A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-09-01 / 35. szám
/ Hajdú András: Három nyári alma (Folytatás az előző oldalról) — EJ az én dolgom még nem készül. Az öreg szorongva pillantgatott felfelé. — Miféle kertjük? Nem volt nekik kertjük sohasem. Nem tudok felőle. — Eh, nem érti öregem. Ä szövetkezet kertész-kertjéről beszélek. Na* isten áldja. Köszönöm a tüzet! A' vénember sápadtan, fel-^ zaklatott lélekkel bámult utána. Bertalan szapora léptekkel vágott keresztül a gyümölcsösön. Ott, a szőlő sarkán, a kis almafánál megállt. Megnézte a fácskát. Nézheti is. Az a fa nagyon fiatal még, az idén terem először Ezt még 5 ültette, néhány évvel ezelőtt, maga ojtotta bele a nemes ágat. mikor már abban sem volt bizonyos, hogy ehet-e valamikor a terméséből. Hát megérte ezt is! Először öt alma volt a fácskán, kettő lehullott, éretlenül, de három megmaradt egészségesen. Már szépen színesednek, bőrük egyre vékonyodik, szirtié érezni lehet, milyen levesek, micsoda izeket rejtegetnek ... A többi már úgysem számít: iföld, jószág... Kicsúszott a kezéből, amikor Pista, a fia belépett a szövetkezetbe. A fiatalok kerültek az élet forgásába, ő meg itt, a domb tetején, szinte a világ szélén üres kézzel maradt. Amikor megtudta fia rettenetes tettét, őrjöngő' . Hol önmagát, hol a fiát zaklatta, pocskondiázta. Pista nem is bírta mellette. Egyedül maradt. Elnedvesedő szemmel néz körül a kerten: Ez még én vagyok, ez még az én munkám, az én akaratom! hol semmi, csak komorság, sivár keserű magány ... Csak egy valami: az a kis almafa! Mit károgott itt ez a kelekótya Bertalan?... Hogy valami szövetkezeti kertész-kert meg ők? ... Hogy a sírba úgysem visz magával semmit? Mióta rájött ez az örökös fázás, valami mindinkább mardosta és egyre sűrűbben gondolt arra, vajon mit csinál Pista a szövetkezetben s egyáltalán milyen az élet odalent a faluban. Csak ez a Bertalan ide ne vetődött volna! Ül és zúgó fejjel hallgatja a déli harangszőt. Étvágya nincs. Még csak dél van. Olyan hoszszúnak tetszenek ezek a nyári napok, hogy kínszenvedés a végüket lesni. Az ég olyan végtelen kék, hogy szinte nem is tudja elhinni az ember. Messzire előre néz inkább. A távöli dombok lomha karéját könnyű, átlátszó pára borítja, mást nem láthat. Inkább lefelé, az út felé tekintget. A köja, mit talált, de én mindenhol fázom. — Miért nem szólt eddig? Mióta érzi, hogy ... Mihály bácsi felállt, nagy kínnal néhányat lépett a menyecske felé és bátortalanul mosolygott. — Azért bírom még magam. Erzsi elcsodálkozott. Sohasem hallott ilyesmit az apósától. Mióta ismeri, csak goromba, átkozódó, odavetett szavakra emlékszik, mogorva dünynyögésekre, sötét gyűlölködő pillantásokra, zárkózott, halványszerű arcra. Milyen furcsán mosolyog? Annyira beteg volna? Az öreg egyre mosolygott. — Hát... hogy vagytok odalent? —- Köszönöm jól. — Jó fizető volt a termés? Erzsi lesütötte a szemét. — Köszönöm. Várom a kicsit ... Most vagyok a hatodik hónapban. Mihály bácsi helyeslőén biccentett, aztán intett a menyének. — Hát csak menj be a házba. Mindjárt megyek én is. Megvárta, míg Erzsi befordult az ajtón, aztán ahogy csak tudott, sietve megindult a kis almafa felé. A három alma már szépen megérett. Puhán, kövéren, sárgán mosolyogtak a zöld levelek között. Megfogta az glsőt: csakugyan érett volt, szépen, magától levált az ágról. Levette a másik kettőt is. Orrához emelte őket. Még egyszer ránézett a kicsi, megrabolt fára, aztán a három nyári almával tenyerén megindult befelé a házba. Félszegen odaállt a menye elé. — Erzsi. Örvendezve kiáltott fel a menyecske. — Jaj, de szépek! Melyik fáról valók? Az öreg boldogan hunyorgott. ~~ — Melyikről? Nem is tudod ugye? Ezt még én ojtottam. Még én ... Most termett először ... Na ... egyél... Erzsi csillogó szeme egyre a három nyári almát figyelte, látszott, hogy nagyon kívánja az ízüket, mégis hátrább lépett. —■ Hiszen ha apus ültette, ojtotta, akkor az első termés ... Az öreg megütközve nézett rá. Régen úgy szokták, hogy az első termésből olyan asszonynak kell enni, aki maga is... hát, hogy jó termő legyen a fa, mint az, aki először eszik a termésből ... Szóval így szokták... Az öreg nagyot nyelt, úgy kínálta mégegyszer. MARTH GYÖRGY RAJZA — Na, egyél! Egyedül maradt. A fiatalok ugyan nem feledkeztek meg róla, a menye, Erzsi ételt vitt fel a magányos, dúló-íúló vénembernek. Mihály bácsi néhányszor utánavágta az ételes kosarat. A menyecske sírva botorkált le a völgybe. Később, ha morogva és megvető arccal is, de már váltott vele néhány kurta szót. Nem, egyáltalán nem azért, hogy megbocsátott volna neki — hisz elmondták Erzsiről, hogy a szövetkezet mellett kardoskodott — hanem csak a tisztesség kedvéért. Egyedül ült a fal tövében, a ház előtt, a pevzselő napon, de nem érzi a melegét. Nincs semmi kedves, szép örömteli emléke az utóbbi évekből, seves, vízmosta úton felvillant egy piros kendő. Óvatosan lépkedett felfelé valaki. Felismerte: a menye, Erzsi. Az öreg ahogy tudta, kihúzta magát ültében, képére önkéntelenül is szigorúságot erőltetett, mint eddig hosszú éveken át, de a szive most mégis bolondos izgalommal dobogott. — Jónapot! — csendült fel Erzsi kedves hangja. — Hű, de meleg van! Hogyan bírja ki itt a napon? Az öreg gyanakvón nézett fel a menyecskére. — Én nem tudom. Fene tud— Közepes ... Egy kicsit későn vetettek. — No igaz. A tél meg erős volt. Erzsi alig tudta, hogy miket mond, csak beszélt, boldogan, repeső, nekiszabaduló szívvel. — A kertészet azonban jól fizet, apus ... Mindketten ott dolgozunk... A paprikánk olyan, de olyan... Az öreg csak nézte a menyét. Milyen kedves, kerek arca van. Eleven, szép, barna szeme, okos homloka. Az ajka pedig olyan, mintha ... — Hát te? Magadról is mondhatnál valamit... Erzsi beleharapott. Szeme megcsillant. — Jaj, de finom apus.. .1 Az öreg feléje hajolt. — Egyél csak... Hadd legyen jótermő ez a fácska. Nektek terem majd úgyis ... Aztán fáradtan leült és azt hányta-vetette magában, hogy lemegy Erzsivel a faluba. Odalent a fiatalok mellett talán nem is fázik majd annyira. Valamit még segíteni is tud a ház körül. Talán még megéri a kisunoka világrajövetelét is. Valamit tenni kell, mert ha egyedül marad, még megfagy a nyár kellős közepén! 10
