A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)

1963-03-24 / 12. szám

A genfi polgár hitvallása- Gondolok Jean Jacques Rousseau Vallomásainak olvasása közben -Nemrégiben emlékezett meg a haladó világ Jean Jacques Rousseau születésének 250. és művei megjelenésének 200. évforulójáról. A megemlékezés — csakúgy mint életében — most sem egyértelműen pozitív, hiszen talán nincs még a világirodalomnak hozzá hasonló egyénisége, akire annyi jót s annyi roszszat mondtak együttvéve, mint éppen őrá.

A szenvedélyes vita évszázadok óta tart s napjainkban — éppen az évforduló kapcsán újra fellángolt. Pedig az utolsó szót — alig fél évszázaddal ezelőtt — maga a történelem mondotta ki a haladás nevében azzal, hogy valóra váltotta a nagy álmodozó vágyálmait egy olyan igazságos társadalom megeteremtésével, mint amilyen az Októberi Forradalomban született

Stendhal, a nagy romantikus — vagy ahogy önmagát nevezi — „az emberi szív megfigyelője“ mondotta, hogy csak az alkalmas a leírásra, amely érdekes marad azután is, hogy a történelem már kimondta Ítéletét. Nos hát Rousseaut igazolta már a „pártatlan bíró“, a történelem. Vallomásai, amelyek egyben önigazolást is jelentenek, nemcsak érdekes olvasmánnyá avatják művét, hanem a világirodalom legeredetibb alkotásává is magasztositják, mivel írójuk elsősorban saját magát akarja bemutatni az utókor olvasójának, amely „összehasonlításul szolgálhat az emberek még meg sem kezdett tanulmányozásában“, ahogy maga vallja művéről.

Mindig izgalmas olvasmány-élményt jelent megismerni egy Írót önéletrajza, visszaemlékezései alapján, hiszen az emlékiratok szerzői visszapillantanak a múltba s számvetését, summázását adják életművüknek. Mit vár ugyanis az olvasó az emlékiratok szerzőitől? Elsősorban azt, hogy elfogultság nélkül, őszintén feltárják életünk minden rezdülését, s azokat a hatásokat, amelyek alakították, formálták egyéniségüket, indítékul szolgáltak tetteikhez. (II. Rákóczi Ferenc Emlékiratait az Örök Igazság-nak ajánlja, ezért válik műve történelmi dokumentummá!).

Ennek ellenére jelenthettek ugyan szenzációt Casanova sokat emlegetett Emlékiratai a kékszakáll-rajongók táborában, de mióta napjainkban egy egész nemzedék számára vált olvasmányélménnyé északi testvéreink Dal a tűzpiros virágról könyv-remeke, azóta a féreszmény is megváltozott. Pedig ide is betört a realizmus álruhájában tetszelgő naturalizmus, amely Zolával érte el tetőfokát, sőt éppen a zsákutcába jutott nyugati kultúra sivárságának torzszülötteként és szenzációjaként — vagy eszményesitett testkultuszának ideáljaként? — egy aggastyán japán író azzal kíván kopogtatni a Parnasszuson, hogy kéjsóvár memoárjában a világ elé tárja hoszszú életének nemi élményeit (!)

Éppen Rousseau volt az, aki harcot hirdetett a „társasjátékká fajult szerelem“ megnyilvánulásai ellen és azt vallotta, hogy a szépség ébreszti a szerelmet és nem megfordítva. Stendhal a Szerelem c. alig ismert művében a híressé vált kristályosodási elméletével, ha tagadja is ezt a rousseau-i tételt, másrészt eszményesíteni kívánja az érzelmeket. A Vallomások romantikus szerelmei csak

megerősítik azt a benyomást, amelyet Rousseau az Oj Heloise-ben kilakitott az olvasóban; Jean Jacques a szerelemben is a plátói ideál hívei

Mindent egybevetve Rousseau rajongói, akik eddig elsősorban az Emil és a Társadalmi szerződés alapján ismerték az írót örömmel fogadták a régen várt s csak utalásokból ismert Vallomások magyar nyelvű megjelenését, hiszen mindmáig Rousseau értékelésében kénytelenek voltak elfogadni megannyi bírálójának s életrajz-írójának — gyakorta egészen ellentétes — véleményét, ítéletét. Most tehát tőle, aki immár 185 éve fekszik nagy kortársa és ellenfele, Voltaire hamvai mellett a Konvent által épített Pantheonban, a leghivatottabbtól kapunk választ azokra a kételyekre, amelyek látszólag oly ellentmondásossá teszik a nagy gondolkodó egyéniségét és életművét.

„Az igaz ember dicsősége a gazemberek átkozódása“ — feleli Rousseau a gáncsoskodóknak! Vallomásai azért meggyőzőek, mivel az események felsorakoztatásával, a tények egymás mellé való állításával rajzolja meg énjét, magyarázza cselekedeteinek indítékait. Meggyőző példákkal igazolja, hogy az egyént ért hatások mivé alakítják az embert!

Nem a tudomány, nem is a hivatott történész, vagy pedagógus, hanem az egyszerű olvasó igényeivel próbálunk választ adni azokra a talányokra, amelyek Rousseau egyéniségét oly titozatossá teszik.

