A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-29 / 39. szám
FÖLDES TAMÁS: Két este a komáromi színházban Pesti szemmel — a Magyar Területi Színházról Első ízben találkoztam komáromi színészekkel. Előbb egy Shakespeare vígjáték próbájának voltam néma szemlélője, _ majd másodnap este Gabriela Zapolska: „Finom űriház“ című „kispolgári tragikomédiájának“ felújításán vettem részt. Nem lennék hű a valósághoz, ha azt állítanám, hogy túl nagy derűlátással utaztam át bratislavai ideiglenes otthonomból a Magyar Területi Színház székhelyére — az előzetes értesülések, amelyeket szerte Csehszlovákiában („de még Magyarországon is) hallottam, ugyancsak sötétbe hajló színekkel ecsetelték az itteni magyar nyelvű színjátszás helyzetét. Évfordulókon többnyire hallgatólagos egyezség, hogy a hibákra fátyolt borítanak, és csak a felemelőbb pillanatok emlékeit — idézik — Komáromban ugyanakkor épp a tízéves jubilum esztendejében volt hónapokig tartó „kormányválság“, a régi igazgatótól elbúcsúztak a színészek, az új igazgató kilétét pedig jó ideig homály burkolta. Nem adott okot a derűlátásra az sem, hogy mint hallottam, a színészek többsége műkedvelőként került a társulathoz, megalapozott szakmai oktatásban azóta sem részesültek, és jó szakember hírében álló művészeti vezetője sem volt mindmostanáig az együttesnek. Látogatásom első percei — kár lenne hallgatni erről Is — csak tovább növelték aggályaimat, a MATESZ komáromi, elavult, legfeljebb talán muzeális értékű épülete a prágai, bratislavai, brnői modern, nagyszerű technikai adottságokkal rendelkező kis- és nagyszínházak megismerése (és őszinte elismerése) után csalódást kettett. Mert bár igaz, hogy Thália papjai, Déryné és áldozatkész, hivatásuk szolgálatáért élő müvésztársai a csűrök és kocsmák korhadó ládáiból sebtiben tákolt színpadaira is odavarázsolták a színház minden szépéségét, az is tagadhatatlan, hogy már jómagam is jártam a magyar faluszínház, az Állami Déryné Színház társulatával a komáromi épületnél sokkaltaroszabb játéklehetőséget biztosító művelődési otthonokban, és az is igazság, hogy a nehézségek nem csupán gátló, hanem gyakorta éppen serkentő hatással vannak a művészemberekre, — de azért mégis... Azután nyugodtabb lettem. A színház vezetői elmondották, hogy új otthonra yan kilátásuk, lehetséges, hogy az új évad kezdetére már egy modern, minden igényt kielégítő épület homlokzatán ragypg majd a Magyar Területi Színház hívogató transzparense. Nem akartam zavarni a próbát — az utolsó sarokban foglaltam helyet. Lőrincz Margit (Kata) és Turner Zsigmond (Petrucchio) „A makrancos hölgy“ egyik párjelenetét próbálták, a rendezői asztal mögött Igor Ciel, a nyitrai színház főrendezője ült és csapott olykor-olykor a tenyerével az asztalra, hogy gyorsabb tempóra serkentse a két főszereplőt. Hallgattam a shakespeare-i szöveget, hallgattam és ekkor ért a második kellemes meglepetés — nem fedi az állítást, hogy ezek a színészek bántóan, rosszul beszélnék a magyar nyelvet. Az való igaz, hogy megalapozottabb beszédkultúrával, skolasztikus képzettséggel több árnyalatnyi finomsággal tolmácsolhatnák a költői gondolatot, helyesebben hangsúlyoznának, hadarás nélkül, pergőbben pattognának a játékos szó-párbajok — de a magyar kiejtés durva, műkedvelő szintű megsértéséről szó sincs! Figyeltem a próbát, figyeltem a játékot. A színészek igyekezettel tettek eleget a rendezői instrukcióknak, a rendező bátran próbálkozhatott a különböző mozzanatok be- majd átállításával. Türelmesen vártam, amikor az egyik színész tiltakozik majd egy rendezői ötlet miatt, vártam, amikor leszól a színpadról, hogy — „kérem, én ezt másképpen képzelem el!