelkesedése, lelkendezése őszinte, becsületes emberi magatartás volt: csorbái, hiányai, esztétikaiak

voltak, nem' pedig etikaiak. Magukévá tették a dogmatizmus hirdette téziseket, nem erkölcsi bátorság hiányából, hanem — és itt teljesen egy véleményt vallók Turczellal — egyszerűen azért, mert a szocializmus építésének, a nép fejlődésének zálogát látták bennük.

Hangsúlyozom, mindez a harmadvirágzás első szakaszára, az 1950—1955 évekre vonatkozik Hosszú évek hallgatása után végre megjelentek a szellemükben szocialista. nyelvükben magyar írások. Az olvasó — és végeredményben a kritikus is olvasó — örül annak, hogy végre magyarul szólhatunk, írhatunk, valamiféle szerető elfogódottságot és — elfogultságot érzett az Írásokkal és szerzőkkel szemben: szinte minden hibát, esetlenséget, szólamosságot kész volt megbocsátani egyszerűen azért, hogy — végre vannak. Kezdetben tehát a kritika elnéző volt. kész volt versnek tekinteni azt, ami szigorú mércével mérve nem volt vers, elbeszélésnek ami — nem is volt Irodalom. Igazságtalanok lennénk, ha ma utólag egész más helyzetben, ezt bűnéül rónánk fel Ám irodalmunkban később kialakult valamiféle furcsa és egészségtelen szolidaritás, az írásokról illett csak jót és más semmit írni, a kritikákat áthatotta a „kicsi, de a mienk“ hibákat bújtató. leplező szelleme. Világos, hogy ennek kárát látta az irodalom, kárát látták az írók, költők, akiknek fejlődése kényszerűn megrekedt, vagy legalábbis lelassult. Az irodalom állóvize 1955-ben kezdett végre hullámozni. Nem csupán Fábry figyelmeztető tanulmányára gondolok: akkorra már költőink maguk is rájöttek a „kevesebb verset“, több „költészetet“ parancsoló követelményére. Költészetünk első válságáról beszéltünk, a kizárólag vagy leginkább mennyiségi követelményre épülő irodalompolitika tanácstalanul állt a költők vívódásával szemben, hányán felvetették a kérdést: mit akartok tulajdonképpen? Megvan mindenetek, írháttok, publikálhattok — minek vívódtok? Nem hiányoztak a múltbeli költőnyomort idéző szemrehányások sem. Az irodalom és minden egyes író, költő önértékelésének, képességei, erői felmérésének vajűdásos időszaka kezdődött, és alighanem elöbb-utőbb tisztulásra, együttes és egyéni fokozott művészi igényességre vezetett volna.

Ezen a ponton irodalmunk — legalábbis a problémák, feladatok meglátását tekintve — szinte behozta már lemaradását, meg merte látni önnön gyarlóságait, mindenkiben felébredt a művészhez méltó becsvágy, az önmagával, az elérttel szembeni elégedetlenség. Ha ez a megindult folyamat természetesen és külső gátlő beavatkozás nélkül folytatódhatott volna, talán már évekkel ezelőtt odáig jutunk,

hogy senkinek se jutott volna eszébe, „egvfaita problémanemlátó szemlélet“ ellen hadakozni, hisz szemléletnek hiába keresnénk nyomát a mai írásokban. A fejlődést azonban, amely az irodalom, a művészet lényegéből* következett, érzéketlen, külső beavatkozások, rendszabályok szakították meg: az 1956. évi II. írőkongresszus után adminisztratív intézkedésekkel állították meg az irodalmi kibontakozás folyamatát, bénították meg azt a harcot, amelyet a művészi igényesség (elsősorban a művésznek önmagával szemben való igényesége) szült a korlátoltság, szemellenzők, intézményesített nézetek, vélemények, szemiélet ellen. Ezek az adminisztratív beavatkozások az egész csehszlovákiai irodalmat érintették: esztendőkre visszavetették művészi fejlődésében. Ám 1956 ősze után, amikor Magyarországon az ellenforradalmi erők nyíltan a szocializmus ellen támadtak, a csehszlovákiai magyar író fokozott bizalmatlansággal és elfogultsággal találta szemben magát. Ezt a légkört semmi sem indokolta, hisz íróink — a dél-szlovákiai magyar dolgozókkal együtt — élesen szembefordultak minden ellenforradalmi próbálkozással. Mégis tagadhatatlan tény, hogy ez a légkör, az irodalmunk ellen alkalmazott lelketlen, a személyi kultusz időszakát Idéző, bürokratikus és dogmatikus intézkedések, ha nem is kizárólag, de sokban okai annak, hogy ma, 1963-ban lényegében ott tartunk, hogy vitatkoznunk kell a problémátlan költészetről, a sematizmusról, a dogmatizmus tovább élő irodalmi vetületéről.

A vita részvevői szinte kivétel nélkül rámutattak ezekre a kártékony, a dogmatizmus légkörét tovább élteiő intézkedésekre; a legfelháborítóbb, hogy könyvkiadásunk gyakorlatában szinte alaptörvénynek számított, sőt talán még ma is számít, hogy a verseskötetekből lehetőleg kipreparáltak minden problémás költeményt, megcsonkították, sterilizálták költészetünket. Nem kívánok foglalkozni ezzel a kérdéssel; remélem, azok. akik kulturális politikánkat Irányítják, előbbutóbb belátják a lielyzet tarthatatlanságát, és gondoskodnak arról, hogy Csehszlovákiában a magyar író is olyan kiadási feltételeket találjon, mint a szlovák vagy cseh író.

