A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-07-28 / 30. szám

FANUS NEAGU DÉLI ÁLOM Folytatás az előző számból Amikor elengedte, Maria némán, hosz­­szan a szemébe nézett, s utána, még egy­re némán, vállára vette a sarlót, és elin­dult a tanya felé, Horia pedig felfelé az úton, Boziának. A padláson megreccsent egy gerenda, s a lány összerezzent.' Későre járt, le­szállt az éj, anyja is régésrég bevonult a házba. Felállt, s folyton fülelve, leeresz­kedett a létrán. Csend volt, csak az or­szágút felöl hallatszott egy szekér zör­gése. ★ Elindult a kert alja felé, a Calmatuihoz, s az ezüstös holdfényben fürdő meggy­fák alatt ott találta Mohreanut, féloldalt a fűre heveredve. Kerékpárja ott feküdt ledöntve mellette. — Jó, hogy nem előbb jöttél — fogadta a lányt, miközben leteritett kabátjára ül­tette. — Alig tudtam Leó pópától megsza­badulni. Köhögésével küszködve sétálga­tott az udvarában, meglátott, és idejött. — „Instruktor elvtárs, kezdte rá, amúgy távolról már ismerem, és szeretnék va­lamit mondani magának.“ — „Mondja el Leó bátyám, — a valódi nevét nem tu­dom — szívesen meghallgatom.“ — „Hall­gasson rám, és legyen szíves, ne járjon ezután a melegben födetlen fővel, aho­gyan látom, szokása, mert egyszer úgy el­indul az orra vére, hogy összeesik, mint a kerge birka. Nem tréfadolog ám. Én már megértem ilyesmit.“ — Hagyd most Leó pópát, Horia — kér­lelte a leány. Csupasz talpa átfázott a hi­deg földtől; felállt. — Ma este úgy érzem magam Horia, hogy legszívesebben bo­lond módjára kifutnék a világból. Mohreanut nyugtalanították a leány szavai, s ő is feltápászkodott. — Mi van veled, Maria? Miket be­szélsz? — Ö, ha tudnád, mi volt nálunk a va­csoránál! Micsoda jelenet! Horia! — sut­togta —, apám azt akarja, menjek fele­ségül a boziai Torna Hanu Lus fiához. Én pedig nem akarok Lus felesége lenni, csak téged szeretlek, Horia, és mikor ezt megmondtam apámnak, úgy nekem szö­kött, mint egy farkas. Magam sem tudom, hogy úsztam még épp bőrrel. Mohreanu érezte, hogy a vér elhagyja a szívét, és a halántékába meg a fülébe száll. A lélegzete is elakadt, mintha gyo­morszájon ütötték volna. Nyakán és hom­lokán hideg verejtékcseppek gyöngyöz­tek. — Ne félj — szólt —, majd eljössz ha­zulról. Erővel nem adhat férjhez. — De igen, Horia, férjhez adhat, mert anyám is az ő pártján van. Mi anyámmal nagyon szegények voltunk, apám pedig azt mondja, nekem adja hozományul a brailai házat, és ez még inkább megzavar­ta anyámat. — A fájdalom egészen össze­törte, csak úgy remegett a zokogástól. — Mi lesz velem, Horia, mi lesz velem? — tört ki majdnem önkívületben a lány, és kétségbeesetten a férfiba kapaszkodott. Arcára és szemébe már-már természetel­lenes sóvárgás ült ki, s látszott rajta, egyedül Mohreanutól várja megváltását. A fiatalember, tenyerébe fogta a leány arcát, letörölte a könnyeit, s haját simo­gatva vígasztalt. A mező fűszálai hajla­doztak a Calmatui felől fújdogáló szellő­től, a hatalmas nyárfákkal szegett berek felől furcsán huhogott a bagoly. Valahol a távolban kékes villámlás cikkázott át az égbolton. Maria hallotta a férfi hang­ját — te csak az anyém leszel, Maria —, és valami megnyugtató, fehér fény eresz­kedett a lelkére. — Vigyél el innen. Horia, vigyél oda, ahová te akarod. — Nem — ellenkezett Mohreanu —, most nem. Előbb beszélni akarok Trifan bátyával. Az emberek sok mindent nem értenek meg, és én nem akarok ürügyet adni a szóbeszédre. ^ — De apám hallani se akar másról, csak Lusről. Csak róla. És Lus holnap el­jön, hogy megüljük az aljegyzést. — Akkor elmegyek Hanuhoz, és nem jő holnap semmiféle Lus. Maria kibontakozott a férfi karjából, és leheveredett a fűbe az ösvény mentén. Fekete, felhős volt fölötte az ég. Olyan repcetábla-formája van, gondolta magában a lány. Mohreanu odavitte a kabátját, és reáte­­rítetie. — Horia — suttogta szemlesütve a lány —, tégy asszonyoddá. Itt. A férfi egész testét különös borzongás járta át. — A feleséged akarok lenni — Ismé­telte Maria. Késő éjfél tájban váltak el egymástól. Maria hosszan nézte, hogyap távolodik Ho­ria biciklijén a bozai úton, az éjszakában s amikor elnyelte a kékes homály, vissza­tért a szénapadlásra. „Uramisten, gondolta, ha tudná apám, mit tettem, kicserezné a bőrömet, és be­zárna a föld alá.