A Hét 1963/1 (8. évfolyam, 1-26. szám)
1963-03-03 / 9. szám
OZSVALD ÁRPÁD: Kép és keret Szabó Gyulának MARTH GYÖRGY; Nő könyvvel Keretbe gyúrni hiába akarom, az óriás roppant válla széttöri a formát, karja kinyúl a mindenségbe, s míg 3 nyugvó Napot magához öleli, tornyokig ér fel csontos térde. Bütykös uffát, kő-nehéz öklét, hol láttam először, nem tudom, s a tájat, mely törpén meglapul alatta, tán együtt néztük tízéves fejjel a Szilvás-majoron. Talán engem is az a bütykös ujf tanított szigorú emberségre, hogy ne sírjak mindenen, ami fáj, pityergő szájjal ne szaladjak anyámhoz, hisz nem véd meg köténye, ha patakparton kő- talál... 2. Ügy élnek e fába metszett alakok bennem is ocsúdó gyermek-révületben. Jönnek a halottsirató asszonyok, jajongnak, vastag kendőjük csücske lebben. A lámpa kóbor lidércek lelke tán, rőt fénye árnyakat sző a házfalon, a csüngő kéz a semmit markolja már, lovak patái döngnék az udvaron. A kiscsikó még felnyerít, anyját keresve a sötétben, a gyermek is még felsikít, rémület ég kerek szemében. % 3. A napszemű lányig hol láttam én? Varkocsa fekete ostor. Ablakukban vörös muskátli égett nyári alkonyaikor. Mezítláb lépett az út porába, lába nyomát már nem lelem, eltűnt az út is, és kék szoknyája virágként ring a réteken. 4. Késed az eleven világ arcát formálja kegyetlen szeretettel. É fába vésett alakok birkóznak szorító emlék-keretben. Űrültként vágtat a szél az utcán. S ha meg csak a szél vágtatna, de vele együtt millió és millió hópihe is vágtat, s szurkálja á járókelők arcát, akik most lem járókelők, hanem inkább lótó-tutók, ahogy a hópillék s inkább tűhegyek, mint hópihék A szél hőrdja a havat, s befújja az utakat, amelyeken cseppet sem fakó villamosok futnak, de inkább csak tapogatják a hóba vesző síneket, s másznak határozott céllal, mégis csak araszolgatva, bizonytalanul. . Negyed százados tudatom két ilyen szigorú télre emlékezik. Az elsőt 1947 februárjában éltem át. Biztosan nemcsak egy éjszaka tartott, de én csak egy éjszakára emlékszem belőle. Országszerte dühöngött a háború-felszabadította nacionalista téboly. Vasárnap este volt, már tudtuk, hogy mi is rajta vagyunk a „listán“. A nővérem még elment a bálba, hogy senki se sejtsen semmit, de mi már otthon ‘készültünk. Szekérre raktuk minden elmozdítható bútorunkat, s éjfél után egy óra felé átléptük a magyar határt. Átléptük? Ataraszoltuk Mint a villamos a síneket, úgy kerestük a hófúvásban az utat. Én fent reszkettem a kocsi tetejében, nyakig bepólyálva kendőkbe, dunyhákba, s könnyeimen keresztül egyre z ökrök előtt imbolygó apám széles hátát néztem. Mi lesz velünk? A hold sütött, a hó csikorgott, s én az egészből nem sokat értettem, csak annyit, hogy talán soha többé nem térhetünk haza. S hogy miért? A politikához nem én, de még apám se igen értett. 0 talán egyszerűen nem akart nekivágm ötven kilós csomaggal a nagy bizonytalannak s az se fért a fejéne, hogy miért nem lehet ő magyat, na egyszer annak született, de én még ennyit se értettem az egészből, csak azt láttam, hogy mindenhol tél van, s csikorog a hó. — Reggel már magyar állampolgárként ébredtem Apám búskomoran, bátyám fagyott lábbal, én meg könnyen felejtőn, szoktattuk magunkat az új környezetünkhöz Igazán megszokni persze sosem tudtuk; egy évre rá, a helyzet enyhülése után hazatértünk. Nekem akkor ért véget a háború A másikat tavaly, katona koromban káromkodtam át. Abból is csak egy éjszaka az emlékezetes. Támadtunk, de olyan förgetegben, hogy az ember csak a kabátgallér mögött vehetett lélegzetet. Koromsötétben, reflektorok nélkül törtettünk előre. Habala, a kocsivezetőnk, egy hosszú szlovák gyerek egyre az istent szidta, én meg őt, hogy ne maradozzon le, mert ha itt veszünk, az isten se ment meg bennünket a fagyhaláltól. Aztán mégiscsak lemaradtunk. Egy hóval telt régi ágyúállást nem kerülhettünk ki, s autóstól, ágyústól belezuhantunk. Rádión jelentettem az ütegparancsnokomnak, hogy mi történt velünk, de segítség helyett csak parancsot kaptam; az ágyút és vontatókocsit azonnal kiásni, s reggel hatkor jelenteni a parancs teljesítését! A támadás folyt tovább, én meg hat félig fagyott gyerekemberrel ottmaradtam a hószakadásban, a végtelen nagy és sötét morva ég alatt Nem részletezem: reggelre kiástuk az ágyút a gödörből, de akkorra valamennyien sírtunk a hidegtől s a kimerültségtől. Két szigorú tél, és mind a kettőt a háború tette számomra szigorúvá. Mert mi most a tél?! Ül az ember a szobában, hivatalban, vagy a kávéházban, s nézi azokat, akik kimerészkedtek a zegernyébe, azok pedig, akik kint vannak, fellélegeznek, ha a hivatal és a kávéház, vagy a két kávéház közötti utat szerencsésen megteszik. Szombaton délután hátára veszi az ember a sílécet, s tél — nem tél, hó nem hó — neki a nagyvilágnak. Ide-i gesít ugyan bennünket a szénhiány, de a telet mégiscsak kaladnak tartjuk. Az ember nagy kalandjának a természettel folytatott örök harcában. De a két háborús telet átélt ember, Remarque, Barbusse, Tolsztoj nagy háborús regényeit ismerő ember, a napról napra újságot olvasó, az új amerikai földalatti robbantásokról, a közös piac körüli huzavonákról értesülő ember aggódik: mi lesz, ha a tél megint nemcsak kaland lesz, hanem embert elsöprő, könyörtelen elemi csapás? 9
