A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-22 / 51. szám
Irodalmunkra jő hírrel Köszönt az új esztendő: az írószövetség magyar lapja az Irodalmi Szemle január elsejétől havonaént jelenik meg Lehet, hogy a folyóiraton és Könyvek mai áradatában sokaknak ez fel sem tűnik majd. Számunkra, irodalmunk és egész kultúránk számára mégis létfontosságú tény. Nehéz szülés volt ez a havilap. Évekig köröztek, Keringtek a kérvények és beadványok, eredménytelenül. A válasz, jőakaratú elutasítás volt: „nincs még itt az ideje" vagy „erre nem érett meg a helyzet, mondták restelkedve az illetékesek. VartutiK. türelmetlenül vártunk és hevesen magyaráztuk a helyzet tarthatatlanságát Két vagy bárom éven át az Írószövetség összejövetelein egyebet sem tettünk, mint bizonygattuk egymásnak az irodalmi lap szükségét. Egymás szájából kapdostuk a szót és a kővetkező hozzászóló mái egy hőfokkal szenvedélyesebben mondta a magáét. Sajnos, sokáig ezt csak magunknak mondtuk és bizonygattuk. Ötvenhetes vitáink már hasonlítottak egy szavalókórus próbáiéhoz, ahol minden alkalommal ugyanazt a négy versszakot ismétlik a tagok. Végre aztán megértésre találtunk. A pári KB-nak elnöksége ezerkilencszázötvenhét nyarán jóváhagyta a magyar irodalmi lap negyedévenkénti megjelenését. Havuapot Kértünk, s lett belőle egy időszakos almanach. Az elvtársak azt mondták. várjunk, ne siessük el, ha bírjuk, majd menetközben változtatunk a lap periodicitásán" Ha nem is azt kaptuk, amit kértünk, mégis csak megindulhattunk, volt mibe belekapaszkodni Ez már lehetőség volt, ha halkan is mondtuk, így volt: irodalmunk önálló fórumhoz jutott. A Szemle megjelenésével véget ért egy leneteiieii és abszurd helyzet, a kiszolgáltatottság, a sarokba szoritottság, a napi publicisztikai terveknek történt alárendeltség állapota. Kezünkben volt a lap engedélye, de lyukas fillérünk sem volt, amivel elkezdhettük volna a szerkesztést. Se pénz, se papír. se nyomda sem szerkesztőség Nesze semmi, fogd meg jól. Közel egy évig kilincseltünk: egyszerűen senki sem akarta vállalni a kiadásunkat Végre a Csemadok segített valamiképp összekapart félszázezer koronát, amiből ötvennyolc második felében megjelenhetett az Irodalmi Szemle. |y|a már elfelejtettük a szülés fájdalmait. Az óvatosságra intő, a sajnálkozó, a kárörvendő avagy az üres taná-' csókát osztogató tekintetek és ábrázatok lassan kihullanak az emlékezetből. Jelenleg nem is ez a fontos, csupán azért utaltam a kezdet körülményeire, hogy olvasó és iró egyaránt tudja: nehezen, valósággal a tíz körmünkkel vájtuk ki, teremtettük meg a magyar Irodalmi fórum megjelenésének lehetőségét. S ha mégis érdemes és szükséges ezt felidézni, csupán a tanulság kedvéért teszem azt. Ez pedig Így Ullepedett le Jó néhányunkban: az irodalmi, a szellemi feltörekvés leghatékonyabb útja, az aktivitás. Az aktív cselekvés, a mozgás, a felzárkózni akarás: legyen az emberfiának véleménye a dolgokról, az emberekről, az élet körülményeiről. Merjen szólni és elhatározásokra vállalkozni még akkor is, ha kockáztatnia kell. Nemzetiségi kultúránk eddigi léte azt igazolja, hogy a lépés tartásához a nemzeti kultúrák értékeivel azonos szellemi értékek létrehozásához nagyobb fokú aktivitást kell kifejtenünk. Hatévig vártunk, míg havilappá alakulhattunk. Kezünkben van egy fórum, ami aránytalanul nagyobb lehetőségeket rejt és fg/s?//ssge//e£/e/Le sí • • KÖZÖS GOND kínál, mint a Szemle eddigi Kéthavonkénti vözetéből a szó legjobb értelmében eurómegjelenése. pai érvényű munkásságot teremtett“ Lehetőség és egyben gond is. Volt egy öreg irodálomtanárom, aki csak addig kisérte figyelemmel kéziratainak útját, mig az nyomdafestéket látott. Űrömének végállomása a nyomtatott betű volL Olvasták, nem olvasták, nem érdekelte. Nem járt, nem kutatott az olvasók véleménye után. Nem mondom kényelmes, de számunkra ez tiltott út és utánozhatatlan példa. ♦ ... . .' j-A sok tucatnyi szerkesztőségi értekezlet valamelyikén azt fejtegette egy fürge eszű újságíró, hogy különbséget kell tennünk az újságok és folyóiratok előfizetői és olvasói között Elgondolkodtató megállapítás: manapság lépten-nyomon tapasztalhatjuk, hogy sokan beszélnek az irodalomról, szívesen lapozgatnak regényekben vagy folyóiratokban Is, de annál kevesebben olvasnak. Lassan már kategorizálni is