A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-08 / 49. szám
MICHAEL GUTTENBRUNNER A haldokló Magában ült karszékében a nagy teremben. Ezüst haja hideg verítéktől nyirkos. Nem látta már a láthatót, a Kedvest, ki táncos-szomorún belépett ~ nem látta. Térdén ott kuporgott a magány s fojtogató kézzel torka felé nyúlt. De a Kedves meglátta és elűzte a szörnyet. Aztán kibontotta ruháját és magához húzta a szenvedő fejét. S mint türelemjáték golyócskái könnyek gördültek végig a beesett arcon, a kuszáit szakállon s a Kedves keblének ereszcsatornáján eltűntek a köldök gödröcskéjében. S ekkor könyörgőn felemelte még mozduló kezét és a Kedves vigasztalanul elhagyta a termet. De a hallhatót meghallotta még az agg. Távol virágzó agavéról zokogott az asszony dala. cö ■M GERHARD FRITSCH: A haldokló fölött lebegett mint illatos felleg a tarka múlt. A magányt, mit az imént elűzött, visszatért, de most már baráti volt, lábához kuporodott és pofája a térdéhez simult. Arca megnyúlt és megjelentek rajta a hippokrateszi vonások. ERNST FISCHER: Boldogság hangját... Ősz a ligetben /. Megsárgultak a nád lobogói, a nagy Október zizegő felségjelei már, a füzek ezüstjét elragadva, a tócsák szárnyasait, a Nap aranyát. Vedd fel, mielőtt üreges leszel a ködtől, a csiga üres házát a parti homokról s tedd a füledhez: megleled újra a nyár valamennyi dallamát. Meggyógyultam márI Lágy borzongást Tavasz érint, pillámon vakítón, édesen illan a fény. Illatok, színek, vad hulláma a lét gyönyörének árad szét szivemen s általad im kivirul. Ott élsz mindenben. Szájad nyílik fel a rügyben, zápor vagy, s egyesül benned a vágy s a gyönyör. Kéklő távolból tikkadt ajakamra lesiklasz, lépted messzi egek hangjait énekli. Alomként beborítsz és ébredek íme örömben s kettőnk hajlékony bőre gyönyörbe remeg fény s zene árján. Már boldog szigetek sora ébred vérünkből, s létünk összefonódva ragyog. Szélként szállj bár fenn, vagy lépkedj itt miközöttünk énemet átjárod s vágyam a mélybe zuhan zord szakadékba. De dús zuhatagra arany fuvolát száll, s boldogság hangját zengeti már tudatom. II. Szúnyogzümmögésben, szederágaktól megvesszőzve, sárgult lomb bohóckoronájával fejed körül mind mélyebbre botorkálsz a sűrűségben, úttálanul. Galagonya izzik a félhomályban, nehézröptű madár emelkedik fel ijedten: tovább akarsz még menni, úttalanul? A járható talajt álmodozva magad mögött hagyod. Tán Ophélia hívott odaátról? CHRISTINE BUSTA: Beszámoló egy romeltakarító osztagról Beszámoló egy romeltakarító osztagról Hogy honnan jött, senki se tudja, de mindenük Ismerte már az öreget, szelíd kertészkezével. Naphosszat ásott, hallgatagon görnyedve a rommezőkön. Hirtelen édesen mesélni kezdett elveszett fiáról. Egy ifjú volt köztünk, arca feldúlt, de hangja vigasztaló és tiszta. A kövek közt a makacs gyomot dicsérte, mert oly lépcsőre is felkúszik, melyre már senki se megy, Míg szólt, egy galamb figyelt le reánk mozdulatlanul, egy kitört ablak keretéből. De még nem adtunk néki nevet. HAJNAL GÁBOR fordításai A nádas lándzsái mögött , halott hal rajzolja lassan az útat nővéred moszatjához. III. Ami feletted pattog, égerfák koronáin, az már a fagy. Kevés lehelleted az erdőt nem melegítheti át. Nyomot hagyhatsz még magad után a hóban, névtelenül, akár a nyúl. A jeges vadász tekintete most elsuhan feletted. Még haladékot ad: hogy dicsérhesd egy télen át vörös bogyóit a csipkebokornak, melynek nem láttad a szirmát, mikor a hurkot felállítottad az egyszarvú istennőjének. GÖRGEY ‘GÁBOR fordítósa \ 11
