A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-28 / 30. szám

Őszintén szólva az utóbbi hetekben, hó­napokban a hetilapok, folyóiratok hasáb­jain napvilágot látott vitacikkek gyakran idézték bennem Bábi szavait: „Nyüzsgünk és egy nap sarkunkra lép az óriási világ”. A vita ürügyén sokszor már annyira kétes értékű, meghökkentő és felszínes gondol­kodásra — át nem gondoltságra — valló nézetek követelnek teret a nap alatt, hogy az olvasó sznite zavarban van: vajon a vi­­tázók komolyan gondolják mindezt?!... Félreértés ne essék, nem a vitázó hajlan­dóságot kifogásolom, ez csak a nézetek kristályosodását eredményezi, s erre annál inkább is szükség van, mivel az emberek gondolkodásmódját nem lehet adminisztra­tív eszközökkel átalakítani. Inkább a kul­turális és irodalmi életünk gondolat- és ötletszegénységét felrovó hasonnemű meg­nyilatkozásait kifogásolnám. Mindenekelőtt a mindenáron való tagadás elvét, mely sokszor kísértetiesen hasonlít Goethe Faustjának Mefisztójára: Én vagyok az, aki tagadl S joggal, mert minden, mi teremtetett megérdemli, ha tönkre megy; jobb, ha nem teremtődik semmil Mondani sem kell, hogy az ilyen és ha­sonló szellemű megnyilatkozások — még a legjobb szándék mellett is — csak alá­támasztják a közmondásos „lovas nemzet a magyar” igazságát. Az örök kisértő eb­ben az esetben is a sokat emlegetett „ló” innenső vagy túlsó oldala! Valahogy szerencsésebb a helyzet a Hét hasábjain megindult költészeti vitával. Bár Tőzsér Árpád vitaindítója kissé pesszimisz­­tikus, — márpedig egy költő sosem lehet pesszimista! — az a tény azonban, hogy ez a vita irodalmunk eredményei és fogya­tékosságai felmérésére vállalkozott — kü­lönösen a hozzászólók jóvoltából — ma­gában is bíztató. Persze, nem arról van szó,’ mintha a vitaindító nélkülözné a jó­szándékú hozzászólást. Elsődleges célja éppen az újért, az új eredményekért való sorompóbaállás és állítás. Az Egy szem­lélet ellen meghirdetett harc azonban ma-Meghalt Bodo Uhse német író, a Sinn und Form című folyóirat főszerkesztője. Uhse a náci uralom alatt külföldön élt, régóta részt vett a munkásmozgalomban, az NDK nemzeti díjjal tüntette ki Hazafiak című regényéért. * * * Cserfalvi Eliz a Svájcban élő kiváló magyar hegedűművésznő nagy sikerrel mu­tatta be holland turnéján Farkas Ferenc Hegedű-zongora szonátját. Sienkiewicz „Quo vadis?” című regé­nyének filmváltozatát 50 évvel ezelőtt mu­tatták be. 1913-ban ez a némafilm óriási sikert aratott. Schneider Alfréd, a film­ben szereplő oroszlánok szelídítője most elmondotta, hogy annak idején bábukba húst raktak és azokat tépték szét a vad­állatok. A hatás óriási volt. Moziból kijö­­vet sokan sírtak a keresztényeken, akiket szétmarcangoltak az oroszlánok. Nemzetközi TV-filmfesztivált rendeznek szeptemberben az Egyesült Arab Köztársa­ságban. Az alexandriai fesztiválra az NDK nemcsak játékfilmeket, hanem dokumen­tum- és tudományos- és gyermekfílmeket is benevez. Merészebben az újért ga is „egy bizonyos szemléletet” tükröz, alapjában leegyszerűsítőt, a problémák lé­nyegét csak felszínesen tükröző nézetet. Ezért az új sikerekre buzdítás igénye is meglehetősen áttételes formában jelentke­zik. A probléma felvetés azonban ennek ellenére is indokolt, még akkor is, ha