A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-17 / 11. szám
Arató Endre ; A nemzetiségi kérdés története Magyarországon (1790—1248) Arató Endre kétkötetes munkája összefoglalóan tárgyalja a történeti Magyarország hét nemzetiségének (horvát, szerb, szlovák, román, ukrán, német, szász) a XVIII. sz. végén meginduló és a XIX. sz. első felében kibontakozó nemzeti mozgalmát, valamint e népeknek és a magyarságnak egymáshoz való viszonyát. Arató Endre határozottan szembefordul a polgári nacionalizmussal, amely annyi hamisítást követett el éppen ezen a területen. A szerző tanulmányában elénk tárja annak a tragikus fegyveres harcnak az előzményeit, amely 1848—49-ben a magyarok és a nemzetiségek között kirobbant, s így a magyarországi nemzetiségek egyik legfontosabb időszakáról ad összefoglaló képet. A szerző nagyon helyesen — nem ismertette, nem ismételte a kor magyar történelmét, s ezzel nem bővítette a" szöveget. Egy sor új, részletes területet kidolgozott a témán belül, így a gazdasági kapcsolatok fejlődését, a feudális-kapitalista nemzet fejlődését, nemzetiségek kapcsolatát határaikon túl élő testvéreikkel. Igen fontos lépés volt a magyarországi nemzetiségek történetének beágyazása a kelet-európai népek tör^ imj ténetébe. Arató Endre helyésen mutat rá a korabeli nemzetiségi történetírói állásfoglalásra. A nemzetiségiek részéről megjelent hasonló műfajú és színvonalú munkák védekeztek a magyar uralkodó osztály támadásai ellen, s hasonlóképpen a nemzetiségek uralkodó osztályának nézeteit képviselték. Az első világháború után létrejött új nemzeti államokban is fejlődésnek Indult a történettudomány, amely a legnagyobb figyelemmel az újkori témák közül a nemzeti mozgalmak megindulása felé fordult. E munkák nacionalizmusa leginkább abban nyilvánult meg, hogy kétségbe vonták a magyar nemzeti mozgalomnak az osztrák abszolutizmus elleni bátor küzdelmét, s azt feudális — rendi mozgalomnak tartották. A nemzetiségiek elnyomása, melyet többnyire helyesen láttak, teljesen eltakarta szemük elől a magyar nemzeti múlt forradalmi hagyományait. A szerző foglalkozik a magyar jakobinusok nemzetiségi programjával is. Az első magyarországi köztársasági mozgalom vezetőinek álláspontjával a nemzetiségi kérdésben Martinovics Ignác, a magyarországi jakobinusok vezére egy névtelen röpiratában (1793) foglalkozott. Magyarország föderatív átalakításának problémájával. A lété-ban (1794) újabb részleteket közölt a föderációról. Martinovics mint szerb nemzetiségű jakobinus elvetette az egységes magyar politikai nemzetről alkotott nézetet. A magyarországi jakobinus mozgalom vezetői elfogadták Martinovics áláspontját a nemzetiségi kérdésben, melynek progresszív jellegét igazolja, hogy a magyarországi jakobinus mozgalom Pesten kívül elterjedt a nemzetiségi területeken is, pl. Horvátországban, szlovák területeken és Erdélyben. A XVIII. sz. végén a korlátozott gazdasági-társadalmi fejldésnek megfelelően a nemzeti mozgalmak továbbra is tartalmaztak rendi, nemesi vonásokat. Mindezt leginkább a horvátok, a románok és a szászok törekvésében lehet felfedezni. Ugyanakkor erősödik a kapitalista alap, amely — lassanként — háttérbe szorította a feudális jellegű követeléseket. A szerző részletesen elemzi a nemzetiségek kulturális, iskolaügyi, politikai fejlődését, a -sajtó, a művelődési intézmények szerepét a nemzetiségek mozgalmában. Rámutatott arra, hogy a kelet-európai népek, különösen a szlovák nyelv kulturális mozgalmára nagy hatással volt a német romantika, elsősorban Schlöser és Herder munkássága. A kulturális kapcsolatok a magyarok és a nemzetiségek közötti ellentéttel párhuzamosan — szerény formában, de fennállónak, főként a nyelvművelés és az irodalom területén. Különösen erősen hatott a »magyar nyelvművelés ösztönző példája a horvátok és a szerbek körében. A román értelmiség egy része az irodalomban való tájékozódás érdekében igyekezett elsajátítani a magyar nyelvet. Fejlődnek az irodalmi, művészeti és tudományos kapcsolatok. Kazinczy Ferenc Erdélyi leveleiben a románokkal való találkozásáról beszámolva, védelmébe veszi a román parasztságot és az összes magyarországi nemzetiségeket. Az irodalmi kapcsolatok és a megbékélés gondolata az eperjesi körben erősödött meg legjobban. A kör te; vékenykedő magyar tagjai: Sárosi Gyula, Kazinczy Gábor, diákéveik, Eperjesről való távozásuk után is fenntartották a magyarországi nemzetiségek iránti rokonszenvüket. Sárosi Haan Lajos biztatására rendszeresén eljárt a Szlovák Társaság üléseire is. A cseh nyelvű szlovák irodalomtól egyenes út vezetett a cseh irodalomhoz és a cseh történelemhez. Arató Endre külön fejezetet szentel az