A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-12 / 19. szám
KOVÁCS JOZSE F tfDalol az apam A vele egyidősektől hallottam, hogy valamikor legény korában nagyon szerette a nótát. Duhajkodni nem szokott, ittasan soha nem látták, de a nótát szerette, s állítólag értett Is hozzá. Én soha sem hallottam dalolni; pedig mit nem adtam volna, ha egyszer rázendít. Bíztattuk olykor-olykor, de a biztatásnak nem volt foganatja. — Nem nekem való az! — mondogatta — majd, ha egyszer jó kedvem lesz és ráérek ... Telt-múlt az idő és ml tudomásul vettük, hogy apánk nem akar dalolni. De én olyan természetű vagyok, aki nem nyugszik bele egykönnyen a dolgokba. Fogtam magam, visszamentem élete fonalán, hogy megtudjam, miért szorultak bent apám lelkében a nóták?!.. A mikor megszülettünk — öt év alatt három fiúgyerek, akkor nem ért rá, pedig kedve akkor még lett volna hozzá! ... Két éves lehettem, amikor a házunk alapját lerakták. A vályog, ami a falrakáshoz kellett, oda volt már készítve az alap köré. Egyik este nagybátyám meg öregapám tanácskozásra ültek össze apámmal. Megbeszélték,, hogy fölépítik nekünk a vályogházat, és megkapjuk a Bárány nevű tehenet, s ezzel apám ingó és ingatlan öröksége „le van tudva“. A mi falunkban abban az Időben nagy sző volt ám, ha valaki saját házában lakott. Apám örvendezett Is a „birtokos“ rangnak, de nagybátyám is örült, hogy most már övé lesz a három holdas, „gazdaság“. öregapám meg annak, hogy fiai ilyen szépen megegyeznek a vagyonon. Bor került az asztalra, áldomást Ittak ... addig-addig, amíg apám dúdolni kezdett. Már azon a ponton volt, hogy megereszti hangját, amikor a komája be zörgetett az ablakon. — Jó estét, komám uram!... Most jövök a Sárádról, láttam hogy a vályogja nincs letakarva, az eső meg cseperész. Gyorsan menjenek, mert reggelre mind sárrá málík! Lett nagy sürgés-forgás azonnal. A tégla nem megy tönkre egy kis esőtől, de a vályog az más. Azt takarni, óvni kell, különben soha se lesz belőle ház! Ha lett volna pénzünk téglafalra, akkor nem verte volna ki az eső apámból a nótát... Akárhogyan tetszett nekünk az új ház, még se lehetett se ablakába, se ereszébe beleharapni, ha csak télen nem a jégcsapokba. Apám is, mint a többi hasonszőrű ember a faluból, gyárba járogatott. Egy olajfinomítóban „abriktolta“ a hordókat, mivel hogy annak idején kitanulta a kádár-mesterséget. — Kip, köp... kíp, köp — verte körbe az abroncsot két kalapáccsal a kezében. —- Ez is kész, ez is. .. ez is... Akkordmunka volt, naphosszat föl se vette a fejét... Aztán, hogy egyszer mégis körülnézett, addigra már az egyik cimborája mester lett, a másik meg, akit tudálékos Lacinak hívtak, akkora pocakot növesztett, hogy dolgozni se tudott miatta. Hízelgéshez viszont nagyon is jól értett, megtették hát amolyan hajcsárfélének. Akkor ilyen volt a világ!... Apámat egy kicsit el is fogta emiatt a keserűség, de mivel szűkszavú ember volt, nem szólt, csak egy kicsit dühösebben zutyolta körbe a kezébe akadt hordókat. Mást se csinált hosszú évekig, csak jó formájú, erős dongájú hordókat... Nem fizetett fröccsöt a mesternek, nem vitt hízólibát a mérnöknek, csak dolgozott sokat, nagyon sokat... így hát nem