A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)

1963-09-08 / 36. szám

Ebek lázadása Folytatás a kinyilatkoztatásként hatott rövid, rekedt vakkantása. — Én vállalom. A Vezér ekkor a jelenlevők nagy ámu­latára Mickához lépett és szakértelemmel körülszaglászta. Micka persze igen sze­mérmesen szabadkozott, hogy nem, iga­zán nem ezért vállalta, rövid vakkantásai fel-feltörő kacagó, vidám trilláknak ha­tottak, mint aki csiklandós, bocsánatké­rőn pislogott is néhányszor, majd hirtelen elhatározással behunyta a szemét, .mint aki megadja magát sorsának, és történjen meg vele, aminek történnie kell. De nem történt semmi különös. A Ve­zér helyt adott Micka szemérmes tiltakozásának. Kimért, kissé merev mél­­tóságos léptekkel visszatért a helyére. Mély megrendítő hangon megköszönte Mickának áldozatkészségét, utána pedig berekesztette a gyűlést. Aranka intésére Rajmund a távozó Mic­kához csatlakozott. Jámbor hangon di­csérte bátorságát, magasztalta elszántsá­gát. Azt mondta, nem tudja eléggé cso­dálni példás magatartását, majd bizal­masan megsúgta neki, hogy vállalásában annyiban lehet segítségére, hogy elvezeti egyik hívéhez, aki tegnap óta a veszett­ség kétségtelen jeleit viseli magán. Micka, kábuitan a történtektől, sző nélkül követte Rajmundot. Nem tudta pontosan, mit vállalt magára, azzal sem volt tisztában, miért követi Rajmundot, de jólesett neki Rajmund ájtatos vigasztaló hangja. A vigasz ráfért. Szerény lett, már az is jólesett neki, hogy van a világon valaki, aki megérti és jóindulattal támo­gatja vállalását. Egészen ellágyuit, ami­kor Rajmund zavartan köhintve arról be­szélt, hogy a szentek és a hősök márti­­romsága lengi körül. Akkor jött rá arra, hogy a’ mártiromságot egészen alattomos indulatok és vágyak előzik meg. Rajmund igen tapintatosan célzott is az állomáson kötött ismeretségeire, nyílván várta, hogy gyónni fog, intim meghitt részleteket fog elmondani kalandjairól, de Micka hallgatott, képtelen volt bármiről is be­szélni, agyát, szívét köd ülte meg, az állomás elmosódó, álomszerű tebegő kép­nek tűnt, amelyet soha többé nem fog tudni megközelíteni. Reggel nyolc óra múlott. A vásár­­csarnok előtt Rex már türelmetle­nül várta Fűszerest. Bosszankodott, néze­getett jobbra és balra, de csak nem jött, holott Fűszeres nagyon jól tudta, meny­nyire sürgős és fontos ez a találkozá­suk ... De hát mit lehetett tenni, ilyen könnyelmű állat ez a Fűszeres. Bizonyára újra valami nézeteltérése támadt Péterrel, iskolás gazdájával... Ki tudja, ezeknél az érzékeny ebeknél sosem lehet tudni, ml jöhet közbe ... Rex azonban még mindig várt és re­mélt ... Ott lábatlankodott a vásárcsar­nok bejárata előtt. Húsvét előtt volt és a kétlábűak sokasága áramlott a hűssza­­gú épületbe, elárasztotta a 'hentesbódékat és az emeletet, ahol falusi asszonyok, hosszú asztalokon rakták ki portékájukat. Azt is megfigyelte, hogy Petrásné egyedül távozott, Fűszeres nem volt mellette, köz­ben észrevette Miskát is, aki cikcakkosan futott ki a vásárcsarnok épületéből, mint­ha részeg lenrie__ Miska látása kissé megnyugtatta, ez annyit jelent, hogy még nem késtek el, Fűsumesre