A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-06-09 / 23. szám

/Szereplők: A férfi — A látogató — A nagymama — Hangok a házban.) Á LÁTOGATÓ: Jó napot kívánok! A FÉRFI: Jő napot! A LÁTOGATÓ: Kérem, én... A FÉRFI:... a lakás miatt Jött? A LÁTOGATÓ: Igen, olvastam a hirde­tést és szeretném ... A FÉRFI:... a lakást megnézni. Kérém Gyönyör? lakás. Meg lesz vele elégedve. Semmiképpen sem cserélném el, de bizo­nyos körülmények miatt kénytelen va­gyok. Tessék, itt a fürdőszoba, hideg-me­leg vízzel. Ez a V yha, háromszor négy méter, gáztűzhellyel. Itt a hálószoba. És ez itt a feleségem. Éppen öltözködik, színházba megyünk. A LÁTOGATÓ: Ó, bocsánat! A FÉRFI: Ez a nappali szoba. A NAGYMAMA: Kit hurcoltál már me­gint ide? A FÉRFI: Ez a nagymama. A LÁTOGATÓ: Nagyon örvendekl Á FÉRFI: Hát ez minden. A lakbér száznegyven korona. A lift működik. Egy­szóval, gyönyörű a lakás, jó meleg, szép a kilátás, csendes, nyugalmas. (Trombitálás hallatszik.) A LÁTOGATÓ: Mi ez? A FÉRFI: Ő, igen. Ez az egyetlen kel­lemetlen dolog. Egy trombitás lakik fö­löttünk. Tavaly a lakóbizottság felszólí­totta, hogy használjon hangtompítót. De tudja, a szocialista együttélés szabályainak megtartása még sok kívánnivalót hagy maga után. A LÁTOGATÓ: Hallok még valamit... A FÉRFI: Ó, ez semmi. A szomszédunk vacsorát készít. Hallja? — (Tojások fel­törése hallatszik.) — Egy kettő, három négy, öt ... öt tojást tett a pundingba. Jól élnek, igaz? A LÁTOGATÓ: Honnan tudja, hogy pu­dingot készítnek? A FÉRFI: Szerdán mindig puding van náluk. De különben nem hallani át sem­mit. Csak a déli szél süvít be bizonyos fokig. De az ritkán fúj. EGY FÉRFIHANG: Éva, mond, miért tetted, miért? NŐI HANG: Bocsáss meg, Richard! GYERMEKHANG: Anyu, készen vagyok! AZ ANYJA HANGJA: Jó, már jövök! A FÉRFI: Tény, hogy a lakásnak van némi akusztikai hibája, de ennek megvan az előnye is. Például készülék nélkül hallgathat rádiót. A LÁTOGATÓ: Ebben igaza van. EGY MÁSIK FÉRFIHANG: Hallod? Az a hülye az első emeletről megint próbálja elcserélni a lakását. Ez már legalább a negyvenedik, akinek kínálgatja. EGY MÁSIK ASSZONY HANGJA: Szeret­ném látni azt az őrültet, aki önszántából beköltözik ebbe a házba. A FÉRFI: [rezignáltam) ön már bizto­san menni akar, tudniillik itt mindenfé­lét hallani, és én belátom, hogy mind­ezek után ... szóval ... A LÁTOGATÓ: Várjon csak. A szomszé­dos lakásokban mondták, amiket hallot­tunk? A FÉRFI: Igen. A LÁTOGATÓ: A negyedik emeletről és a földszinti vendéglőből nem hallatszik ide a beszéd? A FÉRFI: (reménykedve) Nem, onnan semmit sem hallani. Elhiheti, semmit sem. A LÁTOGATÓ: Nagy kár! A FÉRFI: TESSÉK? >; A LÁTOGATÓ: Kár! A FÉRFI: Hogy értsem ezt? Azt akar­ja mondani, hogy... szóval, valamit azért hallani, természetesen ... A LÁTOGATÓ: De az embernek nagyon kell a fülét hegyeznie, nem? A FÉRFI: Ugyan! Ogy hallatszik, min­den, mintha ott lenne. A LÁTOGATÓ: Nagyszerű! Elcserélem a lakást. Hát ez csodálatos. A FÉRFI: Csodálatos? De kérem, mi­nek kell magának... ki maga tulajdon­képpen? A LÁTÓ ATÖ: Kérem, én író vagyok. Nekem nem szabad az élettől elszakad­nom. Ebben az akusztikailag kitűnő lakás­ban egyszerre többeknek a sorsát követ­hetem, az életet a maga sokrétűségében figyelhetem meg. És ebből a célból ki sem kell tennem a lábam a lakásomból! Szirmai Marianne fordítása A kritikáról „Ment-e a könyvek által a világ elébb?