volt Ideje dalolni... No bezzeg lett volna ideje 1931 után, amikor elbocsátották, csak tudja isten miért, akkor meg a hangulata romlott el. A vonatot nem az ő számára találták ki, nem ment el hetedhét országba, hogy képességének megfelelő munkát keressen, hanem hátizsákját a vállára vetve gyalogosan idnult szerencsét próbálni. Addig kóborolt egyik helyről a másikra, míg egy prímáciai majoron „rámosolygott“ a szerencse. Fölvették fejőgulyásnak. Fél napi járásra volt tőlünk ez a hely, de legalább gyalogszerrel el lehetett jutni oda. Minden két hétben hazajöhetett meglátogatni a családot. Hajnali háromtól este kilencig szálas takarmányt készített, itatott és cibálta a tehenek tőgyét. Szerencséjére egész életében arra tanították, hogy a szegény ember nyugodjék bele az isten akaratába, és ne zúgolódjék sorsa miatt! Fogadja el, köszönje meg, amit a gazdagok adnak neki és húzza be a farát, mint a tehén, ha villanyéllel odébbtessékelik! Apám tanulékony lévén, jól megértette, mit kívánnak tőle. Habár nem volt valami vallásos ember, minden hajnalon keresztet vetett, s úgy itta lopva a habzó tejet a sajtárból. Volt akkortájt a majoron egy osztrák származású intéző. Azelőtt tanácsos volt valahol, hogy hol, azt senki se tudta. Suttogták róla, hogy egy-két kereke hiányzik. Naponta ötször-hatszor átöltözött szebbnél szebb ruhákba. A cselédektől korra és nemre való tekintet nélkül megkívánta, hogy kézit csőkolommal köszöntsék. A napszakok között sem tett kivételt Volt úgy, hogy egész nap aludt, viszont megesett, hogy az éj bármelyik órájában végigkódorogta a majort. Egy ilyen holdkóros éjjelen lepte meg apámat, amint a szokásos módon nagy finoman tejet reggelizett. Apám már legény korától fájós lábú volt, de a tőle telhető frissességgel fölállt és köszöntötte az istálló hajnali vendégét: — Adjon isten jó reggelt, nagyságos tanácsos úr! Hát kapott erre olyan pucungot, hogy még az álmos- tehenek is nagyokat fújva kapkodták tőle a fejüket. A legkisebb sértés az volt, hogy csúnyán letegezték apámat ... Ha hirtelen nem gondol a három fiára, talán visszategezte volna a tanácsost, de így csak intett egyet a balkezével, persze csak akkor, amikor már a „nagyságos úr“ a szomszéd istállóban csetepatézott. Tanácstalankodott egy kis ideig, aztán úgy döntött, hogy juszt is dalolni fog... Hadd tudják meg a primácia marhái, meglelte módját a bosszúnak! ... Dudorászott, dudorászott, de abbahagyta, mert az jutott eszébe, hogy itt valami egészen mást kellene tenni. élt, múlt az idő, jött a háború... Két bátyámat egy-kettő belerázták a mundérba. Nekem csak a „sóvárgó vágy“ maradt, de hamarosan „megvigasztalódhattam“, mert rám is sor került. Azt írták a behívómra, hogy civilben leszek katona. Mellékelten felszólítottak, hogy valami árokásó vagy favágó alkalmatosságot is vigyek magammal, mert egyelőre munkaszolgálatos leszek. Hónom alá csaptam apám kedvenc kisbaltáját, és elmarsoltam a Tisza mellé lövészárkot ásni. Nem sokáig rongáltam társaimmal a Tisza parti romantikus tájat, jött a front, futottunk, amerre láttunk. Gyalog szaporáztuk naponta, amenynyit bírtunk. Batyunk a bútól nap mint nap súlyosbodott, s míg lehetett, minden