A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-11-17 / 46. szám
6 Duba Gyula Vologya a frontsofőr Késő délután, moszkvai Idő szerint úgy hét őrá felé vitt Jtl Vologya Volgájával a repülőtérre. Vologya az Inturist sofőrje. Mosolygós, pirosarcú legény, tavaly szerelt le. Slltes sapkája alól a homlokára hull fekete haja. Már a börzekéje Is mutatja, hogy sofőr. Gyotsan és szelesen beszél, szinte hadar. Félve ülünk a kocsijába; őrdög tudja, hogy biztoskezű sofőr-e, amikor olyan hebehurgyának látszik. Gyanúnk — legalább Is részben — beigazolódott, a városon kívül Vologya azonnal száztlzesre kapcsolt. Mellettünk két oldalt összefüggő fal a világ. Hárman, férfi léttünkre hősiesen álltuk az Idegpróbát és nem szóltunk semmit, de az öreg néni, a bábuska aggódni kezdett és reszketett a hangja, ahogy beszélt. — Nem lehetne lasabban? — mondtam Vologyának, az öreg néni azt kérdezi, nem hajthatna-e lasabban. Nagyot nevetett, de a gyorsaságot nem csökkentette. — Ne félj, bébuskal — nyugtatott közvetve mindnyájunkat. — A katonaságnál is sofőr voltam én ... 1 Elneveztem frontsofőrnek. Tetszett neki a név; jól van, egyezett bele, legyek hál frontsofőr... S egy hirtelen fékezésnél bebizonyította, helyén vannak az Idegei. Húsz perc alatt megérkeztünk épségben és baj , nélkül. — Menjetek, elvtársak ... nézzétek meg a repülőteret — biztatott barátságosan Vologya —, én mindent elintézek. Egy fél óráig csavaroghattunk a várótermekben, a büfében, s amikor a parkolóhelyre visszatértünk a világoszöld Volgát nem találtuk sehol, Vologyát elnyelte a föld. őszintén szólva megijedtünk. Bőröndjeink a kocsiban vannak, a repülőjegyek ára Vologyánál. Sanda gyanúnkról nem mertünk szólni egymásnak — csak nem szeleit el ez a Vologya? —, de nagyon szerencsétlenül ácsorogtunk, és borús tekintettel méregettük egymást. — Csehoszlovácl... hé, csehoszlovácl...! Vologya kiabált ránk, éppen a bőröndjeinket cipelte be a mázsálóhelyre. Feladta a poggyászt, és kezünkbe nyomta a repülőjegyeket és a „bagázsról“ az elismervényt. Köszönjük, Vologya lelkendeztünk, most már elmehetsz haza, bizonyára sietszl Nem, kivisz egészen a gépekig. Egy órát várt még velünk, és a TU-104 mozgólépcsője előtt szálltunk ki autójából. — Köszönjük, Vologya ... nagyon köszönjük. — Kötelességem volt... Jó repülést, elvtársak! Már a nagy fehér gépmadárban ültem, amikor egyszerre elöntött a forrőság, s magam előtt is szégyenkezve emlékeztem; a búcsúzás pillanatában átfutott agyamon a gondolat, borravalót kellene adnom neki. Most nagyon örültem, hogy meg sem próbáltam megsérteni. Egy sor TU-104 Kievi repülőtér ..» Első pillantásra látszólag olyan, mint a ml repülőtereink,, az ember csak később tudatosítja a különbségeket. Milyen különbség lehet két repülőtér között, kérdezhetné valaki; az egyiken is gépek startolnak és szállnak le, a másikon is. Mindkettő felett radar forgatja rácsos ernyőit és tapogatja sugárujjalval az eget. Külsőleg ez igaz is, s valójában mégis nagy, alapvető különbség van, mondjuk a kijevi repülőtér és a bratislavai között. Nálunk a légiforgalom utasainak döntő százaléka hivatalos úton lévő gazdasági és termelési szakember, újságíró, tudományos dolgozó és kutató. És különféle