azonban min-9. oldalról denképp neheztelt. Elhatározta, hogy most aztán megmondja neki a véleményét. Nem fogja kímélni ... hisz képtelenség, hogy tétlenül nézzék az őrült banda készülődé­sét. Valamennyi eb a városban egy kicsit kótyagos a nagy izgalomtól. Még nem tud­ják, mi következik, de égnek a vágytól, hogy engedelmeskedhessenek a Vezér parancsának. Rex hirtelen elhatározással elhagyta a vásárcsarnok előtti őrhelyét és rohant Péterékhez. Ott lihegve addig kaparász­­gatta az ajtót, amíg Katka, Péter nővére megkörnyörült rajta és a lakásba eresz­tette. Persze, amint átlépte a szoba kü­szöbét, Fűszeres kikúszott az ágy alól, za­vartan bocsánatot kért Rextől", hogy nem jelenhetett meg a megbeszélt helyen, de sajnos nem mehetett... Most már saját maga is meggyőződhet arról, mily sürgős dolga volt Péter mellett az ágy alatt. Az a helyzet ugyanis, hogy Péter verést ka­pott az anyjától, mert nem engedelmeske­dett, erre mélyen megsértődve az ágy alá bújt, ahol zavartalanul kisírhatta búbá­natát. Az ágy egy nagyon jó és megbíz­ható hely ilyen célra... Persze, a szíve nagyon fájt Péterért, nem hagyhatta őt egyedül, meg kellett vigasztalni már az­ért is, mert az ágy alá búvást egyenesen tőle vette át. És hogy Fűszeres a tiszta igazat val­lotta, azt maga Péter is bizonyította, aki ugyancsak a szemeláttára bújt ki az ágy alól... és szertelen jókedvében hajszolni kezdte mindketőjüket a szobában és a konyhában. Fűszeres boldogan vett részt ebben a fáradságos, ostoba játékban, amely Péter búbánatát teljesen szétfosz­­latta, mintha soha életében nem kapott volna verést. Rexnek azonban az volt a véleménye, hogy ez az értelmetlen futko­­sás csak időpocsékolás, sokkal fontosabb teendőjük lenne. Vakkantott is Fűszeres­re, figyelmeztette, ha.nem hagyja abba ezt az ostoba keringőzést, komolyan meg­haragszik. ijűszeres végre hallgatott a józan * hangra, amíg Péter gyeplőre való spárgáért futott, addig nekik sikerült meglógniuk a lakásból, és mint akiknek sürgős a dolguk, a Pecér háza felé fu­tottak. Idejekorán akarták Rózát figyel­meztetni, hogy tartsa távol magát Mická­­tól, mert veszett, megjelenhet és várat­lanul megtámadhatja. Késve érkeztek. Micka már ott volt és nagyban tárgyalt Rózával. Néhány lépés­nyi távolságra álltak egymástól. Róza meggörbült háttal támadásra készen szi­szegett rá, Micka viszont meglepő nyu­godtsággal szembenézett vele és azt a ja­vaslatot tette neki, hogy menjenek egy kis sétára, mert igen fontos közölnivaló­ja van. Sem Rex, sem Fűszered veszély nélkül nem avatkozhattak kettőjük tár­gyalásába, ezért a háttérben maradtak. Egy zöldellő orgonabokor mögé bújtak, innen mindent láthattak, hallhattak és tanúi lehettek Micka őrült vállalkozásá­nak. Közel harminc órája volt annak, hogy Micka veszettnek hitte magát. Combján a marás helye még sajgott, de távolról sem okozott neki oly fájdalmat, ahogy azt elképzelte, jó étvágya volt, rosszullét sem kínozta, csak valami ködös csalódás ural­kodott el rajta, még annyi fáradságot sem- vett magának e napon, hogy alapo­san kiugassa magát, ahogy ezt máskor tenni szokta. A vásárcsarnokban csak szokásból