A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-04-07 / 14. szám
hogy újra a színpadra nézett, áttetsző köd szállt eléje a mennyezetről, amelyben egy pillanatra eltűnt a kultúrterem. Még ez is... A szemével újra baj van. Alig hogy a színpad fölött függő égő fényébe nézett, a jobb szeme egészen elhomályosodott. Elmosódó fejeket és kalapokat lát a teremben, a színpadon a vezetőségre meg kifejezéstelen sötétség borul. Nincs mit tennie, most már bizonyos, nagybeteg a szeme. Megtörli a zsebkendőjével, de nem használ. A homály továbbra is ott marad, úgylátszik, tartósabban rátelepedett. Fekete foltok jelennek meg rajta, szétterülnek, majd összehúzódnak, rövid időre eltűnnek és újra előjönnek. Eddig még nem aggasztotta túlságosan a dolog, de a mostani eset komolyabbnak látszik. Már egészen homályos a jobb szeme, ha a balt lehunyja, szürkeségbe borul a kultúrterem, amelyben minden mozdulatlanul áll. Pedig tudja, hogy a kalapok és fejkendők mozognak, hogy Lipták gesztikulálva beszél a színpadon, de mindezt nem látja. Mintha sűrű függöny ereszkedne a szemére, amelyet nem lehet félrehúzni, ha ki akar tekinteni az ablakon a nagyvilágba ... 6. Műtét Olyan a fehér kórházi ágy párnáján a feje, mint a behavazott mezőn egy csupaszon maradt, megkopott mezsgyekő. Tudja, hogy hol van, de a fehér teremből, a vaságyakból, a lázgörbékből semmit nem lát. Hófehér pólya a fején, úgy fekszik az ágyán, mozdulatlanul. Körülötte sötétség. Mindkét szemét bekötötték. Csak gondolkoznia lehet. Bárcsak lenne miről. Nincs miről, mert amiről lenne, arról nem akar gondolkodni. Számára lezárt könyv az élet, ismételgeti magának makacsul. Nincs még vége, de már be van fejezve. Ami volt, az úgysem jön vissza, és ami lesz, az nem érdekes. Nem érezte magát betegnek, de a jobb szemére nem látott, elhomályosodott rajta a szaruhártya. Öregedő embereknél nem ritka látási zavar. Először homályos foltok ülnek a szemre, tökéletlenül, hézagosán látja a világot, aztán a foltok szétfolynak és ráereszkednek az egész száruhártyára. Külsőleg csak annyit látni, hogy a szem kékesszürke, mozdulatlannak tűnik, nézed, nézed ... az ujjaddal közelítesz is feléje, nem mozdul, nem közvetít, ingereket az agynak, hogy kapja hátra a fejet, nem védekezik. Homályba borultak számára a nappalok, a szürkés falon keresztül nem jut el fény a szivárványhártyáig. Félszemű ember lesz Török Péter, a szövetkezet legjobb kocsisa. A félszemű Török, mondják majd a faluban ... Dehogy lesz — mondta Lipták, amikor meghallotta, az esetet — dehogy lesz Török Péter félszemű! Megoperáltatjuk. A szövetkezet mögötte áll, Prágába is elvisszük, ha kell! Erre nem akar gondolni... Amikor meghallota, hogy Lipták Prágába akarja küldeni szemoprációra, megdöbbent, Rövid időre elvesztette lába alól a szilárd talajt. Hogyan, miért küldenék Prágába, amikor az ilyen drága műtétet nem tudja megfizetni? — Semmit sem fizet, Török bácsi — nyugtatta meg az elnök —, még az út sem kerül egy koronájába sem. — Úgy, gondolta, még az utat is megfizetitek? Lám, bármilyen meglepetések érik az életben, mindig Török Péter marad... Megtalálta már a régi énjét, amelyet az elnök számára érthetetlen nagylelkűsége egy pillanatra megingatott. Persze, ha fél", szemű leszek, nem követelhetik, hogy továbbra is úgy dolgozzak nektek, mint eddig, gondolta gúnyosan, a jó munkaerőt sajnáljátok, ugye? A szövetkezet legjobb kocsisát, a legmegbízhatóbbat, aki mindig készen áll befogni a lovait, akár az eső esik, akár hóvihar söpri végig az utakat, őt nem akarjátok elveszíteni, ugye? Aki ha az összes elem szabadulna is rá a határra, mégis kimenne dolgozni a mezőre, ha úgy kívánjátok. Rendben van, küldjétek akár Prágába, de átlátok rajtatok. Nem tévesztetek meg, és a készséges segíteni akarástok nem hat meg ... Határozott és egyenes a gondolkodása útja, de vajon hová vezet? Két napjq fekszik bekötött szemmel, és a tanár kését várja. Türelmetlen. Unatkozik. A gondolatai kiégtek és nem jönnek újak. Maga körül hangokat hall, de ez kevés ahhoz, hogy valaki úgy érezze él. Mintha egyedül lenne, a feneketlen és koromsötét űr közepén. Most veszi észre, hogy hiányzik neki a látható világ. Eddig nem hiányzott, mert nem szerette. — Visznek már, nővérke — kérdezi, amikor női