Egyetemi Nyomda szerepének a magyarországi népek kulturális történetében. A Nyomda már a XVII. sz. végétől kezdve fel volt készülve arra, hogy a nem magyar népek nyelvén is tudjon könyveket kiadni. Ettől az Időtől kezdve a nyomdának már cirillbetűs felszerelése is volt. Oroszországot kivéve, cirillbetűs nyomda alig akadt Európában ebben a korban. A XIX. sz. első felében itt jelent meg ján Holly és Ján Kollár több műve. Az igen súlyos, kettős elnyomás alatt élő bolgárok első nyomtatott könyveit a nyomda kiadójában, a görög papokat kijátszva, melyek nem engedélyezték a bolgár nyelvű könyvek megjelenését, Budán, az Egyetemi nyomdában nyomták. Az Egyetemi Nyomda hatóköre tehát az ország határain túlterjedt. 1829-ben, amikor a román fejedelemségek politikai lapjai megindultak, Havas Alföldre betüanyagot és szakembereket a budai nyomdából kértek. A szerző tanulmányában elemzi a magyar politikai áramlatok álláspontját a nemzetiségi kérdésben, a liberálisokét, a radikálisokét és az aullkus nemesség nézeteit, a Habsburgok taktikáját a reformkorban. A kapitalista viszonyok fejlődésével az egész Magyarországra kiterjedő közös, gazdasági egység — kialakulás erősítette a magyar középnemességnek azt a nemzetiségi politikáját, amely akadályozta Magyarország nem magyér népeinek nemzetté válását. A középnemesség a nemzet fogalmát azonosította gyakorlatilag az állam fogalmával. Eszerint a nemzetiségek és a magyar nemzet állami keretbe tartoznak, törekvéseik nem kerülhetnek ellentétbe a magyar állam érdekeivel. Ennek az ideológiának alapján a magyar uralkodó osztály a nemzetiségi mozgalmak legszerényebb törekvéseit is a magyar állam integritása elleni merényletnek fogta fel, igazolni kívánta a nem magyar népek elmagyarosítására irányuló törekvéseket és természetesnek vette, ha a nemzetiségek elmagyarosodnak. A magy.ar középnemesség politikája a haladást szolgálta és mélységesen különbözött a magyar uralkodó osztályok brutális sovinizmusától, amely az 1867 utáni nemzetiségi politika fő jellemvonása volt. Magyarország polgári átalakulásáért és az ország függetlenségéért bátran és következetesen harcoló radikálisok, az ellenzékhez és a centralistákhoz hasonlóan nem értették meg a nemzetiségi probléma jelentőségét és az oszthatatlan Magyarország területéhez kapcsolódó nemzetfogalom alapján állottak. A szerző Táncsics és Petőfi Sándor nézetein keresztül elemzi a radikálisok nemzetiségi politikáját. Egészben véve helyes képet ad a radikálisok álláspontjáról, kissé erőltetettnek hat a Petőfiről alkotott elmezés. A szerző össztévesztl Petőfi Sándor gyermekkori szubjektív nézeteit, amelyeknek az eredetére helyesen rámutatott — a forradalmár Petőfi álláspontjával, demokratikus internacionalizmusával. A forradalom, amelyben Petőfi elesett, győzelmével nem csak a magyar nép szabadságát biztosította volna, hanem a nemzetiségek szabadságát Is. Magyarországon a 40-es években kiéleződött nemzeti ellentét hulláma a horvátokkal és szlovákokkal csapott a legmagasabbra. Ennek a magyarázatát abban kell látni, hogy a horvátoknak viszonylag széles körű feudális autonómiájuk volt, amelyekre harcukban támaszkodtak. A szlovákok, akiknek egyáltalán nem voltak feudális privilégumaik és társadalmuk megközelítően sem volt olyan fejlett, mint a horvátoké, ezért harcoltak olyan határozottan a magyar elnyomás ellen, a középnemesség fellépése az evangélikus egyházban is őket sújtotta a legjobban. A nem magyar népek mozgalmai sok rokonvonást mutatnak fel. A pozitív vonások mellett az egyik ilyen vonás negatív volt: a Habsburg-hatalomfelé való orientálódás politikája. A magyar kormány pedig 1848—49-ben az erőszak politikájából tárgyalt a nemzetiségi mozgalmak vezetőivel, és a legerősebbnek, a horvátoknak volt csak hajlandó engedményeket tenni. A horvátok pedig ezeket a jelentős engedményeket már kevesellték, mert vezetőjük, Jelasics bán a horvát mozgalmat életre-halálra az osztrákoknak rendelte alá. Mindez az ellenforradalom karjaiba taszította nem magyar népek mozgalmait. Már késő volt, amikor a magyar kormány levonta súlyos hibáinak tanulságait és 1849 júliusában az országgyűlés elé terjesztette a tnaga nemében és korában páratlanul haladó nemzetiségi törvényt. Arató Endre történelmi tanulmánya, amely a történelmi materializmus alapján tárgyalja a magyarországi nemzetiségi kérdés történetét, a XVIII. sz. végén és a XIX. sz. elején nagy segítséget nyújt e kérdés tanulmányozásakor nemcsak a történészek számára, hanem a magyar irodalom-történészek és a szlovák irodalomszakosok számára js, ugyanakkor megismerjük a közép-európai népek kulturális fejlődését a tárgyalt korszákban. Hamar Kálmán 14
