A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-12-01 / 48. szám
Duba Gyula A Vörös Hadsereg rlxs-siovhoz fúvószenekara köszöntött érkezésünkkor a művelődési otthon erkélyéről Vaklnové Larlnai a vezetőnőnk és a Vörös Hadsereg rlss-szovhoz optimista igazgatőfa (középen) A vadonatúj város A nagy volgai csatát a második világháború fordulópontjaként könyveli el a történelem. Itt kezdődött a vörös hadsereg győzelmeinek a sorozata. A több mint há romszázezer embert számláló német hadsereg kétszáz napig ostromolta az akkori Sztálingrádot, hogy aztán támadóból védekezővé válva tehetetlenül megadja magát a szovjet haderő harapófogójának szorításában. Volgograd egyik áruházának az udvarán tábla jelzi, hogy a ház pincéjében, saját főhadiszállásán ejtették foglyul Paulus tábornagyot, az ötven német páncélos és gyalogos hadosztály parancsnokát. A harcokban 56 gyár és a lakóházak nyolcvanöt százaléka elpusztult. Mi maradt hát a városból? — kérdezhetnénk ... Az emberek. S lelkűkben az elhatározás, hogy a városnak tovább kell élnie. Húsz év alatt új várost építettek a romok helyén. Szép, nagy várost, széles, fákkal árnyékolt sugárutakkal, színházakkal, szállodákkal és Iskolákkal. Hatszázezer lakosú vadonatúj várost építettek, amelyben jóformán egyetlen régi épületet nem találsz. A statisztikai kimutatások szerint a Szovjetunióban ma naponta felépül egy harmincezer lakosú város. (Természetesen egy helyen képzelve el az ország különböző részein folyó építkezéseket.) Tehát mondhatná a turista, miért lét akkor az ember vidéken, a falvakon annyi apró és öreg parasztházat, és egyes városokban, Volgográd, sőt Moszkva peremvidékein földszintes, hatvan-hetven éves, korszerűtlen faépületeket? Az évtizedes, aránytalanul egyoldalú és túlzott propaganda utóhatása a csodálkozás: hogyan, mi csak az eredményekről tudunk, s erre a régi világból is találunk még maradványokat? S az elfogult bírálók éppen ezt használják ki érveik megalapozáséra. A dolognak egyetlen és egyszerű magyarázata van: a statisztikai adatokban nincs okunk kételkedni, feltétlenül az igazságról beszélnek. De számoljunk csakl Volgogrédnak 85 százaléka lett romm.4 a háborúban, Rosztovnak 65 százaléka' Szevasztopolnak 80 százaléka, Ogyesszának kb. 60 százaléka, és Így tovább. Ma ezekben a városokban itt-ott leled fel csupán a háború nyomait, a megrongált épületeket kijavították, a romok helyén új lakóházakat építettek. Volgogrédban tudatosan meghagytak a Volga partján egy romhézat (a volt malom épületét, amelynek pincéjében a szovjel főhadiszállás volt az ostrom Idején), hogy a háború értelmetlenségére és pusztításaira emlékeztesse az embereket. Úgy áll a csupasz téglarom világtalan ablakszemeivel és tető nélküli falaival, mint egy kiáltó sebhely az új és derűs épületek között. Szerintem ebben rejlik a szovjet építő erőfeszítések Igazi értelme; ha megítéljük munkájukat, nem azt kell látni, hogy mennyi maradt meg még náluk a régiből, hanem, hogy mennyi van már készen az újból. S ez még csak nem is valami jóindulatú megértésre helyezkedő álláspont, de reális szemlélet, amely mindenképpen igaz, mert a valóságra támaszkodik. A szovjet emberek mérhetetlenül többet valósítottak meg az újból, mint amennyi a régi világ maradványaiból országukban még fellelhető. Volgográd környékének legmagasabb pontja a Mamajev-kurgán. A csupasz gerincű, púpos dombért őrületes harcok folytak húsz egynéhány évvel ezelőtt, mert mintegy uralja a vidéket, és aki a Mamajev-kurgánon úr volt, az a szélesen hömpölygő Volga „anyácskára“ is rátette a kezét. A fasiszta haderők sosem tudták egészen elfoglalni, bár kopár oldalait anynyí vér öntözte, hogy bíborvörösre lehetett volna festeni vele a Volga szőke hullámait. Most, hogy itt állunk a legendás domb tetején, éppen a legádázabb harcok helyén, nyomát sem találjuk már a vérpatakoknak, csak az a feltűnő, hogy milyen kevés itt a fa, a növény. Mintha nem jól éreznék magukat, mintha fojtogatná őket a sok sóhaj és jajkiáltás, amely valamikor utolsót hörögve vagy fájdalmasan felharsanva elrejtőzött, elhalt Itt a sárga agyagban. A domboldalon monumentális emlékmű jelzi, hogy ezen a helyen két évtizeddel ezelőtt öldöklő csatát vívtak európai népei, és a harcok után a gyengébb véres fejjel visszavonult. Két vezető elvtárs és a tanulság Az egyik vezető elvtárs pesszimista volt... A Kijev felé robogó gyors étkezőkocsijában ismerkedtünk meg vele. Mi konyakoztunk a vacsora után, ő pedig egyedül pezsgőzött a szomszédos asztalnál, fejét a kezére hajtotta, és nézte a poharában a gyöngyöző rózsaszínű Italt. Néha barátságosan ránk nézett, és mosolyogva bólintott felénk. A Szovjetunióban ital mellett könnyen és szívesen ismerkednek az emberek! A magányos Iszogató sem bírta sokáig az egyedüllétet, poharát felemelve asztalunkhoz lépett, és koccintott az egészségünkre. Néhány szó után átült a Aki az «lapkái Voroncov kastély (itt k(Itatták meg a második világháború befejezését jelents jaltai egyezményt) csodakútjiból iszik, BrBkká fiatal marad
