A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-22 / 38. szám

Gí-gi-gl... hallatszik a derült őszi égből. Jőleső bizsergés fut át ereimen, amikor megpillantom őket, V-betűt írnak a levegőben, lassan, méltóságteljesen húznak a vad­libák. Alig várom a vasárnapot. A hajnali vadlibahúzást. Nyugtalanul alszom, minduntalan látni vélem a hullámzó végű, gágogó „var­gabetűket“, hallom a lilik hangját: gi-gi-gi... Csöndben kelek, hogy ne zavarjam enyéimet. Felhörpintek egy kupica kisüstit. Indulok. Arcomba mar a hajnali csípős levegő, összébb húzom a kabátom, s gyors iramban kerekezem a faluból kifelé a Kisduna partjára. Utam erdőn visz keresztül. Az ösvényt még az éj sötétje uralja. Kerékpárom alatt zizeg, zörög a haraszt, pattognak, kettétörnek a gallyak. Lassítom az iramot. Vétek zavarni a haldokló erdő némaságát. így is időben érek a három parmentl nyárfához, amelyek a vizet vigyázzák a Duna-könyök­­ben. A középső fánál letelepszem. A viz egyetlen sötét tömeg. Szíve csendben lüktet, hajnali álmát alussza. Ásítok, s hallgatom a csöndet. Gondolkodom. Most lehet. Időmilliomos vagyok. De mégsem... Mintha szárnysuhogást hallanék. Körüllesek a végtelenben. Szűk a látóhatár, s feszülten figyelek, mert alig látok. Lehet, hogy csak egy vén iácánkakas repült le gallyazó helyéről. Ben­sőmbe furcsa érzés lopakodik. Vadászláz ... Sörőtre töltöm mind a két csövet. Várom a húzást, a vízre­­szállást. Keleten már dereng az ég. A csillagok is halványulnak, megadják magukat a hajnalnak. Hátam mögött neszt hallok. Szárnysuhogás, majd toccsanás. Blzísten, vadlibák. Vízreszálltak. Még nem látni odáig, de a túl­só parton már külön válik az öreg fűzfa sziluettje a nyárfáétól. A világosság egyre lopakodik, akárcsak a zsákmányra induló róka: csendben, észrevétlenül. Erőltetem a szemem, a félho­mályban. Ott, ott vannak. Ereimben erősebben lüktet a vér. Vadlibák ringatóznak a víz ölén. A fa takarásában felállók. Puskám lassan, óvatosan vállamhoz szorítom, ujjam a ravaszra feszül. Nézem az irányt. Nagy a tá­volság. Leeresztem a kétcsövűt. Várok. Hátha felém úsznak. Minden nimródnak akad az életben egyszer szerencséje. Lehet, hogy Diana, a vadászok Istennője homlokon csókol itt az erdő­szélen, a vízparton. Tavasszal, amikor zöld bársonyba öltöznek a fák, májusi vasárnap délután sok csók elcsattant az erdőben. Gyalogutakat tapostak a fiatalok a puha mezőben, súgtak, búgtak, akárcsak a gerlicék. — Diana! Jer szépséges istenasszony. Vagy te is elmentél a vándormadarakkal melegebb vidékre? Nem szeretsz az elnyűtt ruhájú fák között, amelyek nemsokára pucérra vetkőznek? Bi­zony, a szürke, nyirkos hajnal, a hideget lehelő víz nem leány­álom. Nyári ruhácskádban dideregnél a hideg fűben. Egyre jobban fűt a vadászláz. Már tisztán látom a barnanya­­kúakat. Fenségesen úszkálnak, lubickolnak. Kimossák ruhájukat. Egyik a szélén nem mosakszik. Figyel. Talán a vezérgúnárl tartja az őrséget. A fához tapadok. Jobb szemem a ludakon legeltetem. Csak úszkálnak közelebb. Az öreg vitézt gavallérságból is meg­kímélném, hadd ügyeljen messzi utakon, tundrák zora vidékén a családra. De a fiatalok közül... Mint a mennykő a felhőtlen égből, a víz fölött megjelenik egy újabb csapat. Visszafojtom a lélegzetem. Körözés nélkül eresz­kednek, ereszkednek. Húzza, vonzza őket a víz tükre. Mostl Egy mozdulat, s a reggeli némaságot felveri puskám zaja. Riadtan gágog a sereg, amikor közéjük csap a lángostor. Duplázom... Libák helyett a Dunát sebzem, ólomesö hull testébe. Az anyjuk hét krajcárját...! Egy pillanat, s újra töltök. Kö­nyörgően nézek az előbbi csapat irányába, a vízben lubickolók felé. Már riadt gágogással a magasba röppentek. Menekülnek. Kapásból a csapatba duplázok. Hátha... Fejembe tódul a vér. Belepirulok ügyetlenkedésembe. Talán mégis.. .1 Egy hátramaradt. Sörétet kapott. Félkört li­le, majd egyenesen leshelyemnek, a nyárfáknak tart. Láttán el­­oszlik a vadászláz, akárcsak a hajnali sötétség. Csak vadászbe­­csületbőt lövök. Ogyis elpusztulna az istenadta. Az avarra esik az áldozat. Szétterjesztett szárnya még mozog. Elcsendesedik, haldoklik mire odaérek, akár a természet. Végig­nézem, barna fejebúbjától élénkpiros lábáig. Megsimogatom, majd nyakánál fogva felemelem, s indulok hazafelé. Viszem az ősz üzenetét. Gi-gi-gi..! húznak a vadlibák. SÁNDOR GÁBOR 17

Next

/
Thumbnails
Contents