“ — kérdi Vörösmarty a Gondolatok a könyvtárban című örökbecsű versében. Hasonló töprengést váltott ki bennem az a vita, amely Tőzsér Árpád cikke nyomán indult költészetünk jelenlegi helyzetéről, helyesebben: egy idejétmúlt, fejlődésgátlő szemléletről. A vitacikkek sorát most egy szuszra olvastam el, s akarva-akaratlan a fentebbi idézet pattant elő emlékeze­temből, s ennek az analógiájára valahogy így fogalmazódott meg az agyamban mo­tozó gondolat: Vajon, ment-e vitáink ál­tal irodalmunk „elébb“, s ha igen, miben, ha nem, miért? A probléma annyira furdalta kíváncsi­ságomat, hogy nagy buzgalommal nyom­ban hozzáláttam a jó néhány évvel ezelőtti irodalmi viták és nyilatkozatok felkuta­tásához, mondván: változatosabbá, sokré­tűbbé, szélesebbé tehetjük a most folyó véleménycserét, ha a ma feszegetett kér­déseket összevetjük az előző írőkongresz­­szus körüli időkben boncolgatott kérdé­sekkel, s így próbálunk következtetéseket levonni. A sok közül most csupán egy nagyon vitatott témával szeretnék foglalkozni: a kritikával. Rácz Olivér már 1955-beni így vetette fel a kérdést: „A fiataloknak már nem­csak biztatásra van szükségük, hanem itt az ideje, hogy végre szépítgetés és őva­­toskodás nélkül bírálatot kapjanak.“ (Új Szó, 1955. július 1.) Eltelt nyolc esztendő, s a most folyó vi­tában Duba Gyula még mindig ilyen meg­állapításokra kényszerül: „Kritikánk mind ez ideig lényegében tanító jellegű volt, és a jóakaratú pedagógus rokonszenves szerepét töltötte be.“ (Hét, 18. sz.) Mentünk-e tehát azóta előre? Dobos László 1956-ban, az Üi Ifjúság vi­tájában a kritikáról a következőket álla­pította meg: „Egy itteni mű megjelenését nyomon követi az ismertetés, esetleg a bírálat vagy kritika. A kritika azonban az esetek nagy részében zárszó jellegű. Utána már nem következik semmi. A kri­tizált író vagy költő hallgat, esetleg lá­zadozik, ... de sem az egyik, sem a má­sik esetben nem jelentkezik senki a szer­ző védelmére. így aztán kialakul az egy­hangú folyamat: a költő ír, a kritikus elmondja a bírálatát, s a mű írója ezt egyszerűen tudomásul veszi.“ (Oj Ifjúság, 1956. május 19.) Hét év telt ezl azóta, de a helyzet lé­nyegesen nem változott, hiszen a nyol­cak antológiájának parázs visszhangján kívül alig akadt könyv, amelyről többen is közreadták volna véleményüket, olyan eset pedig csupán elvétve fordult elő, hogy az író maga is közbeszólt vagy rea­gált volna a bírálatra (néhány utólagos méltatlahkodást kivéve, mint Cselényinek a műbírálat helyzetéről és küldetéséről az Oj Szónak adott 1961-es nyilatkozata, vagy Dávid Teréz megjegyzése Turczel Drámai utánpótlásunk című bírálatára stb). De nem nagyon dicsekedhetünk azzal sem, hogy — Dobos akkori szavaival élve — egy-egy itteni mű megjelenését nyo­mon követné a kritika. Ennek a követel­ménynek csupán az Irodalmi Szemle felel meg, bár néha féléves, sőt éves késéssel reagált könyvekre, de egy két esetet ki­véve mégis csak közölt ismertetést min­den hazai magyar műről. Az eddig megje­lent számok átlapozása után úgy tűnik, hogy tudatosan törekszik e mellőzhetet­len szerep betöltésére. Nem mondhatjuk ugyanazt el már a Hét Fórumáról, sem az Űj Ifjúságról, de az Oj Szóról sem (amelynek viszont különösképpen köte­lessége lett volna minden egyes szlová­kiai magyar alkotással érdemben foglal­koznia). Dobos László fentebb idézett 1956-os cikkében van még egy figyelemre méltó ki­tétel: „Meg kell beszélnünk a kritikus utánpótlás nevelését.“ Nem kétlem, hogy ezt a kérdést az az­óta eltelt hét év alatt hétszer meg nem beszélték (ha nem hetvenhétszer), de megoldva máig sincs. Milyen intézmény, az Írószövetség melyik szerve, vagy me­lyik főiskola foglalkozik rendszeresen, tervszerűen a magyar kritikai utánpótlás nevelésével? És ktnek a kötelessége lett volna az elmúlt hét év alatt ezt a kér­dést megoldania? (Ezt a Bodrogközből nehéz megállapítani, azért kérdem.) Ogy gondolom, hogy ebben mindenek­előtt az írószövetség magyar tagozata a ludas. De része van benne az Irodalmi Szemlének is, mint vezető irodalmi or­gánumunknak. Nem világos ugyan előt­tem, hogy irodalmi berkekben kit tarta­nak kritikusnak és kit „utánpótlásnak“, az azonban bizonyos, hogy a jelenlegi kri­tikusok, recenzensek köre sincs kellőkép­pen és arányosan kihasználva, s az az ér­zésem, hogy nem tömörülnek az Irodalmi Szemle köré (vagy a szerkesztőség nem tömöríti őket?) olyan mértékben, mint 14

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents