A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-12-15 / 50. szám

JH i az a modem ,?... — ApuI — állt elém az egyik este ki Jeneedikes fiam — magyarázd meg, ml az a modern?!... Mi az a modern vers, festmény, szobor, színpad és dráma? S ml szükség oan arra, hogy valami modern legyen? Talán mondanom sem kell, hogy bizo­nyos szempontból apai tekintélyem füg gött a választól. Tudom, a főidón minden múlandó, sőt azt is tudom, hogy tizennégy éves fiam előtt most nem szenvedhet csorbát a tekintélyem. — Az a modern — feleltem gyöngyöző homlokkal —, ami formában és tartalom­ban a legrövidebb út az ihlettől a műélve­zőig. A modern mű, ha alkotófához hason ló műveltséggel és azonos belső intelli­genciával rendelkező egyénre lel, hatás ban legcélszerűbbnek bizonyult a régi Ismert és megunt formákkal szemben. Ér­ted? — Nem egészen. Magyarázd meg alapo sabban! Talán példákkal, elemző módon. — Az nem olyan egyszerű, fiam — oá faszoltam taktikusan. — Most nem érek rá. De ha vársz holnap estig, akkor a kí­vánt módon szolgálok majd magyarázattal. Az ígéret súlyos kötelezettségi Ezt fiam Is tudja, így hát némileg megnyugodva aludni ment. Nekem meg, amikor lefekűd tem, egyre az döngette agyamat, hogy: „Magyarázd megI... Magyarázd meg!.. Mi az a modem?“ Birtokomban lévő ösz­­szes erre vonatkozó Ismereteimet felsora koztattam. Fölültem jegyzetelni, hldegle lést és fejfájást kaptam, majd forróság Öntött el. Eloltottam a lámpát, nyitott szemmel hosszasan a sötét plafonra me­redtem. Fülemben érthető és érthetetlen hangok kavarogtak. Hasonló érzésem tá madt vizuális téren is. Embert fogalmak szerinti szimmetriát nélkülöző lények közé kerültem. Egyesek oésztjösló, mások barátságos hangokat hallatva közeledtek felém. Az az érzésem támadt, hogy lapos fülem klhegyesedett és valószínütlenül hosszúra nyúlt. „Sza­márhoz hasonlíthatok“ — gondoltam és elneoettem magam. A nevetéstől önbtzal mat kaptam és a furcsa lények egyszeri ben emberekké változtak. Hangjuk Is ért­hetővé vált. — Mit kívánsz tudni, Laposfülű? — ha­jolt felém egy nyurga fiú. Költőnek néz tem, hát így válaszoltam: — Először Is, szeretném tudni, mt a modern vers lényege célfa és egyáltalán: milyen a modern vers? — A legtipikusabb példányokból szava­lok egyet — csetttntett nyelvével és máris szavalt. Ha lói emlékszem „A nagy hábo­rú“ volt a vers címe. Érteni ugyan nem igen értettem, de azt megállapítottam, hogy nagyon sok hangutánzó szó fordult 'elő benne. r — Nos, milyen a hatás — kérdezte a IcOltö. — Mint amikor bomba robban, vér csur­­ran és gytlok tombol. Keserves érzésem támadt — vallottam be. Líthatl Ha ezek után mégegyszer felolvas­nám a verset, megéreznéd benne azt, amit a költő érzett, amikor megírta? ... — Talán — feleltem. — Ez már valami — bólintott és el­tűnt ... — Ez meg mtcsoda?l — bámultam a költő helyére lépő emberre, aki inkább tervrajzhoz, mint festményhez hasonlító képet tartott a kezében. — Ez a „Nagy Béke“ — felelte a festő. — Ha elfogadjuk költő kollégánk magya­rázatát, hogy a háború az értelem fel­bomlása, akkor a béke kizárólag csak a tökéletes összhangot, illetve összehangolt­ságot tartalmazhatja. A világmindenségben nem találsz egy