A Hét 1963/2 (8. évfolyam, 27-52. szám)
1963-08-11 / 32. szám
/ Az alacsony állomásépület mögött két lány álldogált a havas úton. Az eget vastag felhőréteg borította. A peron felől beszélgetés, kiabálás és tolatás zaja hallatszott. Kalapácsütésre emlékeztető hang jelezte, hogy leengedték a sorompót. A szőke lány felemelte tömött oiaci táskáját Nadrágban és rövid kabátban volt. A barna hajú, aki kismintás zöld fejkendőt viselt, megfogta a karját. — Ne menjünk be — mondta. — Miért? A barna lenézett a hóra. — Mindig elfelejted, hogy a papa. i. — Régen nem él — mondta a szőke. — Nem jut már eszükbe. — Félek — mondta a másik. Maradjunk itt — Csacsi vagy. — A szőke lány letette a kék táskát. — Nem történhet semmi baiod. Nem tudták folytatni a korábban elkezdett beszélgetést. A kendős lány a kisváros havas tetőit nézte. — Mikor jössz be legközelebb? — kérdezte. Ha elfogy a cukor felelte a másik. A táskára mutatott. — Csak másfél kilót kaptam. Apa kiskabátjáért... A téli szaláminak nagyon örülök. — Ha elmegyek a házatok előtt — mondta a barna — mindig eszembe jutnak a régi uzsonnák. Senki sem tud olyan finom kuglófot sütni, mint a nővéred___ Most sem értem, minek mentetek fel az isten háta mögé. — Bandi ötlete volt — mondta a szőke. — Azt mondta, bombázni fogják a várost. Elmosolyodott. — Nagyon félti a nővéremet. A város felől kerékpáros német katona közeledett. A barna lány közelebb húzódott barátnőjéhez. Szemük sarkából figyelték a 'atonát. , Az állomás fölött varjak csapongtak. A szőke megtapogatta barátnője zöld kendőjét. — Nem tudok betelni a kendőddel. — Neked adom. Akarod? — Nem, nem. Egyszer majd kölcsönadod. Ha hazalön, akinek nagyon szeretnék tetszeni. összeérintették a homlokukat, s nevettek. A távolból mozdony szuszogása hallatszott. — Már látni a várost — mondta a csizmás férfi, aki az ablaknál ült. A kövér parasztasszony kihúzta az ülés alól a csomagját. A iulke tele volt csípős cigarettafüsttel. — Hóvihar lesz — mondta az egyik utas. 10 I sA nuisodiMairtófi Veres jános „Második hajnal“ c. hosszabb elbeszélésével, amelynek folytatásos közlését e számunkban kezdjük, a Szlovák Nemzeti Felkelésre emlékezünk. — Azt beszélik, hogy a Szilváshegyen partizánok vannak — mondta az ablaknál ülő ember. A barnakalapos férfi, aki Péntek mellett ült, ránézett A rémhírterjesztés, hazaárulás — mondta. Két kézzel fogta a lába közt lévő hátizsákot. — Nem merészkednek azok ide. A németek minden zugot szemmel tartanak. Csönd lett. A vonat lassított. Péntek mozdulatlanul ült a barnakalapos mellett. A barna kalapos felállt, bal kezével a hátizsákot fogta, jobbját a zsebében tartotta. Intett a szemöldökével, mire Péntek is felállt. Tudta, hogy a barnakalapos revolvert szorongat a zsebében. Az emberek lassan szedelőzködni kezdtek. A barnakalapos a könyökével kifelé tolta Pénteket. Péntek kinyitotta a fülke ajtaját, kilépett a folyosóra. Egy darabig az ablaknál álltak. A vonat a vásártér mellett, a pajták között futott. Péntek nem nézett a barnakalaposra. Tudta, hogy csak egy-két perce van s ha nem talál ki valamit, elbúcsúzhat mindentől. Kísérője megnyomta a térdével. — Gyerünk — mondta halkan. Péntek végigment a folyosón. A barnakalapos letette a hátizsákot s elhúzta Pénteket az ajtótól. Szorosan az ajtóhoz állt, lábához vonta a