“ és jól-rosszul kifejti nézetét. Teltek a percek, a negyed-, fél órák, de nem akadt színész, aki vitába szállt volna a rendezővel, nem akadt színész aki ötletével a jó alaphelyzet továbbfejlesztésére inspirálta volna a rendezőt. Hogy ez mindig igy van-e — nem tudom, mint ahogy azt se tudtam, hogy ez az inkább engedelmes, mint alkotói némaság a színészi fantázia hiányára, vagy valami egyéb fogyatékosságra vall-e. Nem lett ezekbe a színészekbe az elmúlt évtized alatt túlontúl beleoltva, hogy műkedvelői sorból léptek elő? Mintha egy bizonyos fajta önbizalom hiányozna a társulat tagjaiból, a vendégként érkezett szakember olyan tiszteletét éreztem, amilyent csak azoktól az emberektől kaphat meg valaki, akiknek nincs biztos talaj a lábuk alatt — akik nem érzik egyenrangú alkotónak magukat. A színház társasjáték, és a mai kor színháza megköveteli a gondolkodó színészt! Próbaszünetben beszélgettem a színészekkel. Panaszkodtak. Bíznak az új vezetésben, remélik, hogy új otthonba költözhetnek és hisznek a színház művészi színvonalának fellendülésében — de nagyon vágynak arra, hogy sokkal nagyobb lehetőségük legyen az önképzésre, a tanulásra, hogy hozzáértő szakember oldja fel a még meglévő — sőt az idők folyamán megrögződött — nyelvbénitó csomókat. S szeretnének nemcsak színházat játszani — de látni is! Ám egyetlen szabadnapjukon, hétfőn, még a Komáromtól mintegy száz kilométernyi távolságra lévő bratislavai szlovák nyelvű színházak sem tartanak előadást, s ezen a napon a bratislavai és a budapesti televízióban se láthatnak színházi előadást. ' A szabad idő az önművelésre is kevés. Igaz, olvasni, tanulni még utazás közben is lehet — de úgy tűnik, a Területi Színház színészei fáradtak, túl vannak terhelve. Ha összehasonlítom a komáromi színészek elfoglaltságát a magyar tájoló színtársuláttal, a Déryné Színház tagjainak javára billen a mérleg serpenyője. Egy-egy előadássorozat többnyire két hétig tart, azután a színészek öt napot otthonukban családi körben tölthetnek. A MATESZ színészei, ha új darabot próbálnak — és mint hallom, évente nyolc bemutatót tartanak —, délután 4—5 órától éjjel 1, de előfordul, hogy 3 óráig is úton vannak, míg reggel 10-re próbán kell megjelenniük. A Déryné Színházban a mintegy hat hetes próbaidőszakban a színészek Budapesten tartózkodnak, az éppen új darabra készülő társulat nem tart ez idő alatt előadást. A „Finom úriház“ bemutatójára a következő este került sor. A darabot — „Dulszka asszony erkölcse“ címen — Magyarországon is játszották, a budapesti Madách Színházban Dayka Margit játszotta a címszerepet. Nem udvariasságból írom — az előző napi tapasztalatok után ekkor már kíváncsian vártam az előadást. Csehszlovákiai tartózkodásom .alatt Prága, Bratislava és Brno színházi életébe is betekintést nyerhettem, s bár kevés előadást láttam ahhoz, hogy bárminemű általánosításra vállalkozzam, annyit — úgy érzem — elmondhatok, hogy modern, reidezőileg, szcénikailag és színészi játék terén