lehet, mely szerint van: előfizető „olvasó", lapozgató „olvasó“ és olvasó olvasó. jelenleg én úgy érzem: gondunk az irodalom fejlődése és fejlesztése, de éppúgy gondunk az olvasó, illetve a müvek olva sottsága is. Ülünk a szerkesztőségi asztal mellett és nap mint nap tanakodunk. Tucatnyi kérdést vet fel a beszélgetés: Hogyan használjuk ki maximálisan lehetőségeinket? Hogyan kapcsolódjunk bele a szomszédos irodalmak áramlásaiba? Hogyan válhatunk figyelembe vett Kulturális és politikai tényezővé? Mi a szerepünk, a posztunk? Mivel járulhatunk hozzá szellemi életünk vidékiességének, provincializmusának a leküzdéséhez? Kihez forduljunk, kihez szóljunk előbb, íróhoz, vagy olvasóhoz? érdések, kételyek. A csehszlovákiai magyar írás évtizedes nyomasztó gondja, az olvasottság, illetve a visszhangtalanság. Fábry Zoltán Harmadvirágzás című tanulmánykötetéről Illyés Gyula töb bek között ezeket'írja: „Legutóbbi könyve nem közönséges hatású. Ránk pirít, meg szégyenit. Vagyis az író megint feladatot, harcot vállal. Olvasói, anyanyelvi területünk egyik jelentős — valamikor Kazin czy, Bacsányl vezette — fertályáról ad képet. Ez előtt nem azért sütjük le szemünk, mert amit ábrázolt fáj, fájdalmas Azért, mert nem gondoltunk rá: mert rossz pásztorai voltunk testvéreinknek: meri magunkba engedtük a mulasztást, megfeledkeztünk a feladatunkról. Az íróiról, az emberiről“. Elismerő s egyben önbírálatnak is beillő szavak. Tisztelettel és megbecsüléssel szól Fábry Zoltán fent említett művéről JuraJ Spitzer szlovák kritikus is: „Monográfiát kellene írnom róla, mert különleges jelenség: emberi és irodalmi magatartására egyaránt illik a jelző — hősies. Műve nélkülözhetetlen két nép számára is, a csehszlovák és a magyar kultúra öt-KÉ jólesik olvasni ezeket a sorokat. Azonban ennek ellenére is felerősödik bennem a kártvallottság érzése. Egy postára adott ajánlott lévé) tűnik elém A borítékon pontosan olvasható a címzett és a feladó neve, a levelet mégsem kézbesíthetik. „Nem nekem szól“ — mondják a postásnak, aztán megindul a körforgás. Hivatalok, Intézmények elmét firkantják a borítékra, vonatkozik a levél határon túlra és onnan vissza. Aztán elfektetik Majd nagysokára, hosszas kálvária után mégis csak átveszik és elolvassák A fentebb idézett megnyilatkozások arról tanúskodnak, hogy ha lassan is, változik a helyzet Ezek biztató jelek. A kétely, a kérdés azonban továbbra is kísért: Van e súlya, látszatja visszhangja az író szavának Itthon és országhatáron túl? Persze ez tőlünk Is függ, de nemcsak tőlünk. Az iró — olvasó találkozók többek között arra is figyelmeztetnek, hogy kicsiny az eredeti művek olvasottsága. Az ilyen öszszejövetelek — tisztelet a kivételnek, nagy.* jából így zajlanak le: látványos bemutatkozás, hangzatos ünnepi beszéd, aztán az író magánszáma következik. Magáról és művéről beszél. Utána kérdések: tétova, tájékozatlan általános kérdéseket tesznek fel. Az író-szereplő végül Is türelmetlenül kitör magából és indulatosan számonkérl a jelenlévők olvasmányait. Az eredményen meglepődik: egyáltalán vagy csak nagyon kevesen olvasták művét lró és olvasó viszonya, .a mű és olvasottság viszonya, bonyolult kérdés. Bonyolult és egyben idegesítően időszerű kérdés lett ez. Más irodalmakban jókora tervszerűen irányított apparátus fáradozik azon, hogy tájékoztassa. Irányítsa az olvasókat. Kikérik az olvasók százainak véleményét, statisztikát készítenek az olvasott és népszerű könyvekről, szóval „fogják“ az olvasó kezét. Próbáltuk mi már valaha az olvasó szemével nézni irodalmunkat? Egyáltalán van e áttekintésünk arról, hogy milyen irodalmi terméket „fogyasztanak“ a csehszlovákiai magyar dolgozók? És ami a legfontosabb: azok az emberek akik elé odaállunk könyveinkkel, érzik ennek az irodalomnak a támogatását? Kiálltunk e mellettük gondjaikban és vergődéseikben? Iró és olvasó kölcsönös adósai egymásnak. E fanyar szavakat fogadja úgy a ’kedves olvasó, mint az adósságtörlesztés első filléreit Irodalmi havilapot kezdünk szerkeszteni, ami néhány hét múlva asztalára kerül. Támogatását kérjük Közöny, közömbösség helyett megértést és segítséget várunk. Lapunk fogadtatása az olvasó részéről nekünk iS erőt és bátorítást ad. Az irodalmi havilap lehetőség és egyben gond is. Kérjük osztozzon velünk e nemes gond viselésében. DOBOS LÁSZLÓ
