A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-27 / 43. szám
Ántisematizmus i. A humánum műfaja A „Hét“ szerkesztősége felkért, hogy öszszefoglalón, zárszójellegűen szóljak hozzá a hasábjain, Immár nem hetek, de hónapok óta zajló irodalmi, jobban mondva költészeti vitához. A viták és hozzászólások megállíthatatlansága és hömpölygése már eleve lehetetlenné tesz ilyet: zajló folyamatot nem lehet lezárni, összefogalni. Amit mondhatok, az nem lehet más, mint egy újabb hozzászólás — az idősebb és tapasztaltabb jogán. Nem is futja erőmből többre. Kórházi ágyon olvastam a viták egy részét és munkára képtelenül itthon a többit. Amikor most hozzáfogok mondanivalóm megszövegezéséhez, erősen kísért a könnyítés lehetősége: letenni a ceruzát, visszafeküdni és kijelenteni: én már régen elmondottam mindazt, amit körülményeink között e témakörről el lehetett mondani. Annál is inkább megtehetném ezt, mert a vita folyamán többen is emlékeztettek e sematizmus elleni kritikai permanenciára, melyet épp a vitaindító Tőzsér Árpád nem vett tudomásul. Végül: e napokban jelent meg — és soha jobbkor — a „Harmadvirágzás“, mely könyvvé összegezve, a szétszórtat egybegyűjtve szól mostani irodalmunk első tíz évéről. Mondhatnám tehát: olvassátok mai figyelemmel e tegnapi írásokat, melyekhez nem lehet hozzátenni semmit, és melyekből alig kell elvenni valamit! De: az igazságot mindig újra és újból kell elmondani. Az igazság-kísérletnek, az igazságközvetítésnek sok az árnyalata: ki kell keverni a pillanatnyilag legjobban ható színt és hangot. Író, költő nem pihenhet, nem ülepedhet: újra és újra szót kell kérnie, szót kell váltania: vallani! ★ A vitát költő indította: költőkről és költészetről szólt, eredményekről és elcsúszásokról, akadályokról és akadályozókról. Egy szemléletet pécézett ki, melynek öszszegező neve: sematizmus. Nem véletlen, hogy ezt költő tette és a költészettel kapcsolatban tette. A sematizmus mind eszmei — tehát tartalmi — mind minőségi — tehát formai — változatában költészet-kompromittáló könnyítés és emberrontó veszély. A sematizmus végső fokon a költészet amoralitása; valami, amit feltétlenül ki kell vetnie önmagából. A regényíró témája tárgyaként kezelheti a sematizmust, a drámaíró az ember és a sematizmus ütközését konfliktussá realizálhatja, a költő azonban csak legsajátosabb kisértőjeként kezelheti: Apage satanas! El veled, ördög! A sematizmus a költő legszemélyesebb ügye: veszély, ellenség minden változatában, akár mint elsődleges lelkesültség és kritikálatlan jóhiszeműség, akár mint kiforratlanság, bizonytalanság eredménye. De lehet ennél több és jóvátehetetlenebb: alkalmazkodas, opportunizmus, szervilizmus kiváltója, csakúgy, mint a megalkuvásé. A közhely és frázis felelőtlenséget erősít, a felületesség közönyt és hazugságot könnyít és kiszolgálást, prostitúciót szentesít. A sematizmus a költészet vakvágányra futtatása! Elzüllesztése, elsorvasztása, elsorvadása, halálai Elsőnek tehát általában a költészet és sematizmus viszonyáról kell szólnunk. E viszcnylat lehetetlenségéről, mert költészet és sematizmus egymást kizáró fagaimak. A feladat tegnap, ma és holnap egyforma: a költészet köréből ki kell rekeszteni, ki kell zárni a sematizmus minden formáját. De hogyan? 1919-ben, amikor a Magyar Tanácsköztársaság egyetemi katedrát biztosított Babits Mihálynak, a költő egy szemeszteren át „Az irodalom elmélete“ címen tartotta meg előadásait. Hallgatója voltam. És nem csak mi, tanítványai a magyarszakosok, de egész Budapest irodalmi értelmisége. A nagy XI- es tanteremben és az ablakdeszkákon, az ajtóban és kint a folyosón százan és seázan ültek, álltak, szorongtak, hallgattak és jegyeztek. Oly nagy volt a tolongás, hogy a végén már csak indexes igazolással lehetett bejutni. Ha ma visszagondolok e feledhetetlen órákra, mintegy összegezőn egyetlen egy mondaf visszhangja cseng és éled bennem: „A költő, a nagy magányos.“ Akinek füle van a hallásra, az Babits axiómájából félreérthetelenül kiérzi, hogy a hangsúly a „nagy“ szócskára esik. Nem akármilyen magányról és magányosról van itt szó. Nem hangulatról, pózról, szeszélyről vagy divatról, sem öncélú elvonatkoztatásról, kikapcsolódásról, fülbefogásről, szemhunyásról. Ez a magány nem arisztokratikus elkülönülés, ellt-gőg vagy sznob-attitűd, nem fart pour fart és elefántcsonttorony; dekadens maximum. Nem a menekülés magánya vagy a rezlgnáció kikerülhetetlensége (ennek időnként épp maga Babits is példája volt), Itt nem terméketlen, steril remeteségre gondolunk, fű-fa-madár-állat-idillre, de olyan magányra és olyan magányosra, aki itt és így válik naggyá, és így — mindenkié. Egy megértő oldalpélda — Beethoven — mindent megmagyaráz: a süketséggel megvert legnagyobb magány adta a IX. szimfóniát, a legkollektívabb világgesztust: „Átölellek emberiség!