“ A hold a kert akácfái alá ereszkedett, s bekandikált a szénapadlás nyílásán. Ma­ria kimerültén fordította fejét a tetőzetet tartó oszlopgerendák felé. Hántott kérgű gerendákba vert ócska szögekről kötelek, összetekeredett drótcsomők csüngtek alá, két nagy kampó, amivel a kútba merült vedret halásszák ki, félig rothadt szíj­darabok, csomó rozsdás zabla és kulcs és még sok mindenféle ócska lom. „Ugyan miért gyűjtöttek ennyi mindent ide?“ kérdezte magában a lány... Lent­ről, az istállóból egérrágcsálás hallatszott. Maria hamarosan elaludt, és már nem volt mitől félnie. Másnap későn, épp a reggeli idő előtt ébredt fel, és anyját, aki a hajnalcsillag­gal kelt, a konyhában találta. Az asszony a küszöbre kucorodva, késsel a palacsin­tasütő serpenyőt vakargatta. A kemencén egy lábasban, zsírban és olajban, ketté­szelt liba sercegett. Tasica ezen kívül egy fazék zellerrel ízesített csorbát főzött. Mindent egyedül csinált. Horogan látva, hogy mennyi a dolga, oda akarta hívni Mariát, de Tasica nem engedte. — Egyszer van az embernek eljegyzése az életben, hadd aludja ki magát ked­vére. Lehet, hogy a férje nem nagyon fogja a tenyerén hordozni. — Tökkelütött buta vagy — felelte Mo­rogan. — Tán abból a fajtából való, ame­lyik, tudom is én, tízszer eljegyzi magát. Te talán nem voltál kétszer is meny­asszony? — Isten őrizz, hogy úgy járjon, mint én. Maria a kútnál megmosakodott, majd bement reggelizni. „Mennyi“ csodál­kozott el, és a gondolatra, hogy mind­ez hiába, mert Torna Hanu meg Lus amúgysem jön el, hiszen Horia tudja, ho­gyan értesse meg velük azt, amin már nem lehet változtatni, nevetésben tört ki. Úgy nevezett, ahogyan olyankor nevetünk, amikor valakit be akarunk ugratni, és az illető nagy bárgyún, mit sem tudva, egyenest a csapdába sétál. Tasica is felvidult. „Na ugye, drágasá­gom — dicsérte a lányát —, tudtam én, hogy tegnap esti elkeseredésed csak amo­lyan szeszély volt.“ Kívülről nehéz, kemény léptek zaja hal­latszolt, majd tüstént uána a pocakos, ve­rejtéktől csuromvíz Morogan jelent meg a küszöbön. — Ez az átkozott napsütés mindent tönkretesz — dohogott. — Nem lehet ki­bírni, a hőség minden felperzsel. Aá! — fordította másra a szót, amikor Mariát meglátta — áh felkeltünk? Eredj be, fé­­sülködj meg, és végy fel más ruhát. Ab­ban a rongyban, ami rajtad van, csúfabb vagy a madárijesztőnél. — Ha magának úgy tetszik, megyek, és átöltözöm — szólt a leány. — Tetszik, nem tetszik, azt tedd, amit mondtam — ripakodott rá mérgesen Mo­rogan. A leány eltűnt a házban, Morogan meg kiment a kapuba, hogy a Bozia felé vezető utat kémlelje, amelynek hosszában vala­mi csoda folytán a szél örvénylése por­­fürtöket bodorított. Ügy rémlett neki, mintha a távolból szekérzörgést hallana. Nem tévedett. Röviddel ezután a bükköny­vetések közti mesgyénél, az útkanyarban feltűnt Torna Hanu szekere, s rúdjai közt egy ló ügetett. — Jön a csirkefogó, hogy is nem törte ki a nyakát, szitkozódott magában Moro­gan. Viszi az ördög a házacskámat, viszi. Félrehúzta a nagykapun a reteszt, s oda­­kiáltoti Tasicának, hogy zárja be a kutyát az istállóba, mert jön a drágalátos Lus, és a kutya még megtépi a nadrágját. Maria is meghallotta Morogan szavait; éppen akkor termett az ablaknál, amikor Torna belépett a kertbe, és rizsszalma­­kalapját lengetve köszöntötte a házigaz­dákat. Szaggatás nyilallott át Maria ha­lántékán, s zokogva az ágyra roskadt, mert szinte bizonyos volt benne, hogy Horia, miután kedvét töltötte vele, el­hagyta. és átengedte Lusnak. Odalent közben kifogták a lovat, fékre kötötték* és mind odagyűltek beszélgetni az akác alatti asztal köré. Lus kissé tá­volabb, a lóca végére ült, és mindenfelé nézelődött, azt várva, hogy megjelenjék valamerről Maria. Csak tizenkilenc éves volt. de derék legénynek Ígérkezett, máris akkorára nőtt, mint az apja. Válla Izmos, karja hosszú. Nyers, még éretlen felső­ajka alól kilátszott kisalakú, fehér fog­sora. Homlokába lógó, szökés haja betyá­­ros külsőt kölcsönzött neki; hosszúkás, nagy, szürke szeme elég barátságossá tet­te tekintetét. — Mit keresgélsz, Lus fiam? — ösztö­kélte Torna, miközben nagy ravaszul a többire nézett. — Talán nincs is itthon, akire vársz. — De itthon van ám — válaszolta csú­­fondárosan Morogan —, ott van a ház mögött. Ott táncol, ugrabugrál féllábon. Álljatok fel, és énekeljétek csak el a gyermekdalt: Gerle, gerle, jer elő, itt a bűvös csontvelő — majd meglátjátok, itt terem. — Trifan! — szólt rosszalóan az urára Tasica — Mi baj? — kérdezte az. Azt hiszed, megneheztelnek a vendégek? Attól ne félj. Eredj, hívd ide a lányodat és terítsétek meg az asztalt, de gyorsan, mert olyan éhes vagyok, hogy majd megveszek. 12 *

Next

/
Thumbnails
Contents