hátizsákot. Jobb kézét nem vette ki a zsebéből. A fülkékből kijöttek az utasok, megtelt a folyosó. A mozdony hosszút sípolt Mikor a vonat átcsattogott a váltón, a barnakalapos kinyitotta az ajtót, s cipőjét az ajtószárny és a küszöb közé feszitette. A résen bésüvített a hideg levegő. Kifelé nézett, de közben Pénteket is figyelte. Szemüveges férfi állt mellettük. — Az Irodába megyünk — hallotta Péntek. — Előttem fog haladni. Megértette? Péntek összeszoritotta a fogát A kocsi a rakodó elé ért. A barnakalapos lehajolt a hátizsákért. Péntek Is lehajolt, megragadta a csuklóiát, kirántotta a kezéből a hátizsák szíját. — Disznó tolvaj! — ordította? Öklével a tarkójára sújtott. A barnakalapos kezéből kiesett a revolver s kicsúszott az aitórésen. Mindez nagyon gyorsan történt. Mielőtt megfordulhatott volna, Péntek nekifeszített a talpát és kirúgta a vonatból. A nehéz ajtó sarkig kivágódott. Az utasokat annyira meglepte a jelenet, hogy egy ideig nem jutottak szóhoz. Péntek leereszkedett a hátizsákkal az alsó lépcsőre. A kerekek már nagyon lassan forogtak. A kalauz megmarkolta Péntek kabátját. — Mit képzel? — kiáltotta Péntek arcába, — Ilyet nem lehet csinálni! Lecsukatom! — Mondom, hogy el akarta lopni a hátizsákomat ... — Akkor sem lehet ilyesmit csinálni! Ezért megfizet! Sok ember állt körülöttük, A kalauz megrázta Pénteket. — Biztos, hogy magáé a hátizsák? — Oszoljanak, emberek! — ezt az állomásfőnök mondta, aki utat tört magának a tömegben. — Hagyja csak — mondta a kalauznak, amikor odaért. — Majd én elintézem. Végezze a dolgát. A kalauz elengedte Pénteket és szalutált. A főnök elvezette Pénteket. A szőke lány, kezében a bevásárló táskával, az egyik kocsi lépcsőjén állt, a piszkos kapaszkodó-vasat fogta. Mikor eléje értek. Péntek felnézett rá. Egy pillanatig közelről láthatta a borostás, sápadt arcot. Fújt a szél, a lány összébb húzta a nyakán a kabátot. Hosszú haja lobogott a szélben. Fegyveres katona lépett a főnökhöz. Pár szót váltottak, a katona elment. A főnök bevezette Pénteket az irodába, s visszalépett a küszöbre. Péntek hallotta, hogy valaki megkérdezi tőle: — Meghalt? — Agyrázkódás — felelte a főnök. Bevitték a kórházba. — Behúzta az ajtót. A rozoga Iroda! lócán ült, szemközt a főnökkel. Kilátott az ablakon, az utolsó vágányon teherkocsik álltak. A peron üres volt. — Partizán? — kérdezte. Péntek nem felelt. A főnök arca homályba veszett. A szék megnylkordult, ’a főnök felállt, járkálni kezdett. Később az asztalhoz ment, magához húzta a telefont. — Merre akar menni? — Hangja nyugodt volt Nem nézett hátra. — A víztorony felé — mondta Péntek. Kicsúszott a száján a mondat. Nem tudta, mi következik. Két éjjel nem aludt, nagyon fáradt volt. — Allomásfőnökség — hallatszott a telefon felől. — Elfogtunk egy gyanús személyt ... Igen ... Sajnos, megszökött... Mindent megtettünk... A nádas felé futott . . , Péntek mozdulatlanul ült. A főnök megfordult, de az arca nem látszott. Kiment az irodából, néhány lépést tett a hóban, Szilaj szél fütyült be az ajtón. Az asztalról felemelkedett egy papírlap, s a kihűlt vaskályhához csapódott. — Kijöhet — mondta a főnök a küszöbön. Vállára dobta a hátizsákot. Feje fedetlen volt, sapkája leesett, amikor a kalauzzal dulakodott. — A malom felé induljon — mondta a főnök. A szél erősen fújt. (FOLYTATJUK)
