A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-20 / 42. szám
„Les sanglots longs Des violons De l’antomne Blessent inon coenr D’nne langueur Monotone“ (Verlaine) „Chanson d’ automne” mm sárgarigók, a magára hagyott gyermekkocsi megíratlan elégia, s az se biztos, hogy a várba vezető lépcsők a várba vezetnek: a várhegy teteje ködben van, s kt tudja, ml van a köd mögött?l Egyszerre mtnden bizonytalan lett, minden esetleges, mint a jégen ide-oda csúszkáló gyerek iránya. Csepereg az eső, veri egy nőt esernyő tetejét: eljön-e ugyan? Egy hórthorgas fiú nagyokat lép, az orrát szivogatja, s közben azon gondolkozik, melyik zsebében szárazabb a zsebkendő. A járókelők egyik része még pulóverben dacol az idővel, a másik fele már felöltőben, esernyővel a hóna alatt bizonytalankodik. Ez a mozgó, változó, tanácstalanul meditáló tudat, szétfutó akarat tétovázik a síkos, vizes járdát tapogató öreg lábakban, s az elágazásoknál egy percre megálló, töprengő villamosokban, s estefelé a Vydrica 5 előtt fuldokló utcai lámpa hol leguggoló, hol kiegyenesedő lángjában. Ebben a megindító elbizonytalanodásban csak azok biztosak a dolgukban, akik semmtt se akarnak: a gyerekek. Sőt, mintha most hangosabbak, vadabbak lennének, mint nyáron. Talán a természet erőtlenségét, gyengeségét érzik, azért rohannak rá oly ádáz dühvei. A gyerekek. S a felnőtt gyerekek a szájukba veszik az Ujjúkat, s elfacsorodó szívvel az anyjukra, a feleségükre, a nyárra gondolnak. S a Duna-partra, a Grand-kávéházra, a reggel, munkába menet elfogyasztott zsemlékre gondolnak. Szilárd pontokat keresnek, igyekszenek megkapaszkodni a földön, hogy bele ne hulljanak a zavaros-mély, bizonytalan Oszt égbe. S a költő Verlatne-re gondol, a nagy, talán legnagyobb szimbolistára, s csak az ősszel kifejezhető homályos bánatára: „ősz húrja zsong, ]ajong, busong — a tájon“. Szöveg: —tőr— Képek: O. Brezina 17
