A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-19 / 20. szám
LACKÖNÉ KISS IBOLYA Bratislavához közeli Pezlnok községen átutazó idegen bizonyára csodálkozna, ha arra figyelmeztetnék, / " hogy pár pillanatra álljon meg egy ósdi, háromablakos ház előtt, melynek évszázados falára emléktábla van téve. Ha azonban a közelébe ér, meglepetéssel olvassa a táblára vésett sorokat, melyek tudtára adják, hogy itt látott napvilágot 1667-ben egy világviszonylatban is neves festőművész: Kupeczky János. Kupeczky szegény, sokgyerekes családból származott, aki már kora gyermekévében arra volt utalva, hogy maga keresse meg betevő falatját. Takácsinas volt. A kattogó szövőszékek egyhangú zakatolása azonban nem elégítette ki vágyait, azért elszökött hazulról, hogy Bécsb$ menjen. Útközben Halles községbe tévedt Czobor gróf kastélyába, ahol a szájhagyomány szerint — egy festményt pillantott meg, amely annyira elbűvölte, hogy ott azonnyomban széndarabkával rajzolni kezdett a falra, mikor véletlenül a helyiségbe lépett Claus bécsi festő, aki meglepődve szemlélte a gyerekember rajzát. Felismerve benne a tehetséget, azonnal pártfogásába vette s Bécsben tanítványául fogadta. A fiatal fiú azonban itt sem telepedett le tartósan, hanem Bécsből tovább vándorolt. Gyalog, étlen-szomjan, lerongyolódva ért el vágyainak színhelyére, a klasszikus művészek hazájába, Rómába. Itt, szörnyű nélkülözések között teltek napjai. De 6 reménykedett, koplalt, szenvedett, míg végre felfedezték művészi hajlamait, s két évtizeden át, mint elismert festő Olaszország fővárosában működött. Húsz év múlva tért vissza Bécsbe, ahol nőül vette Claus mester leányát. Pár év múlva olyan hírre tett szert, hogy Európa nagyságai festették meg vele arcképüket, így Nagy Péter cár, Szobieszky Szaníszló, Savoyaí Eugén, Bél Mátyás, majd később kuruc tárgyú festményeivel növelte hírnevét. Vallási meggyőződését azonban nem volt hajlandó feláldozni a bécsi udvar kedvéért, s mert nem tudott s nem is akart „előírás szerint élni, elhagyta Bécset s Nürnbergbe költözött, ahol családjának szentelve életét, hetvenhárom éves korában 1740-ben húnyt el. Kupeczkyt életében, mint a jellemábrázolás mesterét ünnepelték, akinek kiíejezésteljes arcképei Európa múzeumainak ma is féltve őrzött kincsei. Nürnbergben máig emlegetnek egy kedves történetet Kupeczkyvel kapcsolatban. Egy Wollrab nevű, zsugoriságáról híres, gazdag kereskedő szerette volna, ha Kupeczky megfesti arcképét. A festő le is festette, a kereskedő azonban nem volt hajlandó átvenni a képet az előre meghatározott összegért, kifogásul hozva fel, hogy a kép nem hasonlít rá, vagyis a festmény nem jó. De hogy a művész ne károsodjék, hajlandó lett volna kisebb öszszegért átvenni a képet. — Hajlandó írást adni arról, hogy az arckép nem hasonlít magára? — kérdezte Kupeczky. — Miért ne? Írásba adhatom, hogy nem hasonlít rám — monta Wollrab úr, s már rótta is gótikus betűit az elébe helyezett papírlapra. — De ha olcsóbban adná a mester, átvenném. — A kép nálam marad — felelte Kupeczky ellentmondást nem tűrő hangon, — Wollrab úr pedig mehet isten hírével — s kitárta előtte az ajtót. Wollrab kilépett a műteremből, Kupeczky pedig hahotázni kezdett. Nagyszerű ötlete támadt. Magára csukta a műterem ajtaját s fütyörészve munkához látott. A zsugori kereskedő képét maga elé téve, az arcon nem változatott semmit, csak a füleket hosszabbította meg, fel a koponyán túlra. Aztán apró, szürke, szőrszálakat festett rá legfinomabb ecsetjével, olyan tökéleteséggel, hogy maga is megdöbbent, mikor szemügyre vette a kijavított szamárfüles arcképet. Nemsokára ezután Nürnberg város nagyvásárra készült. A város főterén van egy művészi kivitelű szökőkút, melyet máig „Szép kút"Kupeczky fiatalkori arcképe (prágai múzeumi Kupeczky szBlűháza Pezinokban nak neveznek. E felé a kút felé igyekezett a festő, hóna alatt a zsugori kereskedő képével. Aztán a kúthoz érve annak aranyozott vaskorlátjához támasztotta a megfestett vásznat, ő maga pedig nézte a vásárra igyekvőket, hogy tetszik-e nekik a kép? — Nini — kacagtak a nürnbergi polgárok, de szép füle nőtt a Wollrab uraságnak! Nézzétek, csak ezt a szamárfüles képet. Gyertek, bámuljátokl S a szamárfüles arcképnek a híre futótűzként terjedt el a soktornyú városban. Egy óra sem telt bele, már is magából kikelve rohant a kút felé a kép élő mása. De hiába kiabált, ordított, Kupeczky felmutatta a kereskedő sajátkezű levelét, melyen bizonyítja, hogy az arckép nem hasonlít rá, a festmény nem jó. A vásárosok kacagtak, Wollrabot a guta környékezte, a festő meg csak mosolygott magában... Mit tehetett a kigúnyolt ember? — Megvette a képet. —■ Kettőszáz arany ám ennek az ára — mondta ellenkezést nem tűrő hangon a kurucok egykori festője, s míg a kalmár izzadva loholt haza az arcképpel, Kupeczky elégedetten csörgette az aranyakat barnabársony ruhája zsebében ... Kupeczky családja körében Kupeczky öregkorában (stuttgarti múzeum)
