A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-06-16 / 24. szám
JÄN STACHO: Virrasztás Marionnal Szüzem, fekete bársony imája. Szeretném, ha abban a percben, mikor a fecske elalszik a Holdon, az ágynemű nászi zizegését hallanád. Ma reggel eleven asszonyt láttam. A temető felől közeledett, arcából ferde eső hullt, tajtékos volt a haja, s tenyerén érintés szándéka bizsergett. Ám hozzád magas állvány emel, szerelmem, hogy szót válthassunk a földi boldogságról, hogy elszabadítsd versemet, mert a lámpa csak neked ég, Marion. Mikor az alvó halak két részre osztják a vizet, s megreszketnek a csillagok, éjfélt jeleznek az órák, s rémült madár köröz fészke fölött, akkor, épp abban a pillanatban kilépünk az erkélyre, s homályba vesző könnyű kézmozdulattal üdvözöljük a Holdat. S mivel még reggel is ijedt lesz a melled, megengedem, hogy könyökig kútvízbe mártogasd a kezed. Légy erős, mint a fehérítő, s búcsúzáskor lendülj, mint a szélmalom. Kinyújtom majd a kezem, melyen rajta marad emléked illata, te jóviseletű az asszonyok között, fogom kalapom, s mintha lepkék volnának, reggelig kapdosom a hulló csillagokat. v Fordította: VERES JÁNOS — Mit olvas kisasszony, ha szabad... A „Gömböc“-öt Maupas— Semmi — pirosodott el a Kislány, és megigazította rózsaszín, fehérpántlikás blúzát. — Semmi se történt. A nőnek győzelemittasan megvillant a szeme. — Maga nem látta? — Mit kellett volna látnom? — Törődjön saját magával! — mondta Károly. Aztán a férfihoz fordult: — Prágából jön? — Nem — felelte a férfi készségesen — Örült Károly érdeklődésének. — Pribramból. Ott vagyok brigádon... Aláírtam két évre. — Biztosan sokat keres — mondta Károly közönyösen. — Néha igen. Hogyha jó hónapunk van s eret találunk, hatezerre is följövünk. Csakhogy nem mindig találunk eret. — Valakinek jó — mondta a smaragdos nő. — Más meg megszakadhat ezer koronáért. — Nem látszik valami nagyon megviseltnek — csipkelődött Károly. Hát mi aztán épp eleget dolgozunk — mondta a férfi. Ebben a pillanatban úgy látszott, szégyellj magát, hogy annyit keres. Feleségem és gyermekeim vannak otthon. Hogyha két helyen él a család, kétszer annyiba kerül... És nem találunk minden hónapban eret. Várta, hogy majd még kérdezni fogják. A nap sütött s a férfi örült, hogy a menetiránynyal szemben ül. mert legalább fújta a szél. Károly szemüvege csillogót, mint az ajtó nikkelezett kilincse. Nem látta senki a szemét, csak a saját borostás arcát figyelhette a szemüveg üvegében eltorzítva. Senki sem kérdezte többet. A diáklány valamilyen könyvben lapozott. — Szabadságra még nem megyek. Most csak a csúsztatott szabadságomat vettem ki — folytatta a férfi. — A szabadságomat akkor veszem majd ki, ha kaszálni- kell otthon. Máma keresztelőre megyek. Lányom lett. — Biztosan örül neki — mondta Károly és ásított. — Ez az első lányom. Hétfőn született. Örül az ember, ha három fia van, s egyszerre csak jön egy lány. — Lehetséges — felelte Károly. — Valaki jobb szereti, hogyha fiú Én mindjárt az első után lányt akartam. Kopott kofferjéből kihalászott egy üveg export Jelinek szilvapálinkát, kihúzta a dugóját, s ivott belőle. Aztán Károlynak nyújtotta. — Igyák a kicsi egészségére. Hanának fogjuk hívni. A feleségem ugyanis szintén Hana. — Nem iszom — utasította el Károly. Ahogy belenézett a férfi csalódott arcába, megismételte: komolyan, nem iszom. Fogadalmat tettem. — Csak egy kicsit — kérte a férfi. — Nálunk így szokás. .. — Valóban nem iszom. Nem ihatok. A smaragdos nő felfortyant: — Mért erőszakol maga valakit? Az anya kijelentette, hogy ez neki erős, és a diáklány elfordult, mikor őt kínálta. Az öreg egy pillanatra magához tért, tenyerével megtörölte a száját, húzott az üvegből, s ismét a kabát alá bújt. A tizedes hangosan kortyolt, megdicsérte a sligovicát, és hátat fordított a fülkének. 