járt, de senkire sem morgott, senkit sem köszöntött, senkivel sem nyel­velt, valahogy állandóan az lebegett előt­te, hogy úgyis veszett már és nem érde­mes sem rosszat, sem jót mondani a társairól. A Vezérre gondolt néha fájó szívvel és akkor jutott eszébe Rózával kapcsolatos vállalkozása is. Amikor a Pecér háza felé rohant, nem érzett félelmet, arra sem gon­dolt, milyen ürüggyel szólítsa vagy kö­zelítse meg Rózát. Az egész vállalkozása különösebben nem érdekelte, de mert más dolga nem volt és mert megígérte, hogy Rózát megmarja, hát ment, rohant... hadd pusztuljon, hadd legyen a Vezérnek öröme ... Ezt már megteheti érte, mielőtt elveszti az eszét, mielőtt habzani kezd a szája. Egy pillanatra haraggal, dühvei próbált Rózára gondolni, de nem sike­rült ... ingerültségen kívül nem érzett egyebet, hasonló ingerültség minden macskával szemben ébredt fel benne. Róza után nem kellett nagyon kutat­nia... A Pecér házának a kapuja előtt akadt rá. Az utcai virágágyon nyúlt el — és hunyorogva sütkérezett a napon. Micka csöndesen, észrevétlenül'akarta megköze­líteni ... úgy tervezte, hogy a farkát marja meg, gyorsan elintézi és vége... utána aztán szabadon rendelkezik az ide­jével ... Sajnos, terve nem sikerült. Aran­kának tökéletesen igaza volt abban, hogy Roza a kutyaszagot messziről megszima­tolja. Róza anélkül, hogy feléje pillantott volna, karcsú testével egyet nyújtózott, aztán abbahagyta a sütkérezést, és lassú, szinte lebegő léptekkel a ház kapujáig ment, amely félig nyitva volt. Ott meg­állapodott és támadásra készen szembe­fordult Mickával, Tíz lépésnyire lehettek egymástól, Róza szigorú tekintete meg­állította Mickát, képtelen volt tovább egy lépést is tenni, valami szorongásféle fog­ta el, és hirtelen úgy érezte, mintha a lábai gyökeret vernének. Ekkor kezdtek egymással beszélgetni és ekkor érkezett meg Fűszeres, Rex társa­ságában. Ha ők nem jönnek, Róza bizo­nyára faképnél hagyja Mickát, de mert látta, hogy elbújnak az orgonabokor mö­gé, helyesebbnek tartotta, ha Mickát mi­nél gyorsabban és barátságosabban elin­tézi, menjen az útjára, ne lábatlankodjon itt, ne zavarja a légkört, mert biztos, hogy a másik kettőnek fontos mondani­valója van. Odaszólt hát Mickának: — Veled sétálni? ... csak nem ettem bolondgombát. — Én bizony ettem — vakkantott Mic­ka —, nem veszed észre rajtam? — Nem, Micka, amióta ismerlek, egy kicsit mindig bolondnak ismertelek. — Ö, elmúltak azok az idők... most én alaposan megbolondultam. — Elhiszem, ha ide merészkedtél. — Ugye mondtam... Hidd el én már nem félek senkitől. — Idehívhatom a gazdámat. — Hívhatod, nekem már mindegy. Rózát meglepte Micka elszántsága, most már érdekelni kezdte ennek a bőbeszédű hangos kofának a viselkedé­se. Szinte érthetetlen volt előtte, hogy nem ugat és nem morog. — Mondd — sziszegte feléje —, mit akarsz te tulajdonképpen tőlem, minek is jöttél ide?... — Azt szeretném tudni, vajon Aranka tényleg összeszűrte a levet a Vezérrel. — Hát te is tudni akarod? ... — Miért, ki akarta még tudni? ... — Semmi közöd hozzá — kapott Róza észhez. — Ö, már tudom, Aranka járt itt nálad. 12

Next

/
Thumbnails
Contents