A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-10-20 / 42. szám

Nyílt beszéd a MATESZ-ről

Ismerem gondját, baját, búját, örömét. Az események különös alakulása folytán, Induló drámaíróként valamikor a kapuját döngettem, gondolván arra vezet az út a Parnasszusra. A közben megszerszerzett tapasztalatok alapján ma egyengetni kívánom azok útját, akik szintén így vélekednek, azonban már tudom, hogy a Parnasszus felé vezető ösvényen ez a kulturális intzmény legfeljebb csak feltételes megállóhely. Sok oka van ennek, de ez most nem fontos, mert nem a drámaíró szemével figyelem a jelen világot, hanem a dramaturgéval, és tudomásul veszem, hogy a színház világa, kívülről befelé tekintve egészen másként fest, mint belülről kifelé nézve, Nem csúnyább, nem Is szebb ... csak éppen egészen más. És ez az, ami nehezen magyarázható, annál kevésbé, mert egy színházi bennfentestől nem nagyarázatokat kívánnak, hanem egészséges művészi kezdeményezést és dicséretre méltó teljesítményeket. A teljesítmények mikéntje és miértje nemigen érdekel senkit, csakis az eredmény, amely szerint minden bírálható. És erről kell végre őszintén szólni.

Mikor a MATESZ tíz évvel ezelőtt útjára indult, előadásait pozitív bírálatok, csalhatatlan kinyilatkoztatások, derülátó előlegezések egész sorazata kisérte. Nehéz lenne ma eldönteni, mennyi volt azoknak a művészet iránt tanúsított tárgyilagossága és mennyi a nyilvános fórumot kapott magyar szó keltette lelkesedés. Tudjuk, milyen évek előzték meg ezt az indulást. A hosszú idő után ismét feléledt magyar színjátszás többet jelentett akkoriban mint csupán a színpadi művészet tolmácsolása. Nem csodálkozunk tehát azon, ha az első bírálatokban Ilyen mondatokkal találkozunk. — a fiatal magyar színészeknek sikerült a drámai feszültségeket a legmtivészibb és leg mesteribb eszközökkel megáldani.. “ (Dolgozó Nő, 1953). ,,A komáromi együttes ismét győzött Nyugodt lélekkel hasonlíthattuk a „Leánynéző“ bemutatófát egu megnyert csatához . (Oj Szó 1953. IV. 5.) „A Figaró előadása Ismét megmutatta, hogy milyen komoly értékekkel rendelkezik a Magyar Területi Színház. A nagyszerűen öszszeforrott együttes Baumarchais komédiájához illő könnyed lendülettel viszi színre a darabot, néha valósággal a commedia deWarte hangulatát keltve..." {Oj Szó, 1955. febr. 12.) „A Finom úriház bemutatója (1955-ben) újabb bizonyítéka annak, hogy a MATFSZ együttese szüntelenül fejlődik és előadásai mély élményt nyújtanak a közönségnek... (ÖJ Szó). Teljesítményeinek magaslatára úgy látszik a színház a „Néma levente“ és a „Tanítónő“ előadásaival jutott. Az előbbiről így nyilatkozik a Hét színikritikusa „A MATFSZ előadása méltó Heltai varázsos mondanivalóiához.“ A Tanítónőről irta a Fáklya... „Mindnyá Junknak, akiknek szívügyünk a magyar kultúra, az a vágunk, hoau még sok hasonló forró estét éljünk meg színházunkban." (Ebben az írásban azt is megjegyzi a kritikus, hogy a „Tanítónő“ bemutatója bebizomytotta, hogy a MATESZ együttese kiváltr teljesítményekre, nagyszerű előadásokra képes, ha munkáját hozzáértő, feladata magaslatán álló rendező irányítja.)