tenyérnyi helyet, ahol örökös törvényszerűség ne létezne. A rend, a precizitás, a körforgás, a célszerű átala­kulás mind a legpontosabb mérnöki mun­ka. En legalább is az Ihlet Idején így lá­tom. Szimmetria és összehangoltság, ezek a béke legkifejezőbb jellemzői. Festmé­nyemen, amint látod, mindent elhagytam, ami a szemlélők figyelmét más irányba terhelhetné. A szabályos körök, kúpok és egyéb idomok, az én kifejezőim a festé­szetben. A nap, a hold, a csillagok vajon nem szabályosan gömbölyűek? ... Vagy itt a földön a fák lombja nem látszik-e bizonyos távolságról gömbölyűnek vagy kúp alakúnak, egyszóval szabályosnak? Eljutottunk tehát odáig, hogy bizonyos értelmi távolságot, felemelkedést kell el­érnünk, hogy kubista módon lássuk, szem­léljük a való dolgok műben való megfo­galmazását. Van valami ellenvetésed?!... — Igen — rebegtem halkan —, nekem ugyanis a közelrejutás az elvem. En nem eltávolodni, hanem mélyrehatóiul szere­tek. Egyébként a festészetben a színhatást sem vetem meg. — Úgy látom, a minimális fogékonyság Is hiányzik belőled! — dorongolt le in­dulatosan. — Ha nem így lenne, akkor megértetted volna, hogy mélyre hatolva is ugyanazt találod meg, amit eltávolod­va. A részekre bontható anyag legpará­­nyabbika, az atom Is gömb alakú. Vagyis épp olyan szabályos, mint a bolygók vagy a naprendszerek útja. Befelé fordulva te­hát ugyanazt az utat teszed meg, mint ki­felé a végtelenbe szabadulva. Mindenütt rend, szabály, párhuzam, vonalak, körök: az én kublzmusom, az én művészetem. Ami a színhatást illeti, te * úgy látom színes fényképet akarsz és nem festményt A műben az alkotóláz szenvedélyének kell tömörülnie. Csak annak és semmi másnak Feleslegesek a tartalom nélküli körítések. A színeket relative értékeljük. Ami neked zöld és kellemes, lehet hogy a színvak előtt kéknek látszik, és benne a tiedtől el­térő hatást vált kt. Ha felbontjuk a fehér színt, sok színt találunk benne. Általános megértésre törekedve, elhagyom hát a szí­nekkel való mesterkedést, vagyis mindegy nek tartom, hogy hova milyen színt hasz­nálok. Megértettél? Ezt az érzelmi hatást magyarázzuk meg, csak tudatosan — kezdte a költő. — Tud fűk mindnyájan, hogy mi a háború. A leg­­bestiálisabb merénylet a humánum ellen, amit csak ember elkövethet. A háború meg Indításakor a hadvezér agyát elönti pala mi sátáni dlcsvágy. Az emberiesség ha talma elernyed. A logikus és józan követ keztetések megvakulnak. Felszabadulnak az ember állati ösztönei. S mindenbe be levegyül a Nagy Káosz. Ez a káosz, ez az ’értelemfelbomlás fáj a költőnek. Ez az. ami Ihlet szerűen hat rá és ktvetítödlk egy "modern vers alakjában. A gonosz őrületnek tükörképe csak gonosz őrülethez hason­— Azt hiszem, igen — hebegtem fal­fehéren. de lehet, hogy 6 feketének látott. A festőt a szobrászt váltotta fel. Em­bernagyságú szürrealista szobrot cipelt a vállán. — „Elet“ — a elme — adta meg a fel­világosítást, miután a szobrot elém állí­totta. A döbbenet megnémitott. Nem volt fontos a kérdezőskődés, a szobrász anél­kül Is mondta a magáét. Az élet nem más, mint örök fogamzás. A fajfenntartás ösz­töne biztosítja az áletet. Munkánk, szóra­kozásunk, divatunk, mind-mind csak