meg­késve is, de végeredményben igazolja — és bizonyos vonatkozásban újra mondja — Fábry Zoltán néhány évvel korábbi mély értelmű elemzését, gondolok itt a Harmad­virágzás és a Kevesebb verset, több köl­tészetet című írásokra. A korábbi hozzászólások — elsősorban Turczel Lajos, Csanda Sándor és Mács József vitacikkei — rámutattak a sema­tizmus társadalmi összefüggéseire s a mo­dernség egyes problémáira. Ezek az írások ugyanakkor azt is érzékeltették, hogy a dogmatizmus és a kultusz időszakának ká­ros megnyilvánulásai felett nem lehet csak vagdalózással, vásári hangulatkeltéssel napirendre térni. Ellenkezőleg: a higgadt ész és a józan értelem biztosíthatja első­sorban az elfogulatlan ítéletalkotást. Kétségtelenül igaz irodalmunk megké­­settségének, a valóság sokszor leszűkített tükrözésének vádja. S bár kimagasló si­kerekről nem szólhatunk, úgy érzem azonban a jelentős eredmények tudatosí­tásában néha mintha méltánytalanul jár­nánk el. Elsősorban vonatkozik ez Bábi és Gyurcsó költészetére, bár a sokat bí­rált sematikusok alkotásai között is talál­hat a kereső szem értékeket. Az ötvenes évek társadalmi és nemzeti felszabadulás érzéséből táplálkozó költészete kétségtelen pozitívumának számít az élethez való kö­­zelebbkerülés. A szocializmus kiteljesedé­sének kérdései és a társadalmi elnyoma­tás alól felszabadult ember ekkori költé­szetünk központi témája. Bár formailag sokszor kiforratlan, mondanivalójában nem egyszer botladozó ez a hangvétel, mégis — ha leszűkítve is — minőségi változás! A társadalmi igények és tervek megfogal­mazását rohamos gyorsasággal követte a felismerés: a beteljesedés rajtam is, rajtunk is múlik. S a hibák, mulasz­tások ellenére ez a hit és meggyőződés ma is éltető erőforrás; az utóbbi évek je­lentős hozadéka e téren talán éppen az: megtanultuk s naponta újra tanuljuk, ho­gyan lehet a jót jobban csinálni. A kommunista gondolkodás, aktív állás­­foglalás és mozgósítás ténye is i— mégha a leegyszerűsítés, elnagyoltság vagy a va­lóság megszégyenítése árán is — éppen ebből a rajtam, rajtunk is múlik felismeréséből fakadt. S bár kétségtelenül károsan hatott irodalmunk fejlődésére, ki­bontakozására a dogmatizmus időszaka, a bizalmatlanság és sokszor alaptalan vá­daskodás egészségtelen légköre, azonban a Turczel említette tehetség kérdése is nyomós érvként esik latba. Bár kétségte­len hogy tehetségtelen vagy középszerű költők mindig voltak és lesznek, az azon­ban aligha menti költőinket, hogy még ma is, nem egyszer találkozunk száraz, unal­mas versekkel, mégpedig jobb sorsra ér­demes alkotóktól. A modorosság, zavaros képek s a banalitás veszélye még ma is kisért. S ha elismerjük, hogy ennek — a tehetség mellett — az élettel, a kor em­berével, nagy problémáival való kapcsolat hiánya vagy a nagy erőfeszítést és önfel­áldozást kívánó alkotó munka iránti fe­lelősség hiánya az elsődleges oka, ezzel egyben alátámasztjuk lljicsov megállapítá­sát: „A művész igazi bátorsága nem abban áll, hogy feltár tényeket, kiagyal és lefest szörnyűségeket és fogyatékosságokat, ha­nem abban, hogy hazafi módjára foglal állást, következetesen és megalkuvás nél­kül küzd a kommunista eszmékért.” Ha figyelemmel kísérjük a cseh, szlovák vagy szovjet lírát, nemcsak ennek igazo­lását