A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-06-16 / 24. szám

JÄN STACHO: Virrasztás Marionnal Szüzem, fekete bársony imája. Szeretném, ha abban a percben, mikor a fecske elalszik a Holdon, az ágynemű nászi zizegését hallanád. Ma reggel eleven asszonyt láttam. A temető felől közeledett, arcából ferde eső hullt, tajtékos volt a haja, s tenyerén érintés szándéka bizsergett. Ám hozzád magas állvány emel, szerelmem, hogy szót válthassunk a földi boldogságról, hogy elszabadítsd versemet, mert a lámpa csak neked ég, Marion. Mikor az alvó halak két részre osztják a vizet, s megreszketnek a csillagok, éjfélt jeleznek az órák, s rémült madár köröz fészke fölött, akkor, épp abban a pillanatban kilépünk az erkélyre, s homályba vesző könnyű kézmozdulattal üdvözöljük a Holdat. S mivel még reggel is ijedt lesz a melled, megengedem, hogy könyökig kútvízbe mártogasd a kezed. Légy erős, mint a fehérítő, s búcsúzáskor lendülj, mint a szélmalom. Kinyújtom majd a kezem, melyen rajta marad emléked illata, te jóviseletű az asszonyok között, fogom kalapom, s mintha lepkék volnának, reggelig kapdosom a hulló csillagokat. v Fordította: VERES JÁNOS — Mit olvas kisasszony, ha szabad... A „Gömböc“-öt Maupas­— Semmi — pirosodott el a Kislány, és megigazította rózsaszín, fehérpántlikás blú­zát. — Semmi se történt. A nőnek győzelemittasan megvillant a szeme. — Maga nem látta? — Mit kellett volna látnom? — Törődjön saját magával! — mondta Károly. Aztán a fér­fihoz fordult: — Prágából jön? — Nem — felelte a férfi készségesen — Örült Károly érdeklődésének. — Pribramból. Ott vagyok brigádon... Aláír­tam két évre. — Biztosan sokat keres — mondta Károly közönyösen. — Néha igen. Hogyha jó hó­napunk van s eret találunk, hatezerre is följövünk. Csak­hogy nem mindig találunk eret. — Valakinek jó — mondta a smaragdos nő. — Más meg megszakadhat ezer koronáért. — Nem látszik valami na­gyon megviseltnek — csipke­lődött Károly. Hát mi aztán épp eleget dol­gozunk — mondta a férfi. Eb­ben a pillanatban úgy látszott, szégyellj magát, hogy annyit keres. Feleségem és gyerme­keim vannak otthon. Hogyha két helyen él a család, kétszer annyiba kerül... És nem ta­lálunk minden hónapban eret. Várta, hogy majd még kér­dezni fogják. A nap sütött s a férfi örült, hogy a menetirány­nyal szemben ül. mert leg­alább fújta a szél. Károly szemüvege csillogót, mint az ajtó nikkelezett kilincse. Nem látta senki a szemét, csak a saját borostás arcát figyelhet­te a szemüveg üvegében el­torzítva. Senki sem kérdezte többet. A diáklány valamilyen könyv­ben lapozott. — Szabadságra még nem megyek. Most csak a csúszta­tott szabadságomat vettem ki — folytatta a férfi. — A sza­badságomat akkor veszem majd ki, ha kaszálni- kell ott­hon. Máma keresztelőre me­gyek. Lányom lett. — Biztosan örül neki — mondta Károly és ásított. — Ez az első lányom. Hét­főn született. Örül az ember, ha három fia van, s egyszerre csak jön egy lány. — Lehetséges — felelte Ká­roly. — Valaki jobb szereti, hogy­ha fiú Én mindjárt az első után lányt akartam. Kopott kofferjéből kihalá­szott egy üveg export Jelinek szilvapálinkát, kihúzta a du­góját, s ivott belőle. Aztán Károlynak nyújtotta. — Igyák a kicsi egészségé­re. Hanának fogjuk hívni. A fe­leségem ugyanis szintén Hana. — Nem iszom — utasította el Károly. Ahogy belenézett a férfi csalódott arcába, megis­mételte: komolyan, nem iszom. Fogadalmat tettem. — Csak egy kicsit — kérte a férfi. — Nálunk így szo­kás. .. — Valóban nem iszom. Nem ihatok. A smaragdos nő felfortyant: — Mért erőszakol maga va­lakit? Az anya kijelentette, hogy ez neki erős, és a diáklány elfordult, mikor őt kínálta. Az öreg egy pillanatra magához tért, tenyerével megtörölte a száját, húzott az üvegből, s is­mét a kabát alá bújt. A tizedes hangosan kortyolt, megdicsérte a sligovicát, és hátat fordí­tott a fülkének. 