A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-10-06 / 40. szám
I Ozorai Katalin: Jean és én Egészen fiatalok voltunk. Ö húszéves, én tizennyolc. Nyár. A tikkasztó melegben kimentem a strandra, egyedül. Ismeretlen fiúk ültek a füvön és kártyáztak. Az egyik feltűnően nyúzott: csont és bőr. Ez volt Jean. Mindig ilyennek láttam azután is, ma is. Leültem a partra, és játszadoztam a vízzel. _ Hé, vigyázz, belefulladsz! Jeai volt. Ott állt ’fölöttem, és nevetett. így kezdődött. Akkor én nem feleltem. Felálltam, végignéztem rajta, és elmentem. Közeledett. Sző nélkül. A por a lábam .alatt száraz és szürke volt. Felnéztem a templomtoronyra. A fölötte levő ég kéknek tűnt. Este zenét hallgattam. Szomorúan gondoltam a lövőmre. Se anyám, se apám. A vázában levő rózsa hullatja szirmait. Sötét árnyékot vet, illik Beethoven zenéjéhez. A dúlt férfiarc a kották tömkelegében, a művész lelke rózsákat tartalmazó kristályváza gyanánt csendül ki a zenéből s jelenik meg előttem. Közeledik a tanítás. Ilka, a barátnőm, filozófiai szótár, német nyelvtan, Van Gogh képe, feketekávé egy cigarettával, villamos zaja, kollokvium, sírás, menzai ebéd, magány — ez mind együttvéve a következő évet jelenti. Megállt a lemez. 1960. május 10. Levelet kaptam Jeantól. Panaszkodik, hogy egyedül van. Szeretném, ha feljönne. Barangolnánk a szűk utcákon, este vörös bort innék. A parkok zöldek: Övd parkjainkat! A te tulajdonod is! Övd a bcldogságod! Csak a tied! Önző vagyok? Lehet, de először vagyok szerelmes, és ez oly gyönyörű, jean, Jean, életem. Mióta Ismerlek, már Évával sem veszekszem. Tornászom, és mindennap megtanulok tíz német szót. A bátraké a Jövő. Én bátor akarok lenni, mert nekem Te Jelented a jövőt. Csao, Marcsa! A vonat a pályaudvarra gördült. Jean, Jean, megismerlek? Egy éve nem láttalak! Ö, Istenem, egy év, örökkévalóság. A torkomban érzem dobogni a szívem. Tétovázva előrelépek. Jean, látlak! Jean, ne haragudj, nem tudok feléd menni. Csillapodj, felpezsdült vérem! Két kéz görcsösen összefonódott. A kis fehér kesztyű a földre esett — Vettem neked ebédjegyet, Jean, színházba is elmegyünk, meg táncolni Is, ugye? Ha tudnád, mennyire szeretek táncolni, és milyen régen ittam bort! Ö, Jean, drágám! A cipőüzletben sokan voltak. — Ha a te lábadat nézem, megértem, hogy a lovagok hölgyeik cipellőiből itták a bort — Nevettünk. Megálltunk a gyermekjátszótéren. Jean egy kisfiúnak homokvárat segített építeni. — Jean, Jean, ne tedd! Összedől! Kőből építs! Sok margaréta legyen az udvaron, az anyut hívták Margarétának. A téren egy ember galambokat etetett. Moziba mentünk. Sötét lett Az ide-oda hajlongó -»fejek között a vászonra függesztettem tekintetem. Lassan összébb húzódott a pupillám, lehunytam a szemem, és a holnapot formáltam lelkem mélyén. Kusza volt. De egyet tudtam: szeretem, Jeant, a felesége akarok lenni! A villamos tömve volt. A kapu be volt zárva. Rózsi néninek adtunk egy koronát, és jó éjt kívántunk. Kávét főztem és sokáig beszélgettünk. Végzek, lemegyek tanítani. Egy kicsit tartok tőle. Hiszen már majdnem felnőtt emberekkel állok szemközt, és én még gyerek vagyok. Komoly, nagy gyerek. Megtanítom őket mindarra, ami szép és jó, az emberszeretetre, az optimizmusra, beszélek majd nekik Ady Lédájáról, Munkácsi csodálatos színeiről és Zsizsiről, a néger barátnőmről, és arról: milyen nagyszerű dolog a tudás. Felviszem őket Prágába, nézzék meg a felejthetetlen Hradzsin panorámáját, a bólogató apcstclokat. Szombaton táncolni voltunk. Ittam Is. Jólesett, Jean csókolt, csókolt, én viszonoztam. Nemsokára hazautaztam. Ismét nyár volt és vakáció. Mezítláb szaladgáltunk a vadvirágos réten. Kavicsot gyűjtögettünk, egymás tenyeréből Jósoltunk. Akkor tikkasztó hőség volt. Otthon jegeskávém őriztem. Puncstortát sütöttem, imádta. A vázába pipacsot tettem, Mellette a Szentivánéji álom feküdt. Rajtam fekete kombiné volt. Jean félénken csókolt az este, de tudtam, hogy ezzel tulajdonképpen engem bátorít. — Jean, emlékszel arra a kisfiúra, akivel a homokban játszottál? Neked is ilyen fiad lesz. Szörnyem fújt a szél, amikor ezt bejelentettem, a körmöm alá mászott a fagyúrfi, és magam sem hittem ezt el. Orvoshoz kell mennünk. Érts meg, én tanulok nincs lakásuk és pénzünk nincs. Bátortalanul és határozatlanul álltunk a rendelő ajtaja előtt. Az orvosnak feketekerekes szemüvege volt. Köszönjük. Igen, megszülöm. — Tudom, hogy boldog vagyok, mondta Jean. Fiam lesz, olyan fiam, mint amilyen még senkinek sem volt. Szerény, de öntudatos, okos, de nem felvágó, kötelességtudó, de a maga embere. Ilyen akartam lenni én. Belém karolt. Jól tette, roszszul éreztem magam. Egy teljes hétig fátyolt kerestünk, gyűrűt. Tanakodtunk. Az esküvőn csak a barátaink voltak. A mentőautó riasztó zaja verte fel az utcát. Este 8 óra 25 perckor fiam született. Ordított, de oly kedvesen. Kopasz volt. Rosszul szopott. Tüdőgyulladást is kapott, szegény. Jean lefogyott, aggasztotta gyermekünk sorsa. Vacsorára tejbegrízt főztem, és Jean, aki azelőtt utálta ezt a bébi-eledelt, jóízűen lakmározott a fiával. Péterke első szava a „papa“ volt. Én oly boldog voltam, mintha azt mondta volna „drága édesanyám“. És lám, már tipeg. Pétiké jár ... Csak lassan Csak lassan, okosan, Peti fiam! Apuka így akarja. Te még a világon se voltál, mesét mondott nekem egy bátor emberről, ki mindent tudott, virágot hordott a mamájának, és politizált az apjával. Péternek hívták. — Jean boldog vagy? — Kimondhatatlanul, kedvesem. Egy új daru szerelésén dolgozott. Borús idő volt aznap. Tízóraira vajas kenyeret és almát adtam neki. Tiszta inget vett, s búcsúzáskor megcsókolt. Az utcáról visszaszólt: — Mondd, még mindig úgy szeretsz, mint akkor, amikor először voltunk táncolni? — Ügy nem, nem, hazudnék. Százszor jobban. Visszajött és Péterke fejére barackot nyomott. Este nem jött haza. Egy ideig virrasztottam. Az ég csillagos lett. A vihar elvonult. Péterkém az álmok világában utazott, kis homlokán pár izzadságcsepp csillogott. Csengett a telefon. — Kedvesem, a férje halott... Ne essen kétségbe. Ha kell, segítünk. A kagylót az ölembe ejtettem. Valaki hiába kiabálta: halló halló. Én csak ültem és vártam. Tudtam, hogy haza fog jönni. Csak csendesen hulltak könnyeim, sajnáltam azt az embert, aki ilyen ugratással, más emberek boldogságának megingatásával próbál boldog lenni. Másnap gyászruhát öltöttem. A temetésen ott voltak az üzemből. is. Nem bírtam megérteni, mit keresek én ott. Egy könnyem sem hullott. Az emberek csodálkozva bámultak. Ök nem értették meg, hogy Jean él, él. Ha meghalt volna, én sem lennék, hiszen mi ketten egyek vagyunk: egy test, egy lélek. Száraz göröngy koppant a koporsó fedelén. Fejem felett egy galamb szállt el. Kinyitottam az ajtót, és Péterke tipegett felém. — Csao, Márcsi! Magamhoz öleltem kis buksi fejét. Jean, Jean, élsz, tudtam, hogy élsz, x Jean, drágám! SZIROTYAK DEZSŐ RAjZA 10