A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-07-07 / 27. szám
Ízáguld a gyorsvonat, a suhanó tájak akvarelljét csak rövid pillanatokra őrzi meg recehártyánk. A rajz, a szín egyre változik, ki figyelne fel a részletekre, ki gondolkozna el egy távoli sínpáron vesztegelő kocsisor fekete szalagja körül mozgó apró alakokon. A kép tovatűnik. Mennyire más azonban ezeknek a mozgó, apró alakoknak a Jelentősége, mikor később a vonatról leszállve emberközelbe kerülünk velük. Kibontakoznak a szürke egyformaságból, különbözni kezdenek, egyéniségekké válnak. Húsz-huszonöt percig is eltart az út, amig talpfák, sínek, váltók között budkácsolva elérjük munkahelyüket. Egyemeletes, még nem régi, de máris nyütt, sivár épület fogad. Ez a munkahelye a szerelvény-karbantartó asszonyoknak, azaz nem is munkahelye, mert munkájukat a sínek között, a szabad ég alatt végzik. Az épületben csupán átöltöznek, tisztálkodnak és étkeznek. Munkakörülményeik folytján a legnehezebb munkát végző női dolgozók közé tartoznak. Valószínűleg ez az oka, hogy a köztársasági elnök Ostraván jártakor őket külön is meglátogatta. Ehhez a látogatáshoz beszélgetés közben Ismételten visszatérnek. Dedlková Julié azzal dicsekszik, hogy háromszor is kezet fogott az elnökkel, de mikor jól utána számolunk, kisül, hogy csak kétszer. Mindenesetre élményt jelent számára ez a kézfogás, látszik rajta. — Nem tudtam hirtelenében, mibe is töröljem a kezem, hiszen mi mindig olajosak vagyunk. Dörzsöltem a munkanadrágomhoz, de azért csak nem volt olyan, mint amilyet az ember szívesen üdvözlésre nyújt ilyen alkalommal, t \tegetőztem is, de az elnök azt mom a, nem tesz semmit, ő is munkás volt, tudja milyen a munkásember keze. A többiek Inkább arról beszélnek, hogy az elnöki látogatástól munkafeltételeik megjavítását várják, mert ígéretet kaptak rá, s az elnöki szónak csak lesz foganatja. Látom, sok mindent nem találnak endjén valónak. — Három váltásban dolgozunk és ezért természetesen sor kerül rá, hogy későn este, — inkább éjjen — Jövünk és megyünk a munkába vagy hazafelé. Elég hosszú utat kell megtennünk míg vonatra vagy autóbuszra ülhetünk és ennek az útnak nagy szakasza bizony rosszul járható. Ez azok közé a nehézségek közé tartozik, amit tudomásul kell vennünk és Világítás nélkül veszélyei volt a nehéz terepen Járni... Az emlékezetes látogatás, amiről ma Is szívesen beszélnek Ostrava! sínek mentén napról napra le kell győznünk, de van sok olyan, amit a vezetőségnek módjában lenne elhárítani. Megmutogatják a szobát, ahol az ebédet, vacsorát elköltik. Még egy gyalulatlan asztalt sem találunk benne. Tisztálkodásra csupán egyetlenegy mozsdókagyló áll a hat-nyolc asszony rendelkezésére, drága félórák szaladnak el várakozással, míg mindegyikükre sor kerül. Nem tudják eldönteni, ez bosszantőbb-e, vagy pedig, hogy még Solvlnállal, szappannal sem látják el őket, ezeket mindenki a saját pénzén kénytelen beszerezni, holott hivatalosan járna nekik. Ez azonban, ha kellemetlen is, mégsem veszélyezteti testi épségüket, mint a télen előállott helyzet, amikor nem gondoskodtak vlllanyégőkről és csupán saját lámpájuknak fénye mellett botladoztak a vágányok hálózta nehéz terepen a vagonokig. A lámpák fénye elég arra, hogy megvilágítsák vele a szerelvény minden rejtett zugát, amit meg kell vizsgálótok: nem lazult-e meg egy csavar, elegendő-e az olajozás, hogy minden kis alkatrész százszázalékos megbízhatóságai teljesítse feladatát, de a villanyvilágítást pótolni nem tudja. £s ha már a lámpáknál tartunk, miért kell az asszonyok kezébe még ma is az elavult, sok karbantartási munkát igénylő s főleg ilyen súlyos karbidlámpákat adni, mikor sokkal célszerűbbek lennének a villanylámpák. Ez a modernizálás aligha borítaná fel a vasúti igazgatóság költségvetését. De még talán az sem, ha a nehéz szerszámok és az ugyancsak súlyos olajoskannák clpelésétől e munkésnőket kl-KI» kézikocsira tenne szükségünk — mondja Orzadalové Jarmila J61 Összeszokott kollektíva vagyunk mélendő, kis kézikocsikkal látnák el őket, amin holmijukat szállíthatnák s amire régen vágynak. Maradjunk azonban mu: i csak Ostravá-Ezeknek az asszonyoknak lelkilsmere- nál. tes munkáján, körültekintésén sok múlha- Az asszonyok, miután szavakba öntöttlk. Ha szóváteszlk sérelmeiket, mégis ,ték, ami szívüket nyomta, derűsebb arcüres Ígérgetéssel vagy kifogásokkal fizetik cal beszélnek tovább. Nem szakmiíhkások ki őket, s végül senki sem „kompetens“, s ennek ellenére itt elég jól keresnek. Mintha személyi felelősség nem is volna, Mindegyikük már hosszabb ideje van eba felelős mindig megfoghatatlan, kérdőre ben a beosztásban. Erősen remélik, hogy,nem vonható, szinte már metafizikai tü- ,ha már az elnök utat talált ide hozzájuk, nemény, akiről csak beszélnek, de még nyomában majd csak utat talál a méltésenkl sem látta. Ez a jelenség sajnos, nem nyosság is. Ezt remélem én is, és szaretcsupán ostraval sajátosság s azért érdé- ném, ha a nyomtatott betű is segítené enmes lenne beszélni róla nem csupán Így nek a méltányosságnak az útját egyenfutóleg, de a probléma gyökeréig hatolni, getni. 0. K. Felvételek: J. Slpula