“ Nagy az, aki többet tud, mond és tesz másnál és másokért. Nagy az, akit mások avatnak és emelnek maguk fölé. A költő magányát nagysága szünteti: visszhangja. A nagy magányost a világ fogadja be: a világ nagyságát, teljességét, emberközösségét a költő közvetíti, tudatosítja. A költő, aki mint József Attila — csak a mindenséggel mérheti magát. A nagy magányos és a ínindenség egymást tükrözik. A német nyelv etimológiai példával szolgál: az „Alleinsein“ (az ,egyedül-lét) nem más, mint az „Alleinsein“ (a mindenséggel eggyéválás) összevont alakja. Az egyén és a világ egyenlítő jele, az én és a ml öszszekötő jegye: a költő. ★ 1928-ban Henri Barbusse lapja, a „Monde“ és a berlini „Neue Bücherschau“ közös ankéton igyekezett tisztázni az individualizmus irodalmi problémáját. Erich Weinert, a kommunista költő szerint az Irodalmi produkció sose volt és sose lesz individuális fenomén, Kurt Kláber a fenomént csak előfutárként, csak mint eloreküldött megfigyelőt akceptálja, mert „az irodalmi és művészeti produkciók nyolcvan százalékban az emberiség nagy gazdasági és szociális mozgalmaival függnek össze“. Wieland Herzfeld a két .világháború közötti legnagyobb baloldali könyvkiadó, a „Malik" vezetője, nem ismer kizárólagos individuális fenomént, mert „minden ember nemcsak a környezetével való kölcsönviszonylatának a produktuma, de elődjeié is, akik ugyancsak ki voltak téve annak idején környezetük befolyásának.“ Johannes R. Becher is így tudja: „amit az egyes ember lát, az sok ember együttes látásának eredménye, és így minden pillantásban végtelen sok pillantás összegeződik.“ (József Attila: „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.“) Ma Herrmann-Neisse az emigrációban meghalt költő, az egyéniség döntő szerepét húzza alá: „Csak azt tudom majd meggyőzően képviselni és a mások ügyeként szevedélyesen végigharcolni, amit magamban alaposan meghánytam-vetettem“ Ebből is látjuk: Individualizmus tisztán, önmagáért való jelentkezésben nincs, nem létezik. Hermann Kesser nem tudja elképzelni, hogy az író, vagy költő kivonhatná magát a szocialista mozgalom reflexe alól. Luc Durtain válasza rövid és velős: „A művészet, mint individualista fenomén? Lényegét tekintve, igen,- de magatartásában: nem!“ A lényeges szóhoz értünk: magatartás. A magatartás nem más mint az én próbája, az én ember — és társadalmi viszonylata: A magatartás: válaszút. Állásfoglalás: dönteni kell. A magatartás erkölcsi kategória. Erkölcsi magatartás viszont sose lehet öncélú. A magatartás a kollektivitás tartó pillére. Valamiért kell lennem, vagy valami ellen kell védekeznem. És ez a valami csak közösségi cél vagy közösségi védekezés lehet. Az antifasizmus világító példa: az egyéni tettek, magatartások, megpróbáltatások végöszszege adta az antifasizmus közösségi erkölcstöbbletét, fölényét, győzelmét és — máig ható érvényességét, éberségét. A költészet sem lehet más. A költészet az individualizmus és kollektivizmus termékeny és termékenyítő kölcsönviszonylata. A költészet: individualizmus pozitív előjellel és így — kollektív eredménnyel. Amikor Majakovszkij meghalt, az öngyilkosság — tehát egy magány-irtózat — ellensúlyozására a megemlékezések mementos refrénje így hangzott: a költő szociális lény. Helyesebben: épp egyéniségével és egyéniségében válik erkölcshordozóvá és így szociális lénnyé, kollektív tényezővé: elkötelezettséggé. Ez pontosan egybevág Marx felfogásával: „Az individuum a társadalmi lény. Életmegnyilvánulása — mégha nem is jelentkezik közvetlen közösségi forfnában — mindenképpen a társadalmi élet megnyilvánulása és bizonyítéka... Az ember — akármennyire is különleges individuum, és épp különlegessége avatja őt individuummá és valóságos közösségi lénnyé — az ember ugyanúgy jélentj a totalitást is, az ideális totalitást... ahogy a valóságban is ... mint az emberi életmegnyilvánulás totalitása létezik“. (Marx- Engels: Kleine ökonomische Schriften. 130). Ezt tudva és olvasva, igazolódik Hegel, aki a költészetet „organikus totalitásnak“ nevezi, „általános művészetnek“, és így „az emberi nem legáltalánosabb és legelterjedtebb tanítónőjének“. Pedagógiának, melynek titkát Goethe árulta el: „Minden költészet tanítsoh de — észrevétlenül.“ Németh László Égető Eszterében a költő lesz a ható és vonzó pedagógia mintája: „A jó pedagógus, mint a költő, úgy adja áp'k dolgot, abban a szövésben, ahogy őbenne van. Igen, tankönyveket csak költőkkel szabadna Íratni“. A költő szőttese nem gépen és futószalagon készül! ★ A költészet a paradoxia műfaja. Éppen azzal hat, ami ellentétes benne, ami összehozhatatlannak, egyezn
