A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-05-05 / 18. szám
valami nem hagyta, nem volt maradása. Feljött. Itt kapott állást a Pozemná stavbynál. Megszerették. Azóta épitö. Törte magát, hónapokon át két műszakban dolgozott, csak hogy ne kelljen a táncra gondolnia. En meg otthon dúdolgattam és sirdogáltam. Végre 1980-ban leljöttem én is, a két kis gyerekkel, a kis Lajoskával meg Erzsikével. Igaz, a lakás csak kérdőjellel nevezhető annak. Trnavkán túl, a régi Rösler téglagyárba lakunk. Dehát sokan vannak, akiknek még ilyen sincs, s még mindig jobb, mintha 0 itt lenne, mi meg Martoson ... Azt kérdezte előbb, jó férj-e? Nem iszik, nem dohányzik. Nincs az a munka, amiben ne segítene. Főz, mos — jaj ezt ne írja meg, mert még megharagszik, hogy elárultam — mág a súrolásban is segít, csakhogy engem megkíméljen. — Es a tánc és a dal? — szakítom meg Jóba jolán magyarázatát. — Hetente kétszer az Ifjú Szivekben. En ismét az énekkarban, Lajos meg a táncosok közt. Szólista már. Látná csak, mily daliásán tartja táncosnőjét, hogy teszi a szépet neki, látná a mozdulatait, mintha csak gyerekkora óta tanulta, vagy mintha vele született volna... így.. . így — gondolom —, a nagyapától meg annak nagyapjától öröklött vagy megálmodott lépések, kecses mozdulatok, szépséget, derűt, örömöt, mosolyt árasztó mozgás. ' — És féltékeny? — kérdem. —. Féltékeny? Mindene a családja, de olykor bizony el fog a félelem, vajon nem a tánc-e A vezető fülkéjéből mosolygós fiatalember Integet . . . a nagyobb szerelme. De ez sem olyan fajta, amely aggasztana... Aztán meg ott van az érem másik oldala. Tudja, mily csodás őrzés, amikor nyári estéken a falusi, vidéki amfiteátrumok fényszórói rávilágítanak a megelevenedett színpadra, aztán felcsattan az ének, a mnzsika, megindul a lassú tánc, beszél, jajong, panaszkodik, aztán mindjobban gyorsul, hangos örömbe csapva... s lentről, ahol ezren figyelnek ránk, csillognak a szempárok, az apró szentjánosbogarak, s szinte érezzük a közönség, a falusi ember simogató kezét, mellyel munkánkért fizet. Ilyenkor elszáll a fáradtság, elszáll még a félelem is, hisz Lajoz a legszebbet teszi, amit érdemes — szórakoztatja velünk, a tucatnyi táncos-énekes társammal a dolgozó népet. A pont végére, szinte mintha rendező keze intézkedett volna, hatalmas darus gépkocsi fut be a telepre. A vezető fülkéjéből mosolygós fiatal ember integet, s az asszony ajkáról felcsattanó „Lajos“ kiáltást elnyeli a fékező motor z^a. Kövessük a „darus elvtársat“ a „platzra“, ahol a rövid üdvözlést követően eltűnt. Mire oda érek a behemót monstrumhoz, már elhangzott a „lóról“ vezényszó, mert Lajost a volán mellett már nem leltem, a motor alól húztam elő, valósággal odabújt. Megérezte, újságíró, riporter-fajta akar behatolni titkaiba. Pedig hát az 6 élete már nem titok, mert akadtak nálánál beszédesebbek is, akik örömmel szóltak róla. — Martosról hoztam szívélyes üdvözletét — mondom indításként —, Mlhál bátyánál jártam. —Nagyapánál? — derült fel az arca. — Táncol-e még? — ügy mondta, hogy a mesterséget átadja az unokájának. — En meg átvettem a stafétabotot, csak győzze a lábam. Bemutató előtt állunk, s ilyenkor bőven kijut a táncból. Kora ősztől folyik az új műsorral kapcsolatos munka. Néha bizony holtfáradtan esek az ágyba, de hát úgy vagyok ezzel a tánccal, mint más ember a borral, elmámoroslt s nem tudom — igaz, nem iz akarom — abbahagyni. Most már értem nagyapát is, hogy neki sem akaródzott. Nem mondta-e, hogy még meg is morogtam, persze viccesen, hogy hát „az olyan üreg ember, mint maga, nagyapa, már ne a tánclépéseken meg a menyecske táncon tör|e fejét." — Mondta! — Szóval még mindig neheztel, pedig hát csak féltés volt az Inkább, mint bírálat. Féltettem, hogy majd még megárt a szivének. Gyerek voltam, amikor először láttam táncolni. Olyan volt, mint valami méltőságosan mozgó, kőből faragott szobor. Mozdulataival beszélt, kurjongatott, ahogy a zene megkívánta. Néztem, nem tudtam nagyapa táncával betelni. Emlékszem, sarjú kaszálás Idején történt, úgy hívták haza a földekről, mert vendégek jöttek, akik a martosl népszokásokra voltak kíváncsiak, Balle Mari nénlmék üzentek érta. Ekkor kapott el a mnzsika meg a tánc perzselő lángja, de előbb a zene jött. Édesanyámtól hegedűt Is kaptam, órákig pengettem a húrokat meg njrlszáltam a vonót. „Meg kell ezt tanulnod, Lali“ — mondogattam magamnak. S amikor felcseparedtam, a martosl régi táncosok nyomdokába léptem. — Csak hát. .. — Csak hát más körülmények közt. Nagyon is más körülmények közt. — Hogy érzi magát az együttesben? — Akár valami nagy-nagy családban. — Veszekedés, zsörtölődés nincs? — Hát melyik családban nincs. Van az is! De a harag Itt sem tart örökké, elszáll, akár a füst. S így van ez jól. Dalolni, táncolni nem lehet haragosan. Búcsúznunk kell, hisz Lajos, a darus, munkában van. Másra kell most az idő, nincs helye a hosszú beszélgetésnek. Tndom ezt én is. Már a kézfogásnál tartunk, amikor még egyszer megszólal: — A bemutatóinkon ott lesz? Szeretném! A felszabadulás évfordulójára készülünk új műsorunkkal, jöjjön el. Eljöttem. A bratislavai Kultúra és Pihenés Parkjának óriás termében vagy kétezren szorongtunk. A színpadon egymást követték a tarka számok. Énekesek ős táncosok váltották egymást, s most felharsan a taps. Táncos párok a rezgő csárdást ropják, s az élen fiatal, szőke lány derekát szorongatja a szóló táncoz. Minden mozdulata mintha egybe olvadna a zenével. A dalláz fiú olyan, mint egy magasba röppenő szálfa, arcán a boldogság mosolya, léptei mintha századok ritmusát döbörögnék. Olyan könnyedén, annyi kecsességgel pergetiforgatja párját jóba Lajos, mintha plhét tartana ölelő karjai közt. Neki, a csárdást táncoló fiataloknak szól a zúgó tapz. — Mlhál bá, he] ... jóba Mihály Mihály, hogy is mondta csak? „Egyet szeretnék, hogy azokat a szép paraszti táncokat meg dalokat, mely a régi nép ajkán kelt szárnyra, őriznék meg, vinnék tovább.“ Íme, a maga óhajának valóságát ezrek tapsolják, ezrek gyönyörködnek azokban a fiatalokban, akik az apák nyomába léptek, hogy tovább gyönyörködtessenek a legszebb népi szokásokkal. NAGY JENŐ 21 Boldog ölelkezés a jól végzett munka után