elő­készítőt a folyamatnak, melyekben a sze­relmi vágy beteljesül. Azért mondom 10 mindezt, hogy legbelsőbb tudatodig hatol­jon a megértés: a szerelmi vágy betelje­sülése az extázis. Rámutattunk a legfon­tosabbra. Ha a dolgot mélyebb elemzés­nek vetjük alá, rájövünk, hogy ilyenkor minden eltorzul és magáról az ihlető alanyról Is teljesen Irreális benyomást ka­punk. Amint látod, én fölfogtam a nagy pillanatot és formába öntöttem. Ezután megérted — ha nem vagy agylágyult —, hogy miért van nőt alakomnak egyik keb­le a hátán, szeme a füle alatt stb. Kielégít a magyarázatom? — KI, ki — vigyorogtam sunyin. Majd minden átmenet nélkül a szobrászéhoz nem hasonlítható gerjedelem fogott el, és jejhangon kukorékolni kezdtem: Kiki-riki, rikikl... elvégre nemcsak egyfajta ex ti­­zis van a világon. — Elment a jó esze, ember? — mit ri­­koltozik itt, mint valami hülye bohóc. Meddig várjunk rád?l — üvöltött egy öblös hang. A hangnemről, a magázásról és tegezés­­ről mindjárt rájöttem, hogy színházt ren­dezővel van dolgom. Beosontam a szín­házba és a szabályoknak megfelelő mó­don lélegzetemet visszafojtva vártam a rendezői kinyilatkoztatást: — Amint látjuk — mutatott az üres színpadra — a modern színpadi szcénlka nélkülöz minden öncélúságot. Minek le­kötni a néző fantáziáját egy általam ki­gondolt díszlettel? Sokkal helyesebb, ha őmaga gondolja ki a cselekményhez leg­megfelelőbb környezetet. Például, ha egy hídon történik a cselekmény és a szín­padon nincsen semmi, csak a szövegből tájékozódunk, hogy a szereplők tulajdon­képpen hídon vannak, akkor mindenki a neki legtmponálóbb hídra gondolhat. Sen­kit sem fog megzavarni a tervező szín­padra rakott szubjektív elképzelése. — Bocsánat — szakítottam félbe az adott esettel tehát a híddal kapcsolatban lenne némt megjegyezni valóm. Mondjuk, hogy az első felvonásba beépített hídje- 1enet a harmadik felvonás egyik képében folytatódik. A rendező úr feltevésének megfelelően, én mint néző beleéltem ma­gam abba, hogy ami a színpadon törté­nik, az a mi falunk határában lévő ebte­­jest dűlő árkának rozoga fahídján• Játszó­dik le. Na, már most a harmadik felvonás­ban kiderül, hogy a hídon átrobog egy zsúfolt villamos, akkor hová lesz az én győnyörőséges Illúzióm?!... He! — Nincs kedvem vitatkozni! Különben is, az én koncepciómért én felelek. Meg­győződésem, hogy a siker engem fog iga­zolni — zárta le az ügyet a rendező — Ideje lesz hazamenni — gondoltam és ktsomfordáit am. Amint egy térségen átvágva cipeltem terhes tapasztalaimat, látom, hogy egy társaság a földön ülve magába mélyed, némelyek vigyorognak, mások könnyeiket törülgetik. — Maguk itt mit csinálnak — súgtam oda az egyiknek. — Ne zavarjon, kérem! Nem látja, hogy modern drámát nézünk?! — S a színház hol van? — érdeklőd­tem. — Ide gondoljuk — felelte emberem. — Es a színpad meg a színészek? — Azokat Is ide gondoljuk. — A szöveget is... — Azt Is. Vekkerem csörgése felébresztett Némt hálaérzet maradt bennem álombéli lovag­jaim iránt, bár én jobban szeretek érthe­tőbbeket álmodni. De így legalább meg­magyarázhatom fiamnak, hogy mi is az a „modern". Most pedig megyek és mosom kezeimet! KOVÁCS JÓZSEF

Next

/
Thumbnails
Contents