A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-12 / 19. szám
Vendégségben a hegyen egyszerre csak Kisfaludy Stróbl levelét mutatja. Nemrégiben kapta. A nagy magyar művész Alexy Iránti őszinte és mély szeretetéről, nagyrabecsüléséről tesz bizonyságot. — Sóikat jár ide a postás? — Sokat? — kérdi vissza huncutul. — Hát, aki sokat ir, az sok levelet kap — mondja nevetve. — Nézzed csak! — s egy csomó borítékot mutat. — A feladók zöme pionír — folytatja —, iskoláslányok, fiúk, s bár már hónapok múltak el kis festőpalántálm bemutakozó, bratislavai kiállítása óta, de még ma is rendre érkeznek a levelek, tele kíváncsi kérdésekkel: igazán ők festették a képeket; sokat segítünk-e a fiataloknak munka közben, mikor és hol lesz újabb kiállításuk stb., stb. — A tenger kérdésre mi a válasz? — Először Prágában szeretném megmutatni rajzaikat. Festményeiket, melyeknek központi témája Jánoáík életét tükrözi, aztán eleget teszünk a moszkvai meghívásnak és még talán eljutunk a többi baráti ország fővárosába is.-- S ha mindezek után feltenném a kérdést: dióhéjban, hogy adnál számot életedről az érdeklődőknek? — Neked ezt egyszer mér elmeséltem, nem is rövidre szabva, hanem jó kiadósán. Végtére is az ember saját életéről dióhéjban nem tud úgy számot adni, hogy alkalmasint egy-egy részlstképnél hoszszabb időre meg ne álljon. Azonban mégis mondanék valamit, okulásul. A fiataloknak. Voltam én kéményseprő, gyógyszerészsegéd, tanár, festő s most öregségemben azt mondhatom, hogy határtalan kemény munkaakarásom és munkavállalásom vitt mindig előbbre. Legyen az egyén tehetsége bármekkora, a művészetben, de más professziónál is, a sültgalambvárással, kemény munka nélkül nem lehet eredményeket elérni. Mit mondjunk befejezésül. Azt említette Jankó Alexy, érdemes festőművész, hogy az idős müvészgenerációnak — ez egyszer az idősek közé számítva őt magát is — ritkán volt része elismerésben, szeretetben. Nos, az a szeretet, mellyel őt ma a fiatalok körülveszik, talán még kárpótolhatja ,azt is, amiről még ma is oly sokszor meg-megfeledkeznek a felnőttek. NAGY JENŐ A lépcsőkön már koppannak a léptek. Sára asszony jön egy copfos kislánnyal, hogy megmutassa a délutáni gyerekmunka legjobb termését. Ma a mester felesége a soros, ma ő ügyel a gyerekek munkájára. Jankó Alexy nézi az elébe tett képet, bólogat, némán integet, s bár szó nem hagyja el ajkát, mi mééis értjük dicséretét. — Szinte megfoghatatlan — mondja később —, hogy ezek a csöpp emberkék mily játszi könnyedséggel viszik vászonra a színeket. S micsoda színeket! Bár náluk a nagy mesterek tudatos színválasztása még csak sejtelemszerűen kerül a vászonra, a játék, az akarat s az ihletsugallat nagyszerű keverékeként. — Mióta foglalkozol gyermek-festők nevelésével? — kérdem. — Régen, majd egy emberöltő óta, igaz megszakítással, a háború alatt nem nyílt mód az ilyesfélére ... Inter armae silent musae — így mondták már a régi rómaiak! De 1945 után Ismét hozzáfogtam. Illetve hogy felépült a hegyoldalban a ház. Most már több a férőhely, s a műterem Is jobban a gyermekeké, és az ecset, a kréta, a papír. Azóta többen is járhatnak, meg többet is lehetnek nálam. Ha itt vannak, akkor legalább letehetem a palettát... Játszom velük, tanítom őket s tanulok ... Igen, tanulok tőlük... No meg fiatalodom — teszi még hozzá kedves bohósággal. Arcomra úgy látszik akaratlanul is mosoly fut, mert közbevág: — Ne -csodálkozz, ezek