pihenőnél eldobtunk valami nélkülözhetők Így maradt apám kedvenc kisbaltá-Ja a jászberényi országút árkában.., A sok járás-kelésben, meg a hadifogság alatt úgy elfelejtettem, mint ha nem is apám kedvenc szerszámja lett volna. Bezzeg ő nem felejtette el. Pont akkor pirított rám, amikor az egész család együtt volt. Olyan tor félét ültünk annak örömére, hogy egyikünk sem pusztult el a háború alat.t Hogyan, hogyan nem, jó kedvünk kerekedett. A sok mars, meg katonanóta után jő lett volna már valami más dallamot hallani. Aki nótáshangszámításba jöhetett közöttünk, az természetesen csak apánk volt. Nem csűrtükcsavartuk a dolgot, hanem kerek perec tudtára adtuk: — Itt az ideje, idesapánk, el kell dalolnia a nótáját, mert ha nem, hát viszszamegyünk a fogságba. Mosolygott a bajsza alatt, s mivel a torkát is megköszörülte, fogadni mertem volna, hogy menten elkezdi. De csak nézett rám egy darabig, aztán megkérdezte: — Te, Józsi! A kisbaltát, ügyi, nem hoztad haza?! Én bűnbánóan lehajtottam a fejem és szégyenkezve válaszoltam: — Sajnos, eltalálta, idesapám! A nótából megint nem lett semmi... fj1 gyszer aztán eljött a nyugdí jaz-*-J tatásának napja. A nyugdíjat elfogadta, a nyugalmat nem. Sőt, újra szegődött. Éjjeliőr lett a szövetkezetben. Pár évig jártak Dingóval minden este a telepre. Dlngó apám lopmos szőrű házőrző kutyája. Lelkiismeretesen együttműködtek, nem volt soha semmi baj. Tavaly aratás után történt, hogy a szövetkezet aratási ünnepélyt rendezett. Apám és Dingó szabadnaposak voltak. Délután elmentek a kultúrház udvarra, búcsút venni a szolgálattól, mert hogy el ne felejtsem, apám elhatározta, hogy a telet már otthon tölti. A falu apraja-nagyja ott nyüzsgött az udvaron. Apám körül a régi jóbarátok, kiöregedett életharcosok, előtte asztal, az asztalon borocska. Háta mögött a házért való rettegés, a letűnt hamis világ, a megaláztatás, a háború, a fiaiért való aggodalom, és a becsülettel leszolgált munkás élete. A fiatalok táncoltak. Az öregek politizáltak, tréfálkoztak, idézték a múltat, régi közös élményeket emlegettek. — Egészségünkre! — mondogatták poharat emelve. Dingó a világért el nem mozdult volna apám lábától. Ha apám felnevetett ő .is tátott pofával vigyorgott, mintha igyekezne megtartani a hangulatot. A szomszédos asztalnál egy legény hallgatót akart énekelni. Már háromszor belekezdett, de nem ment neki. A prímás nagy buzgalma sem tudta rátéríteni a helyes dallamra. Fogyó türelemmel leintette őt, apám mögé állt, úgy védte az igazát. — Ez régi nóta, maguk idősebbek, hallgassák meg! Hát nem ez a dallama annak, hogy „Kint lakom én Klsperjésen, a pusztai karámban?! S olyan gonddal kisérte hegedűjén, mint ha vizsgáztatnák. A második sornál az öregek közül hárman is nekiszilajodtak, egyik az apám volt. Hogyne segített volna, hisz ez az ő nótája. Lelkismeretesen eldalolták végig. Sőt a végét, mint ahogy az dukál, szépen megduplázták. \ pám lopva körüljártatta tekintetét a bámészkodó asszonyokon, de anyámat nem találta köztük. Pedig szerette volna, ha odamosolyog helybenhagyó fejcsőválással. Mert nem kis dolog ám, hogy negyven év után végre előkerült a nóta és kedve is van hozzá, meg ideje is.*. te
