A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-07 / 14. szám
Tátrai borzongás Az időn már sokszor megrémültem, hogy ebben az évben több mint valószínű már sosem lesz tavasz. Ugyanaz a rémület volt ez, mint amit akkor érez az ember, ha egy Ismeretlen hosszá sötét folyosón tapogatódzik végig, s egyszer csak elfogja valami ősi félelem, hogy hátha ennek a folyosónak vége sincsen. S hátha a természet egyszer csak meggondolja magát, hogy tavasz pedig többet nem lesz. Ezt persze hiába magyarázom olyannak, aki ilyet még sosem érzett, akinek szánnivalóan rendben van minden érzékszerve és Idegszála, ágyannylra, hogy csak azt tudja érezni, amit egyszer előtte már valaki érzett. Március végén voltam a Tátrában. Zuhogó napsütésben, de még mindenütt méteres volt a hó — a természet gondolkozni látszott, hogy legyen-e hát tavasz, vagy s^m. S jóllehet március volt s köröttem tél, nem éreztem egy pillanatig sem a bevezetőben említett ősi félelmet. Sőt Ogy éreztem, ez az egész csak olyan parádéféle, a jégrózsák az ablakon művirágok, a hó a fenyőfákon mfihó, sőt a hegyek sem valódiak körülöttem, csak olyan játékszerek, amit zsebrevágok vagy előveszek tetszés szerint, vagyis akkor hagyom ott az egész tátrai telet, amikor akarom. Mint ahogy van is valami mesterséges az egész tátrai vadonban, hisz minden huszadik fán ott van a tábla: Magas-Tátra, Nemzeti Park. Tehát a vadon többé már nem vadon, nem a Jánoslk legények rengetege, hanem egyszerűen csak park. Az ember kezenyoma látszik is mindenhol, ahová csak lépsz. Illetve fordítva: többnyire csak oda lépsz, ahol már az ember kezenyoma látszik. Ahol nem, oda csak a tátrai emberek, a hegymászók, a turisták s a mentőszolgálat tagjai merészkednek. En inkább a járt utakat válaszottam. Így Is olyan magasra kerültem, amilyen magasra Csehszlovákiában csak kerülni lehet: a 2632 méteres Lomnlci csúcsra. S ott megint éreztem valami rettenet félét. Pedig az ember kezenyoma ott is mindenütt jelen volt. A felemelő és lenyűgöző kilátásban gyönyörködőket vaskorlát védte, hogy mellé ne lépjenek a csúcson körbefutó pallónak, s aki már nem bírta tovább a minden oldalról süvítő szelet, bemehetett a csúcsra pottyantott maréknyi büfébe egy teára, vagy akár vodkára Is. De itt most mégsem az ember műve volt az élmény, hanem a természet lélegzetelállító ereje, a kőből, s hóból összeállóit fantasztikus alakzatok s a szem elé váratlan szögbe táruló panoráma. S rettenetem inkább valami borzongás volt és csodálat. Borzongtam és csodálkoztam ahelyett a három kis cseh lány helyett is, akik szépség ide, Tátra oda, másodpercek alatt körülfutották a korlátokat, s ugrottak be a büfébe, s a csúcson töltött nyolcvan percből hetvenkilencet kávé mellett dlskuráltak végig, talán azt is feledve, hogy nem a Vencel-téri Alfában ülnek. Több mint valószínű, ők is a már említett szánalmasan egészséges idegzetnek csoportjába tartoztak. Legalapvetőbb ösztöneikben, félelemérzésükben kellett volna őket megsérteni, hogy rájöjjenek a pillanat nagyságára. Ha hirtelen vihar jött volna, a drótkötélpálya megállt volna s ml a csúcson rekedünk egy pár napra, akkor biztosan rájöttek volna, hogy hol is voltunk. Mint ahogy ilyesmire már volt is példa nemegyszer. De most az idő gyönyörű. Felhők sűrűsödnek, ködök verődnek csordákba alattunk, de a kilátást nem akadályozzák. Látni a hegyoldalban meghúzódó turistaházakat. Itt mindjárt jobbra alattunk van például a Kamzík. Ezeknek a házaknak az az érdekességük, hogy minden bútordarbjukat, még a mázsás kályhákat Is emberháton szállították fel beléjük. De a szem kalandozhat tovább, akár tízkll ómét eres körzetben Is, akadály nélkül. Kicsiny falucskákat látsz egy-egy völgysarokba rázódva, s havat innen felülről már csak nagyon keveset. A fenyvesek teteje már zöld. A természet mégis csak a mi javunkra döntött. Vége lesz a retteneteknek, tavasz lesz nemsokára végérvényesen a Tátrában Is. TŰZSER ÁRPÁD Ebből még „tátrai ember" lesz! Még mindenütt méteres a hó..*. Az ember keze nyoma mindenütt jelen van Kalandozhat a szem