találjuk, hanem a költészetnek azt az új — ha ugyan lehet újnak mondani — tendenciáját is, amelyben a múlt és a je­lenről a jelen és a jövőre helyeződik át a hangsúly. Felfedezik a reális, a megszo­kott, a hétköznapi dolgok szépségét, s azo­kat a banalitás veszélye nélkül szimbólum­má növelik. Ugyanakkor — követésre méltó példaként — tért hódít — a köl­tészet tisztéhez híven — a jövőről szóló, azt megéneklő lelkes (nem lelkendezőJ) nagy víziók költészete is. A _ művészi tükrözésről szólva sokszor szó esik a forma és a tartalom kérdéséről, valamint az érthető és kevésbé érthető versekről. A „Múlta licent stultis, pictori­­bus atque poetis” — a költőknek sok min­dent szabad mondaniuk elv, valamint az a tény, hogy a költői alkotás folyamata szétfeszíti az ésszerű gondolkodás logikai sémáit, részben felment ugyan, azonban a legkevésbé sem igazolja .a rossz és teljes­séggel érthetetlen verseket. Ez nem jelenti persze azt, — és éppen a képrendszerbe foglalt tartalomnál fogva nem jelentheti —, hogy egy versnek mindenki számára érthetőnek kell lennie. Kétségtelen azon­ban az is, hogy a költői reflexiók, kötetlen asszociációk is egy bizonyos fajta gondol­kodásmódhoz igazodnak, S ezt a gondolko­dásmódot a költészet rajongói — a jó versek esetében — követni is képesek. A kifejezési módok sokfélesége és a mű­faji sokrétűsége ellenére a vers értékét azonban mégis csak az szabja meg, milyen mértékben képes értelmezni a világot. (Ez jelenti a pártosságot is!) E téren fontos hangsúlyozni, hogy a legkiemelkedőbb költők hangja is csak halk visszhangot talál, ha mellőzi az adott történelmi hely­zetet. S ennek kapcsán — Turczel meg­állapítását szélesítve — azt is mondhatjuk: a költői siker a tehetség függvénye; azé a képességé, mellyel képes magáénak val­lani a korszellemet s felfogni és érzéke­nyen reagálni kora jelzéseire. Az új eszmék és érzések megszólaltatá­sának igénye tartalomban és formában is újításra kötelezi a költőt. A korszerűség igénye — elsődlegesen a tartalomban, s kölcsönhatásban a formával — nem je­lentheti azonban valamely „divat” káno­nát, abszolutizálását. A hagyományos és modern formáknak egyaránt létjogosult­ságuk van, s „x” vagy „y” vers nem ter­mészeténél vagy műfajánál fogva rekesz­­tődik ki a költészet vérkeringéséből, ha­nem művészietlensége, a korhoz való nem­tartozása miatt. S az ötvenes évek költé­szetét is ezen elvek szerint kellene ele­mezni. A Hétben folyó vita, az elmúlt évek mu­lasztásain okulva, éppen a jó és jobb versekért kel síkra. Ezt a célt sugallja Tczsér vitaindítója, s ennek érdekében ha­dakozik a közömbös, szenvedélytelen, fe­lületen mozgó, tartalmatlan vagy hazug versek ellen. S a hetek óta gyűrűző vita jelentőségét talán azzal is mérhetjük, si­került szembenézni magunkkal: kik va­gyunk, hová tartunk. Nem elég azonban költészetünk gyermekbetegségeit felfedez­ni, arra is szükség lesz, hogy az igényes­ség elve érvényesítése mellett az erők gyesítésével, minden alkotásra kész és al­­almas erő összefogásával vigyük előbbre öltészetünk, s ezzel irodalmunk ügyét is. E téren a hozzáértő, figyelmes és bátor zavú szerkesztés is — könyvkiadóban és jségokban egyaránt — az ügy javát szól­alhatná. FONOD ZOLTÁN 15

Next

/
Thumbnails
Contents