a szárnybontogató apróságok kacagásukkal, csicsergésükkel nemcsak a legszebb zenét hozzák viszonzásul ebbe a házba, de gyermeteg lényükkel, szívderítő vidámságukkal még meg is fiatalítanak. Vagy talán úgy érzed, hogy...? Jankó Alexy a megkezdett mondatot befejeztetlenül hagyta, s a félig feltett kérdésre nem válaszoltam. Nem mintha töprengenem kellett volna — akkor ott úgy éreztem felesleges válaszolnom, hisz a tények a napnál is világosabban beszélnek. Ma Jankó Alexy 70 éves, mégis vitalitásban bátran felvehetné a versenyt még a negyvenévesekkel is. Csodálatos életerő buzog benne. Igazi polihisztor, művész és ezermester. Még most is fiatalos lendülettel bújja a tudományos könyveket, folytatja kutatásait, közben fest, alkot, cikkezik, memórárját készíti sajtó alá. Szlovákia történelmi és művészeti emlékeinek megóvása érdekében bombázza fáradhatatlanul leveleinek tucatjaival, vagy inkább százaival az érdekelt szerveket, s ez ügyben lelkesít, kritizál, sőt ha kell, keményen korhol. Fiatal gyerekek egész sorát a művész és a jó tanító gondosságával tanítja, oktatja, irányítja, hogy ezek a festészet csodálatos nyelvén adják közre élménykifejező képességüket. Közben otthonának kertjében régi — gyógyszerész — szakmájához híven gyógynövények termesztésével foglalkozik. De maga végzi a házban az asztalos, a kőműves, az ács, a szerelő munkát. Barkácsol, amit éppen kell, hol verebeknek téli menedéket, melyet „szállodának“ léptet elő, máskor stigllcnek búvóhelyet, most padot a nyári teraszra. Tárgyal, tanácskozik, baráti beszélgetéseket folytat írókkal, festőkkel, kritikusokkal, hazai és külföldi vendégekkel, - s közben állandóan mosolyog. A magas homlok alatt megbúvó, hunyorgó szem mintha mindig nevetne, még akkor is, ha a gond kopogtatott ajtaján, ha az élet árnyas oldalán kellett olykor kikötnie. A két szem csak mosolyog ott, mert az élet szépségét, a természet utolérhetetlen képeit kutatta, s az elébe táruló színek a tornyosuló bajokat is elviselhetőbbekké tették. Most e kis kitérő után gyorsan vissza az erkélyre. Múlnak a percek, már órákká sokasodnak, s bár búcsúzni kellene, de a környezet és a vendéglátó marasztalása indulni nem enged. — Hogy telnek napjaid? — Munkában. — Beszélj, kérlek magadról. Pereg a múlt filmje, olykor csapongva balehuppanunk a mába Is. A század eleji mesterek, a müncheni, prágai, pesti vagy nagybányai iskolák tagjai ugyanúgy személyes ismerősei, barátai voltak, mint most a feltörő szlovákiai képzőművészek fiataljai. Van hát kiről beszélni, már csak azért is, hogy ne kelljen saját magáról szólnia. Az idősebb generációról sziporkázó kedves történetek kerülnek sorra. Alexy számára kellemes visszaemlékezések, hisz arról az időről mesél, mikor még ő volt fiatal, mikor még ő leste az idős mesterek, művészek szavát. Elraktározta emlékbe magának — s nekünk. (Visszaemlékezései mostanában kerülnek kiadásra.} Persze a számvételből a fiatalok sem maradhatnak ki. A tanítványok közül sokan ügy indultak, mint piros nyakkendőé pionírjai, akik most tanulják Jankó bácsinál a festészet ábécéjét. Ahogy így bogozzuk a múltat és a jelent, Itt ülök a mesterrel a tavaszi napsütésben pompázó erkélyen. A manzardszoba felől csivltelő gyermekhangok most felszabadult nevetésbe csapnak át. — Hallod a legszebb zenét? — utal a feltörő ujjongó kacagásra Jankó Alexy érdemes művész, a neves szlovák festő — Biztos valami nagy siker. 17