hangot hall maga mellett —, mire várunk? Várni kell. Valami még hiányzik... Valami kell még ahhoz, hogy újra lásson! — Mi hiányzik, nővérke? Remélem késük van? — Valami még kell. Egy szem... — Egy szem ... ? Nagyon elcsodálkozik. Nem érti az egészet, de nem kérdezősködik tovább. Felesleges. Úgysem mondják meg neki, az igazat. Lám a nővér is micsoda butaságot beszél. Méghogy szem kell nekik. Milyen szem kell nekik? Milyen szem? Üvegszem? Életében egyetlen embert ismert, akinek üvegből volt a bal szeme. És néha megfigyelte, hogyan néz vele rebbenés nélkül mozdulatlanul a világba. Döglött halra emlékeztette. Nem, üvegszemet nem akar. Másnap tolókocsira tették. — Na, bácsikám, mondta a kezelőorvosa, gyerünk! Rendbe hozzuk a szemét. Hosszú folyosón tolták — abból találta ki, hogy körülötte visszhangja kelt a szavaknak, aztán valami terembe értek, ahol nagy csend honolt, fojtott hangon beszéltek körülötte, és fémes koccanásokat, pengéseket hallott. A pólyát levették a fejéről, jobb szeme észre sem vette a változást, de a bal hosszas hunyorgás után mereven nézte a mennyezetet, és a feje felett függő, tűköralakú gömbölyű lámpa kilenc égőjét. Fejét a műtőasztalhoz erősítették. Orrára és szájára maszkot tettek. Édeskés illatot érzett. Émelyítő éterszagot. A világ könnyűvé vált körülötte, mintha a súlytalanság állapotába került volna. Ügy érezte, el tudna repülni és egyszerre nagyon álmos lett, kimondhatatlanul álmos . .. — Számoljon! — hallotta messziről. — Egy ... kettő ... három ... nyolc ... ki... Nem fejezte be. Aludt. A csillogó, nikkelezett sebészműszerek élni kezdenek. A sebész speciális köralakú késsel bemetszi a beteg szaruhártyáját, finom csipesszel lefejti, aztán egy halott előre elkészített, preparált szaruhártyáját átülteti a Török Péter szemére és finom öltésekkel felvarrja. Egy hulla élő embernek adta a jobb szemét. Súlyos és komplikált műtét, nagy kézügyességet és biztonságot kíván. Az operáló tanár és segédei fészült idegállapotban dolgoznak. Fiatal nővér töriilgeti homlokukról az izzadságot. Halkan pengnek az acélkések és a csipeszek. Négy óra múlva Török Péter újra az ágyában fekszik, s a vastag fehér pólya ismét a fején. Mozdulatlan. Csak a melle süllyed és emelkedik ... Pfuuuu ... hhuuu ... phuuu . .. hhuuu ... Nyitott száján ki-be jár a levegő. Az arca néha megrándul, arcizmai fájdalmasan összehúzódnak, aztán újra elernyednek. Este felé lassan eszmélni kezd. Felemeli a jobb kezét és a szeméhez nyúl, vastag ujjai a pólyába ütköznek. A halott fiatalemberről nem tud, sosem fogja látni. A jobb szeme helyén furcsa ürességet érez, tompa sajgást, és bizsergést, mintha hangyák mászkálnának a pupilláján. Hangokat hall maga mellett. Megszólal. — Dokor úr... doktor úr... fogok látni, doktor úr? A hangja halk, erőtlen, de nem nyöszörgő. A sebész föléje hajol. — Fog bácsikám... ne féljen, látni fog! Jobban mint eddig. Ügy érzi, mintha a jobb szeme megduzzadna, mintha súlyos átalakuláson menne„ keresztül. Húzódik, feszül, idegen erők működnek benne, ilyen lehet az a belső erő, amely tavasszal kipattantja a fákon a rügyeket. Hm, a tanár azt mondta, lát majd. Határozottan mondta, úgy látszik, biztos a dolgában.. Kissé megnyugodott. Szóval minden rendbejön. Azért a probléma továbbra is izgatja. Hogyan lát majd? Úgy mint azelőtt? Vagy valóban jobban, ahogy a tanár ígéri? És mit csinálhattak vple, mit csináltak a szemével. Napokon, heteken keresztül fekszik szó nélkül, figyeli a szemét és vár... 7. Sötétség Nem, a sötétség, nem halott és néptelen világ... A sötétségnek is megvannak a maga mozgó alakjai, világos körök, apró pontok és vonalak, parányi lények, amelyek leginkább a fonalállatkákhoz hasonlítanak, és- minden rendszer vagy felfedezhető cél nélkül mozognak, örvénylenek a sötétség fekete kárpitján. Nyüzsgésük kezdetleges életet visz Török Péter tehetetlen magányába. A fekete birodalom másik fajta élőlényei a hangok... A hangok más jellegű vendégek, és a hatásuk is más, mint az előbbi sötétség-lakóké. A hangoknak nincs alakjuk, s valami állhatatos kíváncsiságot keltenek az emberben. Mi van mögöttük? Milyen alak, milyen forma, tárgy, jelenség vagy ember rejtőzik zengésük mögött? Anyagtalanságukkal feltüzelik a kialudt, terméketlen fantáziát,