Ettől az időtől fogva azután, vagy a bírálók tolla hegyesadett szúrósabbá, vagy a megszokottság telítettsége változtatta csömörré a kezdeti lelkesedést, míg végül 1963. febr. 2-án az Oj Ifjúság hasábjain megszületett a kérdés: Quo va dis, MATESZ? A cikkiíró rögtön felelettel

is szolgál: „Ha a komáromi színház távlataira gondolunk, kévés okunk van qz optt-. mizmusra.. "

És ezért szükséges végre szembe kerülni az igazsággal. Egyelőre szintén csak kérdések formájában. Lehets.éges-e vajon, hogy ugyanazok a színészek, akik pályájuk kezdetén méltóknak bizonyultak Heltai varázsos mondanivalójához és a drámai feszültséget a legmesteribb eszközökkel oldották meg, tíz esztendő alatt annyira hanyatlottak, hogy a cikk írója nem talál mentséget számukra és csakis borúlátásra kényszerül miattuk? Vagy az elfogultság szemüvege nélkül sohasem értek volna fel az említett magaslatokra? Ha így van, akkor miért a pathétlkus sirató? Miért nem alkalmazható ma is a hajdani mérce? Ha pedig nem alkalmazható, .akkor a színészek fejlődés képtelenségéért kt vonható felelősségre? Erre a választ, azt hiszem bizonyos mértékben a külső körülményekben kell keresni. Elsősorban belőlük kell kiindulni. Valahogy így!

Ki nyújtott alkalmat a tíz év folyamán a tehetséges kezdőknek a művészi továbbfejlődésre, illetve kt akadályozta meg az erre irányuló kezdeményezéseket? Rendelkezett-e mindig a színház az alapfeltételül megkívánt „feladata magaslatán álló“ rendezővel, és ha nem, miért nem? A mindenféle szempontoknak megfelelni kívánó műsorpolitika és az ehhez szorosan hozzátartozó gazdasági feltételek teljesítése sohasem kényszerítette dramaturgiai és művészi megalkuvásra a vezetőket? Adva voitak-e egyáltalán a feflődésképes színjátszás feltételei? (Tanulmányt utak, tanulmányi előadások, elméleti továbbképzés?)

Ha őszinték akarunk lenni, és most azok akarunk lenni, akkor mindegyik kérdésre nemmel kell válaszolnunk. Tíz esztendő alatt semmi sem történt annak érdekében, hogy a színészek akárcsak beszédkultúráfukat fejleszthették volna. Ha sikerült némely esetben megfelelő rendezői segítséget nyújtani nekik, a következő gyengébb rendező, tehetségesebb elődje eredményeit lerombolta. Nem szólva arról, hogy a színészek sem rendelkeztek önművelésükhöz elegendő szabad Idővel és megfelelő eszközökkel. És azok a kritikusok, akik mindig készek szomorú tények megállapítására, tettek-e valaha is konkrétan valamit azért, hogy ez a helyzet megváltozzon? Figyelemmel kísérték-e egyegy darab sorsát a bemutató előadáson túl is? Meggyőződtek-e arról, hogy a színész a sorozatos tájelőadásokon nem tesz-e engedményeket a közönség — olykor — olcsó igényeinek kielégítésére? Látták-e akár egyszer is vívódni a színészeket a vidéki kultúrházak legtöbbször elégtelen technikai lehetőségével? (Ami gyakran a dramaturgiai tervet is befolyásolja.) Ki hinné például, hogy némely világirodalmi műremeket azért sem lehet színházukban előadni, mert az ehhez szükséges kosztümök befogadására nincs elég férőhely az újonnan épült kultúrházak öltözőhelyiségeiben.