3. A férfi megnyalta száraz szájaszélét. A folyosón tolong­tak, akiknek már nem jutott hely. A vállukon keresztül lát­ta az állomást, de nem ismerte fel. A feliratot a táblán elta­karta egy vagon. A sínek kö­zött fehér vászonkabátos fiú futkározott le s fel. Sört árult. Valaki rákiáltott: — Csitul Csifu! — biztosan ismerte A hamissmaragdos nő letö­rölte az izzadságot a homloká­ról és felsóhajtott. A tizedes sört adogatott a szakaszba. Az ablakból szedte be valaki­től. A matrózruhás kisfiú meg­próbálta kitépni az anyja ke­zéből a papirpoharat és síró­­san ismételgette: — Énnekem is kell sör anyu, énnekem is... A nő mohón ivott. Felső ki­festett szájaszélén ottmaradt egy kis fehér hab. Megkérdez­te: — Kitől van? — Attól az elvtárstól... felelte a tizedes A férfi is szomjas volt. Meg­kérdezte: — Nem volna még egy? — Sör már nincs — mondta a tizedes. — De az az elvtárs még hoz valamit. Károlynak egyik kezében fé­lig kiürült sörös pohár volt, a másikban limonádé. Odakí­nálta a diáklánynak. Az hitet­lenkedve ránézett, s kevés meggyőződéssel mondta: — Én nem vagyok szom­jas... — Hogyha a kisasszonynak nem kell — szólalt meg az anya — én a kisfiúnak... Mégse adhatok neki sört... Károly elvigyorodott, s oda­nyújtotta a poharat a matróz­­ruhás fiúnak. A nő ekközben pénzt nyom­kodott a kezébe: — Hogy jövök én ahhoz? Idegen férfitől... — Mit hányja annyira a pénzt? Ha csak ezer koronát keres A hamissmaragdos kéz megsértődve elhúzódott. — Hogyha magának ez így nem tetszik, nem kellett volna meginnia. — A férfi hunyorí­tott a szemével és levetette magát az ülésre. Károly oda­nyomta a karját a diáklányhoz. Az nem nézett fel a könyvből. Károly egy pillanatig mereven nézte a lány vállán keresztül a könvvet Nyugtalanul csa­vargatta a fejét. sant-től. — Nagyon szép könyv — mondta Károly. Egy kicsit gon­dolkozott, majd hozzátette: — Valóban nagyon szép. Nekem legalábbis nagyon tetszett. Va­lamikor olvastam. Már régen .. — Olvasott valamit mostaná­ban Is? — csipkelődött a nő. A diáklány végre bezárta a könyvet. Károly jelentőségtel­jesen köhintett. — Ez arról a könnyű... nő­ről szól, ugye, akinek az úti­­társat mindenét megeszik? — Igen — bizonyított a di­áklány — Hogyha az ember elolvassa, azt hiszi, hogy jő emberek már nincsenek is a világon. — Hát azok valóban nem léteznek — mondta Károly kenetesen. Kihívóan körbe hor­dozta a szemét Várta, hogy majd bizonyítanak neki. ■ — De én mégsem akarom hinni. Mégis csak kell lenni jó embereknek! — A kisasszony még nagyon fiatal. Pár év múlva majd meg­érti. — Elnézően elmosolyo­dott, s igyekezett a lány kezét elkapni. Az felnézett a háló­ban lógó papírcsomagra és nai­van mondta: —Szeretném megismerni a legjobb embert! A sarokban az ablaknál ül­dögélt a férfi. Ráncolta a homlokát és hallgatott. A vo­nat egyik oldalról a másikra billent, az oszlopok és a fák barnászöld csíkba olvadtak össze, az idő szaladt. A nap megállt a kenyéren és szalá­min. Ott hánykolódtak a kihú­zós asztalon reggeltől, véko­nyan belepte őket a korom. És a férfi nem volt képes meg­érteni, hogy miért nem kellett a szalámi meg a kenyér sen­kinek. Hiszen neki iólesett. Fordította: Tőzsér Árpád 13

Next

/
Thumbnails
Contents