J?an Jacques Rousseau 1712-ben született a kék hegyek övezte genfi tó partján. Apja órásmester volt, aki után büszkén vallja magát később genfi polgárnak. Gyermekéveinek első szakasza harmonikus körülmények között telik. Korán — alig tízéves korában — ismerte már az irodalmat és éjszakákat átolvasott. Nevelésében azonban csakhamar törés áll be, mivel egy lelkész családja vállalja neveltetését.

Itt éri őt az első két csalódás, mely mélyen megrázta. Először, mert kénytelen elszenvedni egy büntetést (méghozzá testi fenyítést!) olyan bűnért, amelyet el sem követett, másodszor mert ártatlannak vélt cselekededetéért (faültetés ős öntözés) a lelkész valósággal felháborodik, s szétrombolja művét. Ez a fenyítés „egész életre megszabta hajlamait“ emlékezik vissza öregkorában a régi fájdalomra. Ezért lesz életében mindig szenvedélyes pártfogója az igazságnak és ellensége minden erőszaknak! Ezt a nevelési elvet igaz mellőzi a Társadalmi szerződésben — híressé vált államelméleti tanulmányában — amikor az általa elképzelt társadalomban — a plátói demokráciában — az egyén kénytelen alávetni magát a közérdek-szabta törvénynek, vagyis az erőszaknak. Ez lett később ihletője Robespierre forradalmi gyakorlatának is, s talán Marx Károlyra is hatással volt a Kommunista Kiáltványban. Rousseau mozgalmas, hányatott életében szinte mindent megpróbált. Először vésnöki mesterséggel kísérletezik — s itt éri őt a következő csalódás — de csakhamar hátat fordít a

„jozán élet perspektívájának“ s inkább vállalja a bizonytalan jövőt és útnak indul az ismeretlenbe. Gyermekfejjel, — meggyőződése ellenére s talán éppen első kiábrándulásának hatására! — elhagyja őseinek hitét és a katolikusokhoz csatlakozik, miközben megismeri a legbizarrabb szerelmet, mialatt botanikával, zenével és kémiával foglalkozik, hogy azután később a maga alkotta vallás deizmusával lerombolja a klérus évszázados tekintélyét s megteremtse „az ész, az igazság és a természet“ uralmának elméletét. Talán éppen ez az, amiért annyira megbélyegzik s az emberiség megátalkodott rosszakarójának kiáltják ki! Ha ez lenne legfőbb bűne, feloldozást nyer az Ész trónusa előtt!

Egy időben megpróbál ugyan beilleszkedni kora társadalmának viszonyai közé s a nápolyi királyságban hivatalt vállalt a francia konzulátuson, ahol alantasa lesz egy önző, de becsvágyó és tehetségtelen törtetőnek, aki úgy fizeti vissza Rousseau hűségét és jóságát, hogy intrikát sző ellene attól való félelmében, hogy tehetségével föléje talál emelkedni. Rousseau megpróbálja meggyőzni főnökét jószándékáról, ártatlanságáról, de az a gonoszok rosszindulatával nem hisz neki, így nem marad más hátra, minthogy otthagyja helyét. Párizsba megy, ahol hamarosan sikere lehetne, ha magáévá tenné „az udvaronc élet képmutatásait“ de még a király elismerését is visszautasítja. Attól fél, hogy az elismerést függetlensége feladásával kell megfizetnie. Ezért határozza el, hogy kottamásolásból tartja fenn életét és nem támaszkodik könyvei honoráriumára s másoknak is azt tanácsolja, hogy „ha műveikkel a közjót akarják szolgálni és nem értenek az intrikához, ne adják ki hazájukban könyveiket, mert ezzel kiváltják ellenségeik s irigyeik gyűlölködését.“

Tanulmányai, cikkei révén csakhamar megismerik nevét, s meghódítja az igényes olvasók szívét. A tudományos világ azonban nem vesz róla tudomást. Mellőzik és agyonhallgatják, pedig kezdetben hízelegne hiúságának ha befogadnák. Később, amikor szorgalma s tudása révén szerzett már magának hírnevet, megveti a hivatalos Párizst, nincs szüksége rá!

Ezért szakit barátaival, Dideróval, Ilolbachhai, Grimmel, és Voltaire-rel. Gzött vadként menekül s húzza meg magát egyik barátjának hajlékában a Párizs melletti Remetelak-ban, hogy a természet ölén magányában alkossa halhatatlan műveit.

Csalódásai bizalmatlanná tették az emberek iránt, mindenhol ellenséget vél felfedezni, ezért határozza el, hogy szülőföldjén telepedik le. Elvárná, hogy tekintélye, hírneve alapján szívesen fogadják. Milyen nagy lesz a csalódása, amikor a kálvinista Genf nem engedi falai közé! Végül egy magányos szigetet választ magának, de ellenségeit ott sem hagyják nyugodni („milyen jogon bitorolja a szigetet?“) s neki télviz idején valósággal menekülnie kell üldözői elől. Hiába kéri néhány híve a maradásra, hiába magyarázzák neki, hogy mindez csupán néhány rosszakaratú ember műve, nem lehet visszatartani. Nem a büszkesége, hanem önérzete tiltakozik a maradás ellen!

A sors kegyetlensége folytán éppen azok lesznek legmegátalkodottabb ellenségei, akikkel a legtöbb jót cselekedte életében!