3. A férfi megnyalta száraz szájaszélét. A folyosón tolongtak, akiknek már nem jutott hely. A vállukon keresztül látta az állomást, de nem ismerte fel. A feliratot a táblán eltakarta egy vagon. A sínek között fehér vászonkabátos fiú futkározott le s fel. Sört árult. Valaki rákiáltott: — Csitul Csifu! — biztosan ismerte A hamissmaragdos nő letörölte az izzadságot a homlokáról és felsóhajtott. A tizedes sört adogatott a szakaszba. Az ablakból szedte be valakitől. A matrózruhás kisfiú megpróbálta kitépni az anyja kezéből a papirpoharat és sírósan ismételgette: — Énnekem is kell sör anyu, énnekem is... A nő mohón ivott. Felső kifestett szájaszélén ottmaradt egy kis fehér hab. Megkérdezte: — Kitől van? — Attól az elvtárstól... felelte a tizedes A férfi is szomjas volt. Megkérdezte: — Nem volna még egy? — Sör már nincs — mondta a tizedes. — De az az elvtárs még hoz valamit. Károlynak egyik kezében félig kiürült sörös pohár volt, a másikban limonádé. Odakínálta a diáklánynak. Az hitetlenkedve ránézett, s kevés meggyőződéssel mondta: — Én nem vagyok szomjas... — Hogyha a kisasszonynak nem kell — szólalt meg az anya — én a kisfiúnak... Mégse adhatok neki sört... Károly elvigyorodott, s odanyújtotta a poharat a matrózruhás fiúnak. A nő ekközben pénzt nyomkodott a kezébe: — Hogy jövök én ahhoz? Idegen férfitől... — Mit hányja annyira a pénzt? Ha csak ezer koronát keres A hamissmaragdos kéz megsértődve elhúzódott. — Hogyha magának ez így nem tetszik, nem kellett volna meginnia. — A férfi hunyorított a szemével és levetette magát az ülésre. Károly odanyomta a karját a diáklányhoz. Az nem nézett fel a könyvből. Károly egy pillanatig mereven nézte a lány vállán keresztül a könvvet Nyugtalanul csavargatta a fejét. sant-től. — Nagyon szép könyv — mondta Károly. Egy kicsit gondolkozott, majd hozzátette: — Valóban nagyon szép. Nekem legalábbis nagyon tetszett. Valamikor olvastam. Már régen .. — Olvasott valamit mostanában Is? — csipkelődött a nő. A diáklány végre bezárta a könyvet. Károly jelentőségteljesen köhintett. — Ez arról a könnyű... nőről szól, ugye, akinek az útitársat mindenét megeszik? — Igen — bizonyított a diáklány — Hogyha az ember elolvassa, azt hiszi, hogy jő emberek már nincsenek is a világon. — Hát azok valóban nem léteznek — mondta Károly kenetesen. Kihívóan körbe hordozta a szemét Várta, hogy majd bizonyítanak neki. ■ — De én mégsem akarom hinni. Mégis csak kell lenni jó embereknek! — A kisasszony még nagyon fiatal. Pár év múlva majd megérti. — Elnézően elmosolyodott, s igyekezett a lány kezét elkapni. Az felnézett a hálóban lógó papírcsomagra és naivan mondta: —Szeretném megismerni a legjobb embert! A sarokban az ablaknál üldögélt a férfi. Ráncolta a homlokát és hallgatott. A vonat egyik oldalról a másikra billent, az oszlopok és a fák barnászöld csíkba olvadtak össze, az idő szaladt. A nap megállt a kenyéren és szalámin. Ott hánykolódtak a kihúzós asztalon reggeltől, vékonyan belepte őket a korom. És a férfi nem volt képes megérteni, hogy miért nem kellett a szalámi meg a kenyér senkinek. Hiszen neki iólesett. Fordította: Tőzsér Árpád 13