országos konferenciák, kongresszusok és értekezletek delegátusa. Nem tömeges közlekedési eszköz, aki magánügyben Prágába vagy Kassára utazik, a legritkább esetben megy repülőgéppel. Persze, ennek objektív okai Is vannak. Nálunk egy nap alatt vonattal is végig lehel utazni a köztársaságot. S a repülőutalnk csupán egy-két óráig tartanak. A kijevi repülőtérről a szélrózsa minden irányában vezetnek járatok, melyek hoszszúak, sokkal nagyobb, gyorsabb és lmpozánsabb gépek járják, mint a ml belföldi utalnk IL-14-ei, mégis órákig repülnek az utasokkal. Leningrád, Volgográd, Arhangelszk, Jereván — kilométerek ezrei. S az utasok — azok aztán Igazán mások, mint nálunk. A repülőtér nagy épülete ügy fest, mint egy nagy vasúti várócsarnok. Bőrüléses hosszú foteljeiben és fapadjaln emberek pihennek és várakoznak. Egy barnarubáskás szibériai erdész csizmáit levetve horkol, mindjárt a bejárat mellett, hoszszü szakálla legyezőalakban szétterül széles mellén. Mellette egy szabadságos katona üldögél, és né2l az embereket, ugyancsak A Téli Palota Turisták pihenője városnézés közben Szibéria valamelyik nagyvárosa várja. Odább diáklányok nevetgélnek, úticéljuk Jereván, kezdődik az Iskola. De látsz öreg parasztembereket, nénikéket az unokájukkal, Szibériába induló szakmunkásokat és matrózokat (ez a legérdekesebb, a tengerek keménykező legényei a levegőben). Az volt az érzésem, hogy a kijevi repülőtér gépei nagyon közel állnak az emberekhez, ős az utasok olyan magától értetődő természetességgel sétálnak fel magas feljáróikon, mintha a felső emeleti szomszédhoz mennének, látogatóba egy pohár vodkára. A mintegy nyolcszáz méterre lévő kifutókon nyolc karcsú, ezüstös gép áll egyenes sorban, mint a szolgálatos katonák. Szinte sugallják a gondolatot, hogy a kék magasságba fúródó orrukkal valóban az embert szólgálják, és nem nézik, hogy ez az ember öreg szibériai erdész, látogatóba induló falusi anyóka, szabadságos katona vagy tengerész. Három kör az éjszakában Alattunk cslllagtenger és felettünk Is cslllagtenger. Dübörögve úszik velünk a gép ezer méter magasságban Leningrád felett. Furcsa ez, mintha valóban fenn Is, és lenn is az eget látnánk, csak az „alsó“ csillagos ég valahogy nagyobb, erősebben sziporkáznak a fényei. A repülőtér nem fogadott azonnal, három nagy kört tettünk a város felett. Megkapó látvány. Eugen Princ tanító úr hangosan ómul — nagyszerül Hárommilliós város lélegzik alattunk a mélyben és vár bennünket, beszállás után, ahogy lefelé ballagunk a lépcsőkön, nyugtalanul tekingetünk szét: vajon itt is vár valaki? Már elhagytuk a gépet, amikor egy alacsony, idősebb kalapos ember Iramodott utánunk: Csehszlovák turisták? Fél óra múlva a Leningrád szállóban kezelünk a többiekkel, akik otthagytak a lengyel határon három nappal azelőtt. Szovjet vezetőnk mondta, hogy ügyünkben néhány telefonbeszélgetés folyt le Prága, Kljev, Moszkva és Leningrád között, s ez elég volt ahhoz, hogy ne vesszünk el a nagy Szovjetországban. Kíváncsi seregek 1959-ben az Egyesült Államokból 12 00Ö turista látogatott a Szovjetunióba, egy évre rá már 30 000. A Szovjetunióba látogató külföldiek száma évről évre növekszik — jelentette ki V. Ankugytnov, az Inturist uta-