egyaránt korszerű előadásokat láttam. Tetszett és megragadott az a könnyed egyszerűség, amely a színpadképeket jellemzi. A csehszlovák díszlettervezők nem zsúfolják tele a színpadot fölösleges diszletelemekkel — ám az összhatás mégsem „szegény-szagú“. Mindezt ezért bocsátottam előre, mert ezekhez az előadásokhoz hasonlítva ennek a mostani, komáromi felújításnak a színpadképe zsúfoltnak — talán nevezhetném úgy is: konzervatívnak tűnik. A rendezői elképzelés alighanem ezzel a kispolgári otthon áporodott levegőjű zsúfoltságát szándékozott jellemezni, a díszlet ezet az elképzelést fedi is — csak éppen nem modern. Távol áll szándékaimtól, hogy kritikát írjak, csupán néhány észrevételemről szeretnék beszámolni. Hallottam, hogy három pályakezdő színésznő először játszik a színházban jelentős szerepeket. Lelkes Júliáról, Budiás Idáról és Szabó Ilonáról — ők a pályakezdők — így külön szeretnék szólni. Tehetségesek, az elvitathatatlan. Ha lesz bennük elég türelem és választott hivatásuk iránti kellő alázat, ha nem csüggednek, majd az évek során rájuk váró — és elkerülhetetlen — kudarcok miatt, erősségei lehetnek a komáromi magyar társulatnak. Ma még — szerencsére! — rutintalanok, még nem rögződött beléjük semmi rossz, hamis vonás, ma még nem modorosak. Ha a tapasztaltabb művészek és a színház vezetői legjobb tudásuk szerint segítik és tanítják őket — színésszé érnek. Hármuk közül ezen az előadáson Lelkes Júlia okozta a legnagyobb meglepetést. Él a színpadon. Talán gyakran az ösztöne segíti át egyik-másik buktatón. A színház fiataljainak — és azoknak a főiskolásoknak is, akik a komáromi színházhoz készülnek — lehetőséget kellene biztosítani, hogy a helyes színpadi beszédet anyanyelvükön sajátítsák el. S erre minél előbb módot kell találni, mielőtt még a rossz, a hamis megrögződik. A szerep és a színész nagyszerű találkozása Palotás Gabi Dúlsz ka asszonya. Nem tudom, más szerepben mire képes, mostani alakítása tökéletes azonosulás az életrekeltett figurávál. Érdekes és tanulságos Ferenczy Anna mosónő alakítása. Egy igen jó képességű színésznő ötletekkel teletűzdelt brillirozása, amely akkor lett volna valóban jó és akkor nem rítt volna ki az együttes egészéből — ha mértéktartóbb lett volna. Ám ezért a túlzásért elsősorban nem is a színésznő, inkább a rendezés hibáztatható. Kellemes emlékekkel távoztam Komáromból, és kellemes emlékekkel távozom néhány nap múlva Csehszlovákiából. 1 A Magyar Terüeti Színház műkedvelőkből lett művészeiben — és itt inkább a művész szóra szeretném a hangsúlyt helyezni — van annyi tehetség és képesség, amely ügyes, a társulatot jól ismerő művészeti vezető irányítása mellett még sokat kamatozhat. Türelemre van szükség, még ha az első évtized nem is váltotta be a színházhoz fűzött, reményeket. Bízni kell a színészekben, érdekes, izgalmas feladatokat kell rájuk bízni — ám a feladatokkal is csinján kell bánni. Egyik — másik színész bizalomból eredő túlbecsülése ugyanolyan veszélyes és káros lehet, mint a lekezelés, mint kizárólagosan a hibák felhánytorgatása. Az új évad műsortervét már a színház új vezetői állították össze. Kívánom, hegy a most következő, tizenegyedik „hétköznapi“. évad eredményességét tekintve korántse legyen hétköznapi színházi esztendő, s hogy Thália komáromi új temploma a siker háza legyen. 14