Konkrét példa Brecht „Kaukázusi krétakör“ c. darabja, melynek megrendezésére pedig nem kisebb művész vállalkozott, mint Rakovsk? Tibor, a Szlovák Nemzeti Színház rendezője. — És látta-e már valamelyik kritikus miképpen csökken úgyszólván a

minimumra egy-egy előadás értéke az elég-; télén világítási technika miatt?

iveikor a MATESZ-ről beszélgetnek, egy idő óta általában csak legyinteni szoktak. Olykor csupán gondolatban. És összehasonlítják a komáromi Magyar Területi Színház előadásait a budapesti, bra-. tislavai Nemzeti Színházak előadásaival, Meg a prágai avantgardistákkal. És az előnyös körülmények között dolgozó cseh, szlovák és magyarországi vidéki .színpadok teljesítményeivel, ahol sem a színész utánpótlás nem okoz gondot, de a dramaturgiai terv sem kényszerül szem előtt tartani a legkülönfélébb gátló szempontom kát. Mindegyik színház kialakíthatja saját* ságos profilját. De milyen legyen vajon a Magyar Területi Színház profilja? Kinek játszik tulajdonképpen a MATESZ? A bem mutató előadásokra betelepedő színművészeti csemegére áhítozó kritikusoknak? A szórakozni vágyó vidéki munkásságnak? A nevelésére bízott csallóközi földmunkásnak? Vagy pedig a hagyományos színjátm száshoz szökött polgároknak?

Súlyos gondok ezek bizony, és nem ke-, vésbé súlyos hibák. Ám nem vezet megoldásra, ha vészharangot kongatunk a MATESZ fölött, mely olyan gyümölcsfám nak tűnik, amit láthatólag azért ültettek, hogy csakis a gyümölcsét élvezzék. Ápolására, nyesegetésére kevesen vállalkoznak. Ha pedig nehézségekkel küzd, egy két fej-, szecsapással segítenek rajta. Ha kidőlne, legalább lenne ok a siránkozásra Is.

Most itt állunk, egy régi színház új vezetősége, és nem tartunk sokkal meszszebb, mint valaha a kezdet kezdetén. Csak a feltételeink rosszabbak, mint akkor, mert elapadt a színház körüli lelkesedés, és óriásira nőttek vele szemben az igények. De azért elvállaltuk, hogy a megrekedt szekeret kihúzzuk a kátyúból, noha elijesztésünkre egyelőre csak a sok kérdőjel görbül előttünk, jó lenne múlt fogyatékosságaiból célravezető tanulságokat levonni; de ha ez olyan egyszerű lenne, talán nem is sorakozna előttünk most tíz esztendő felgyülemlett problémája. Mindegy! Hozzáfogunk ... És hisszük, hogy fokozatosan mindent meg fogunk oldani. Ehhez azonban nemcsak a mi türelmünkre és optimizmusunkra van szükség. Kell, hogy azok, akikért tulajdonképpen ezt a színházat alakították, szintén higgyenek benne. Kell, hogy azok, akik eddig csupán kételkedtek, most érdeklődésükkel mellénk álljanak, hogy részt vállaljanak a munkából, de elnézzék néha útkeresésből eredő tévedéseinket. Kell, hogy színészeink előtt kitám rulkozzon a világ, amiből meríthetnek a maguk számára, hogy legyen miből tovább' adniok. Semmi esetre sem szabad azonban alapos tájékozódás nélkül Ítélkezni, amiért korlátolt lehetőségei miatt nem tart ott a MATESZ, ahová tíz esztendővel ezelőtt elindult.

Ez év októberében ismét felmegy a függöny, hogy új kezdetet jelentsen. /. Nezval „Manón Lescaut“-jával, Monoszőy Dezső fordításában, kezdjük az évadot, Chirring Viola és Beke Sándor két főisko-. át végzett színészünk bemutatkozó fellé-, »ésével. Rendezőként sikerült megnyer* lünk Pavel Rimskyt, a jeles szlovák szín-, lázi szakembert. Első bemutatónk Koméómban (25-én), második Bratislavában 29-én) lesz. Bízunk benne, hogy ez alka-. ómmal ismét fellobog a régi bizalom fé-. iye, mely fáklyaként világítja majd be a lazai magyar színjátszás meglehetősen gö* öngyös útját.

DÁyiD TERÉZ, a MATESZ dramaturgja

14