Ám a dogmatikus, elfogult és bizalmatlan kulturális politika, a könyvkiadó packázásai, bürokratikus és dogmatikus módszerei, a főszerkesztők óvatossága, problémás írásoktól való irtózása csak egyik oka annak, hogy irodalmunkban tovább élt, és él a sematizmus. Az éremnek másik oldalát is meg kell vizsgálnunk, hogy végre világosan lássunk.

Sematikus, az „egyfajta szemléletet“ tükröző vers csak akkor láthat napvilágot, ha a költő megírja és közlésre átadja valamely szerkesztőségnek.

Dénes György írja hozzászólásában; „Honnan tudják, hogy nem írtunk (mármint problematikus verseket)? Irtunk bizony, csakhogy nem jelentek meg. Ki vállalta volna, mondjuk öt esztendővel ezelőtt egy problematikus vers megjelentetésének a felelősségét? Melyik lap főszerkesztője? Bizonyára nem maradt volna főszerkesztő a főszerkesztő, ha problematikus verseket tálalt volna az olvasóközönség élé ...“ Ezután „Az öregember keze“ című versének sorsáról ír, amelynek utolsó versszakát az Irodalmi Szemle főszerkesztőjének kívánságára át kellett dolgoznia, mert előfordult benne az „isten“ szó. Dénes tüstént le is vonja

a tanulságot: „Ne követeljünk bátorságot másoktól, ha magunk is félünk.“

Ügy hiszem. Dénes Györgynek e sorai sok mindent megvilágítanak, ipegmagyaráznak. A semmatízmus első időszakában kialakult egy bizonyos gyakorlat a költők és szerkesztők kölcsönös viszonyában. A szerkesztő számára jő pontot jelentett. ha olyan témákról közölt írásokat. amelyeket az illetékes tekintélyek időszerűnek, lekampányozandónak minősítettek. Természetesen kapva kapott minden ilyen versen, és hogy iavítsa saját jő pontjait, orrát fintorgatta. ha másféle témájú írásokat raktak elébe. (Emlékszem, 1952-ben került a kezembe Dénesnek „Jobbágybánat“ című Ady-reminiszcenciás verse. Megtetszett a vers. gratuláltam a költőnek. Ártatlanul kérdezte: Igazán jó vers lenne? Pedig le sem akarták közölni, mert nincs nenne traktor. (1956 után mindehhez hozzájárult az irtózás attól, hogy bármibe beleakadjunk, bármin fennakadjunk verseinkben. A szerkesztő kapva kapott az olyan verseken, amelyekbe senki sem köthetett bele. (Persze, megint csak a szerkesztők egy bizonyos része. Voltak mások is. hisz különben nem ülhetnénk ma itt. nem vitatkozhatnánk olyasmiről, ami végeredményben évek óta tartó differenciálódás eredménye.) A költő esetleg megpróbálkozott a szerkesztőségben problematikus versével, de amikor látta, hogy visszautasításra talál, írt olyan verset, amilyen a szerkesztő „kényes“ ízlésének megfelelt. Nem volt nehéz dolga — mesterségbelileg. Annyi azonban bizonyos, hogy erkölcsi bátorságról nem tett tanúságot. (Szerencsére nem minden költő tett így — ha mind így tett volna, költészetünk még ma is a sematizmus egy húr ián pendülne.) Ne vegye rossznéven Dénes György, de én megfordítanám a kérdését; Hogyan követelhet a költő erkölcsi bátorságot másoktól, ha maga a megalkuvás, a kompromisszum útjára lépett? Ha feladta saját művészi meggyőződését, és kész volt átdolgozni egy verset — nem azért, mert meggyőzték róla, hogy a vers utolsó versszaka rossz, hanem egyszerűen azért, mert előfordult, benne egy k özfőnév, amely nem tetszett a lap főszerkesztőjének?

Eszem ágába sem jut, hogy arra biztassam költőinket: egy jottányit se változtassanak többé azon, amit leírtak. Rendszerint maga a költő is előbb-utóbb rájön verseinek gyöngéire, és ilyenkor joggal változatát, javít rajtuk. Nálunk azonban — főleg a harmadvirágzás éveiben — olyasfajta szerkesztőségi gyakorlat alakult ki, hogy a szerkesztők úgy és ott változtattak a verseken, prózai írásműveken, ahogy kedvük tartotta, mintha szerző nem is léteznék, mintha valamiféle nyersanyag lenne a verse, amelyet kedvük szerint gyúrhatnak, esztergályozhatnak. A költő pedig mit tehetett? Vagy nagyon is tudatában volt saját művészi és műveltségi, marixsta gondolkodói kiforratlanságnak, és elhitette magával, hogy az ember, akire lám, felelős munkát bíztak, többet tud nála, beavatkozásai tehát csak használhatnak a versnek, vagy pedig megcsökönyösödött, tiltakozott a változtatások ellen, és az illető szerkesztőségbe több verset nem vitt. No és aztán ott volt a harmadik lehetőség:

14